Kiváncsi emberként mindenképpen szerettem volna kipróbálni ezen az úton az ayahuascát. Sajnos azok az utazók, akikkel az utóbbi hónapokban összefutottam, és korábban megmerítkeztek a dzsungelpszichedéliában, nem igazán voltak segítőkészek. Pontosabban a litván pár megsértődött, amikor közbevetettem, hogy én a hülye hókuszpókuszokban nem hiszek, míg a nagyon furcsa amerikai nő azzal kezdte, hogy neki egyébként is szoktak víziói lenni, így én nem erőltettem tovább a kérdezősködést. Nem maradt más választásom, mint egyedül a dolgok végére járni, bár eleve sejtettem, hogy ez nem pont az a téma, aminek világos és könnyen elérhető vége van.

Aki ayahuascázni szeretne, annak először is egy szakértő sámánt kell felhajtania. Én a még az ecuadori Andokban található Bañosban álltam neki a keresésnek-szervezésnek, de itt csak több száz szállodát, éttermet és extrémsport-irodát találtam, valamint egy svájci kézben lévő bisztrót. A következő megálló a hegyek és a dzsungel találkozásánál fekvő Tena volt, ahol szintén van egy svájciak által üzemeltetett kávézó, viszont itt működik egy falusi turizmussal, a környékbeli indián települések és az irántuk érdeklődő turisták összekapcsolásával foglalkozó iroda is. Ide sétáltam be érdeklődni valamelyik falu felkereséséről, és bár csak félve vetettem fel, hogy szívesen találkoznék egy sámánnal is, az energikus szervező fiatalember nem jött zavarba, hanem lelkesen mondta, hogy akkor oda küld, ahol kettő is van.

Engem is meglepett az utóbbi napokban beérkező kérdések özöne, de ez most már tényleg az utolsó előtti rész. Aki pont most érzi, hogy még nagyon szeretne megtudakolni valamit, küldje csak bátran gondját-baját az itt jobbra található emailcímre, és a következő körben megkapja a választ.

Milyen nemzetiségűekkel szerettél együtt utazni? Kajálni? Kocsit bérelni?
Nem tudnék egyetlen nemzetet kiemelni, inkább úgy mondanám, hogy azzal könnyű, aki nagyjából ott tart az életben, ahol én, és valamennyire közös a kulturális hátterünk is. Bár persze ez sem egészen igaz, hiszen szórakoztam már jól 18 éves ausztrál tinédzserekkel és svájci kiscsajjal is. De általában azért a 25-40 közötti, értelmes, nem életében először utazó európaiakkal és észak-amerikaiakkal a legjobb. De nem, ez sem egészen igaz, mert például december-januárban, amikor sok vakációzó dél-amerikai egyetemistával lehetett összefutni, köztük is csomó jó fejjel találkoztam. A kelet-európaiakkal is jó szokott lenni, mert aki onnét ide eljut, az valószínűleg azért elvégzett egy egyetemet ahhoz, hogy elég pénzt tudjon keresni az utazása finanszírozásához. És mindig élvezem, amikor korombeli barcelonaiakkal találkozom, mert velük számtalan közös élményem van gyerekkoromból. Ja, és még jó fej franciákkal is találkoztam.

Két igazán nehéz időszaka van a hosszú távú utazásnak. Amikor valami Nagy Dolgot vár az ember, és amikor a Nagy Dolog után ismét új kalandokat kell keresnie. A Galápagos-szigeteket megelőző napokban már csak céltalanul tengtem-lengtem, és vártam a pillanatot, amikor végre pörölycápával pókerező óriásteknőst látok. De akkor legalább volt mire várni. Este nyolckor, szakadó esőben, Cuencában sétálva viszont nem egészen tudtam, hogy mi az istent keresek itt. Másnap reggel, amikor a szobám felett pontosan reggel nyolckor beindítottak egy légkalapácsot, még kevésbé. Szerencsére néhány nap alatt sikerült megtalálni mind az utazás, mind az életem értelmét.

Nyilván én sem voltam a megfelelő passzban, de a szakirodalom által Ecuador legvarázslatosabb városának beharangozott Cuenca akkor sem nyűgözött volna le, ha nem közvetlenül az Édenkert után érkezem ide. Ádám és Éva is kicsit céltalanul kóbóroltak a maguk kiűzetése után, és új lakhelyük egyetlen barokk temploma vagy népies szuvenírárusa sem volt képes meglágyítani honvággyal teli szívüket. Nekem viszont lelkiállapotomtól függetlenül sem igazán tetszett Cuenca. Sőt, nagyon úgy tűnt, hogy valójában csak egyetlen nép alél el a szűk, esetenként még egzotikus macskakövekkel borított utcáktól, az évszázados épületektől és a vackot áruló szakadt boltoktól. Aamelyik ilyet otthon nem lát: az amerikai.

