PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Peru, északi part

2012.04.02. 07:04 |  Bede Márton

Amióta január elején elhagytam Santiago de Chilét, ugyanazt látom a tengerparton: az Andok és a Csendes-óceán közti keskeny, sivatagos sávot. Voltak érdekesebb szakaszok, mint Chile északi része vagy a Nazca-vonalak,  de a kopár semmit azért meg lehet unni. Pláne, ha tele van eldobált, soha le nem bomló nejlonzacskókkal és sörösdobozokkal. Peru északi partvidéke, az utolsó szakasz a trópus előtt, szerencsére az egész, több ezer kilométer hosszú sivatag legérdekesebb darabja.

A sivatagba elég kirándulni, aludni és enni jobb helyeken is lehet. Én először Trujillóban, Peru Arequipa mellett legszebb és leghangulatosabb városában álltam meg. Arequipa fent az Andokban szürke és szigorú, tele templomokkal, kolostorokkal és szürke esővel. Trujillo ennek pont az ellentettje. Itt is úgy áll a belváros, ahogy annak idején a gyarmatosító spanyolok felépítették, a klíma viszont a jelek szerint még a legvéreskezűbb inkvizítorra is pozitívan hatott.

Trujillóban is vannak bőven egyházi épületek, azonban ezek nem fenyegető, komor monstrumok, mivel mindegyiket vidám színekre mázolták. Ezt a divatot a polgárok is követték, így a város tökéletesen karban tartott főtere a legjobb hangulatú köztér, amivel Latin-Amerikában eddig találkoztam. Minden oldalról a világoskéktől kezdve az okkersárgán át a sötétbordóig valamennyi  harsány színt felvonultató épületek szegélyezik, a középső, pálmafás részen pedig gyakorlatilag menekülni kell a túl kedves helyiek elől.

Miután megtaláltam az ideális ceviche-éttermet is, nyilvánvaló volt, hogy Trujillo tökéletes bázis lesz a környék bejárásához. A sivatagnak ez a része alig kap több csapadékot, mint a délebbi Atacama, az Andokból errefelé vezető folyók völgyei viszont zöldek. Akárcsak a világon mindenhol máshol, Dél-Amerikában is folyóvölgyekben alakult ki a civilizáció, a mi esetünkben egészen konkrétan itt, Trujillo környékén. Sokezer éve van errefelé mezőgazdaság, urbanizáció és művészet, az eltelt időben pedig hiába nem kímélt semmit sem az időjárás, sem az utókor, bőven maradt így is látnivaló.

A Peru északi partvidékén virágzó civilizációk pechére más építőanyag nem nagyon állt rendelkezésükre, mint az agyagtégla. Sajnos ennek megvan az a tulajdonsága, hogy ha víz éri, hajlamos elolvadni. Hiába van itt elméletileg szárazság, az időről időre, de teljesen kiszámíthatatlanul érkező El Niño-jelenség olyan esőkkel jár, amelyek a legnagyobb piramisokat is képesek megbontani. Van olyan elmélet is, amely szerint a környék legjelentősebb civilizációját, a mochét is egy különösen brutális El Niño vágta haza, mivel a birodalom egyszerűen beleroppant abba, hogy több szezonon át kimaradt a termés. Egykori fővárosuk, a fénykorában több tízezer lakosú Chan Chan ma úgy néz ki, mint egy két hónappal ezelőtti homokvár-bajnokság maradéka, ahol szinte semmi nem ér már térd fölé.

A környékbeli sivatag tele van ősi maradványokkal, amelyek közül a leggyakoribb és leglátványosabb az olvadozó fagylaltkehelyre hasonlító piramis. Amatőr szemmel ezek természetes dombocskáknak tűnnének, mivel már egyáltalán nem látszik rajtuk az emberi kéz nyoma, sem a téglák, sem az egyenes vonalak. A piramisok belseje, a homok alatt érintetlenül megmaradt sírok, és persze az ezekből táplálkozó környékbeli múzeumok viszont tele vannak kincsekkel.

1998-ban mar jártam Trujillóban, amikor a focivébé legizgalmasabb meccsei, a Bergkampok és Sukerek közt próbáltam odafigyelni a környék nevezetességeire. Majdnem 14 év után megnézni, mennyit dolgoztak a régészek, mi minden került egy ásatáson a felszínre, egészen ritka és különleges élmény. Biztos van olyan, hogy ennyi idő alatt sem bukkannak semmi érdekesre, esetleg csalódottan visszatemetik a lyukakat és elmennek máshová kapirgálni, a városhoz közeli Huaca de la Lunánál viszont nagyon sokat haladtak.