Úgy döntöttem, hogy a Galápagosról csak a két nagyobbacska településről írok bédekkert. Egyfelől mert lusta vagyok, másfelől azért is, mert egyszerűen semmi értelme nincs végigmenni az összes olyan helyen, amit végiglátogathatnak a szigeteket járó szafarihajók. Úgyis mindegyik más útvonalon megy, és turistaként csak azt döntheti el az ember, hogy melyik hajóval megy, és hány napos programra fizet be. Általános jótanácsként csak annyit tudok mondani, hogy mindenképpen érdemes valamelyik távolabbi szigetet, Genovesát vagy Españolát is felkeresni, mert ezek még a többi szigethez képest is hihetetlen állatvilágot vonultatnak fel. Bár én személyesen csak Genovesán jártam.

PUERTO AYORA

Hostal Darwin Ennél nincs nagyon olcsóbb hely az egész településen, és 15 dollárért nem jár csoda a Galápagoson. Aludni megteszi, és nagyon jó helyen van.

Itt az okos, hülye, érdekes és unalmas olvasói kérdések második adagja, és természetesen az okos, hülye, érdekes és unalmas válaszok sem maradnak el. Legalább még egy kör lesz ilyenekből, úgyhogy nyugodtan lehet tovább kiváncsiskodni a jobbra található emailcímen.

Hogy látod, milyen gyakran fogsz belevágni a következő évtizedekben hasonló kalandokba?
Nem fogok a következő évtizedekben belevágni hasonló kalandokba. Kevés jobb dolog van az életben, mint az utazás, de az is elég szomorú, ha nincs más az ember életében. Gyakran futok össze 40-50 éves férfiakkal, akiknek láthatóan ez az egyetlen örömük az életben, és én semmiképpen sem szeretnék közéjük tartozni. Viszont borzasztóan jófejnek tartom azokat a fiatal nyugdíjas párokat, akik egyből lelépnek valami egzotikus vidékre, amint nem kell már a gyerekeikről gondoskodni. Remélem ezt egyszer én is megcsinálhatom majd.

Először is köszönöm mindenkinek a vallató emaileket. Sok közülük szórakoztatott, néhány pedig olyan szempontból kérdezett rá mindenfélére, amire én magamtól korábban nem is gondoltam. Néhány kérdésre viszont nem válaszoltam. Először is mert sok volt az ismétlődés. Azt például, hogy mikor megyek haza, vagy tízen megkérdezték, és azt hiszem elég ezekből egyre reagálni. Másodszor is mert sajnálatosan sok, felületes blogolvasásból fakadó kérdés érkezett. Főleg a "honnét van neked erre pénzed", és a "mit cipelsz magaddal" témakörökben. Ajánlom a blog fejlécéből elérhető FAQ és Cucc oldalak áttanulmányozását. Harmadszor pedig néhány olyan dologra sem válaszoltam, amik a következő hónapokra tervezett blogpostok tartalmát érintették.

Ha valaki nagyon úgy érzi, hogy igazságtalanul nem válaszoltam egyébként érdekes kérdésére, legyen szíves, és küldje el megint. Még az is lehet, hogy valami felett átsiklottam. Ja, és ha ezek a válaszok valakiben újabb kérdéseket szülnének, az se habozzon írni, néhány napon belül legalább még egy ilyen válaszözönt fogok itt publikálni.

Kevés hely van a világon, amelynek meglátogatását több bürokratikus akadály nehezíti, mint a Galápagos-szigetekét. Az ecuadori szárazföldről bárki iderepülhet, itt viszont nagyjából véget is ér a szabadság. És mivel szigetekről van szó, amelyek 97 százaléka védett terület, a Nemzeti Park őrei könnyen be tudják tartatni a dicséretesen szigorú szabályokat. Van sziget, amelyre csak tudományos kutatási engedéllyel lehet lépni, és olyan is, amelyet ugyan megközelíthetnek a turisták, de a lábukat már nem tehetik ki rá. Nemcsak arról van szó, hogy a természetvédők nem bíznak a látogatókban, hanem a potenciális turisták által akaratlanul is behurcolt, nem őshonos élőlényektől jobb félni, mint aztán megijedni, és tanácstalanul nézni a pusztítást.

Ahogy arról az előző bejegyzésben már szó volt, a Galápagos alapvetően annak köszönheti megőrzött paradicsomiságát, hogy az ember egészen a 20. század legelejéig nem tudta itt stabilan megvetni a lábát. Viszont így is volt ideje a korábban a szigeteken ismeretlen futónövényektől kezdve a kutyákig számtalan olyan organizmust betelepítenie, amelyek ellen az őslakos élőlények nem tudtak védekezni. Ma a Nemzeti Park energiájának és pénzének jelentős hányadát kecske- és gyümölcslégy-irtásra fordítja, így érthető, hogy nincs kedvük újabb frontokat nyitni.

Elég Dél-Amerika térképére egyetlen pillantást vetni ahhoz, hogy az ember egyből lássa: Észak-Peru után nem feltétlenül a Galápagos-szigeteknek kell következnie. Én egy guayaquili átszállással mégis a perui Chiclayóból egyenesen Quitóba buszoztam, hogy elérjem a Galápagosra induló repülőmet. Valamint hogy találkozzak rég nem látott családommal, akik itt látogattak meg, ráadásul olyan nagyvonalúak voltak, hogy a közös nyaralás anyagi vonzatait is átvállalták. Különösen szép megnyilvánulása a szülői szeretetnek ez egy olyan helyen, ahol egy nap búvárkodás 220 dollárba is kerülhet, ami nagyjából világrekord.

Becsületemre legyen mondva, hogy a Galápagosra mindenképpen eljöttem volna, legfeljebb kevesebbet búvárkodom. Már az út tervezési fázisában is világos volt, hogy a Dél-Amerikából tehető három drága kirándulás, ez, a Húsvét-sziget és az Antarktisz közül, ha csak egyet választhatok, akkor a Galápagosra fizetek be. Így utólag, miután engem is meglepve mind a három összejött, még mindig ugyanezt gondolom. Az Antarktiszra vezető, oda-vissza összesen négynapos hajóút sokak gyomrát megfekszi, a Húsvét-sziget különleges hangulata pedig talán nem mindenkit fogna meg úgy, ahogy engem fogott. Abban viszont biztos vagyok, hogy a Galápagos mindenkinek pont ugyanakkora élmény lenne, mint amekkora nekem volt.

A 2011 szeptemberi indulás előtt egyértelmű volt, hogy e blog igényei miatt muszáj lesz egy laptopot is keresztülhurcolnom Latin-Amerikán. Okostelefont nem lett volna kötelező, de utólag áldom a pillanatot, amikor egy 4-es iPhone beszerzése mellett döntöttem. Nem vagyok elkötelezett rajongója az Apple-nek, biztos vagyok benne, hogy más márkák hasonló termékeivel is ugyanilyen boldog lennék, de mivel pont ez van nálam, most ezt fogom magasztalni. A telefonban egyébként nincs SIM-kártya, így pont telefonként soha nem használom. Viszont jó ötlet volt még indulás előtt egy Gumdrop márkájú, kétrétegű tokot is beszerezni a telefonhoz. Meg sem kottyan neki, amikor a hajnali buszhoz indulva leverem az éjjeliszekrényről, bár igaz, hogy egy vízhatlan tok még jobb lenne. Azzal nem kellett volna egy szerencsétlen fürdőszobai baleset után Santiago de Chilében kicseréltetnem az iPhone kameráját.

Az okostelefon előzetes beszerzése azért nem véletlen volt. Nem vagyok nagy fotós – erre gondolom a Panamericana közepesen éles szemű olvasói is már rég rájöttek –, de valamennyit mindenképpen szerettem volna fényképezni. Mivel nem volt működő digitális kamerám, konzultáltam két profi fotóssal is, akik mindketten ugyanazt mondták: amit én tudok, arra bőven elég egy iPhone, csak töltsek le rá valami normális fotóappot. Hiába drágább ez jóval, mint egy egyszerű digitális fényképezőgép, azt tippeltem, hogy a nyújtott extrák miatt kifizetődő lesz a befektetés. És tényleg az is lett.

- Peruban 38 nap alatt átlagosan 58 dollárt költöttem, ami azt jelenti, hogy Paraguay után ezt a latin-amerikai országot oldottam meg a legolcsóbban. Szemben Bolíviával, itt a Nazca-vonalak berepülésén kívül semmilyen luxusköltségem nem volt, és hiába tettem meg mindent a legjobb éttermek felkutatásáért, ennél több pénzt sehogy sem sikerült elverni.
- A nagyjából harmincmilliós Peruban körülbelül kilencmillióan élnek Limában. Ahogy a főváros szélén a sivatag dombjaira felkúszó putrikat néztem, néhány évtizeden belül az ország fele itt fog élni.

- Amióta olvastam Mario Vargas Llosa, a Nobel-díjas perui író munkásságához képest kifejezetten komor könyvét, a Város és a kutyákat, nagyon érdekelt, hogy tényleg léteznek-e a homlokukat borotváló indiánok. A nagyjából a perui Iskola a határonnak megfelelő műben az egyik indián származású kadétnak ugyanis annyira összenőtt a haja és a szemöldöke, hogy a csúfolás elkerüléséért rendszeresen borotválta a homlokát. Bárhogy figyeltem a buszon mellettem ülőket, szőrös homloknak sehol sem láttam nyomát, így kénytelen vagyok arra gondolni, hogy Vargas Llosa egyszerűen kitalálta az egészet.