A Holdpiramis fantázianevet viselő, valójában az égitesttel semmilyen kapcsolatban nem álló piramis nem is piramis. A formája olyasmi, de itt inkább hatalmas oltárról van szó, amelyet az építő mochék folyamatosan toldoztak-foldoztak, leginkább azzal a módszerrel, hogy a már meglévő épületre ráhúztak egy újabbat. Az így kialakult, hagymaszerű rétegeket 1998-ban még csak éppen megbontották, alig néhány színes falfestmény bukkant elő. Több mint egy évtizednyi pepecselő kaparászással viszont mára sikerült kiszabadítani az egyik templomréteg komplett külső falát, amely hét lépcső magasságban van tele a mochék színes műveivel. Kevés 1200 éves műalkotást tudok, ami versenyezhetne ezzel, különös tekintettel arra az aprólékosan kidolgozott murálra, ami a mochék teljes ismert világát ábrázolja, a horgászástól a jaguárig.

14 év alatt sokat haladtak a régészek, ám elég egy pillantást vetni az Huaca de la Luna tetejéről a környékre, hogy világos legyen, 140 év alatt sem fog sikerülni Észak-Peru e kis szeletének feltárása sem. A Holdpiramissal szemben ott áll a sokszor akkora Nappiramis, az Huaca del Sol, amely megbontásának csak most álltak neki, és senki sem tudja, pontosan mit rejt. Pedig nem ártana sietni, hiszen az huaquerók, a professzionális sírrablók és kalózrégészek a maguk brutális módszereivel lényegesen gyorsabban haladnak.

A Chachapoyas-vidékről szóló bejegyzésben már írtam arról, hogy az utóbbi két évtized legkomolyabb perui felfedezését csak az utolsó pillanatban sikerült kicsavarni az huaquerók mocskos mancsaiból. A Trujillótól néhány száz kilométerre északra található Chiclayóba kellett ahhoz utaznom, hogy egy még ennél is drámaibb műkincsrablással ismerkedjek meg. Chiclayo maga sajnos jóval kevésbé érdekes hely, mint Trujillo, például négy nap alatt sem sikerült egyetlen jó éttermet találni, és nincs itt se mutatós óváros, se semmi a kegyetlen melegen kívül.

A főtér felett kőröző dögkeselyűk viszont kifejezetten hangulatosak. Ezek a sivatagban álló nem túl nagy városok ma sehogy sem tudják teljesen elszigetelni magukat a környezetüktől, ugyanakkor van egy olyan érzésem, hogy a kevesebb nejlonzacskót szétdobáló és jobb öntözőrendszereket építő őslakosoknak ez is jobban ment. Eleve nem lehet véletlen, hogy az összes jelentős régészeti lelőhely néhány kilométerre van az óceántól, ahol minden este lehűti a levegőt a víz felől érkező szél, de a távolság már elég ahhoz, hogy ne legyen minden sós.

Chiclayo tehát nem különösebben érdekes hely, a közeli kisváros, Lambayeque még kevésbé az – például ez volt az első hely, ahol nem mertem a piacon enni, annyira koszosnak tűnt. Viszont itt áll a Museo Tumbas Reales de Sipán, ami minden bizonnyal a kedvenc múzeumom lenne, ha ezt a címet nem osztottam volna már ki egyszer néhány héttel ezelőtt. A múzeum, ami annyira modern, hogy például évszámokat nem írnak a kiállított tárgyak mellé, nehogy sokkot kapjanak a laikus látogatók, egyetlen síremlék kincseire épül. Igaz, az a síremlék a leglátványosabb bármi, amit Latin-Amerikában az utóbbi ötven évben találtak.

1987-ben Észak-Peruban dolgozó régészek észrevették, hogy az illegális műkincspiacon hirtelen nagyon sok és nagyon értékes tárgy jelent meg. Ügyes nyomozással kiderítették, hogy ezek származási helye a Chiclayo melletti Sipán, ahol az huaquerók elkezdték szétkapni az egyik, természetesen olvadó fagylaltra hasonlító huacát, azaz piramist. A következő hetekben a rendfenntartók és a zavartalanul fosztogatni vágyó helyi parasztok összetűzése halálos áldozattal is járt, végül azonban sikerült biztosítani a terepet, és nekiállni a tudományos feltárásnak.

Az gyorsan kiderült, hogy az értékes zsákmányuk ellenére a sírrablók csak a felszín kapargatásáig jutottak el. Arra viszont a régészek sem számítottak, hogy teljesen érintetlenül találják meg az egyik moche fejedelem, a ma már Señor de Sipán néven futó férfi Tutankhamon-szintű sírját. A halott uralkodót a tiszteletére feláldozott feleségeivel és mindenféle harcosokkal együtt temették el, valamint annyi fuxszal, hogy attól még a híres fürdőnacis cigányvajda is elsírná magát.

A Lambayequében álló, háromemeletes múzeum, amelynek bejáratánál még a mobiltelefonokat is le kell adni, szinte már sok. A jó sötét, csak a tárgyakat megvilágító kiállítás végére már kicsit zsongott a fejem az aranytól, és még a legkimunkáltabb tárgyakat is csak nehezen tudtam értékelni. Szerencsére a tíz darab, hálóján várakozó pókot ábrázoló medálból összerakott láncot még sikerült, akárcsak az életemben eddig látott legszebb ékszert, egy ezüst és arany földimogyorókból álló nyakéket is. Nem érdekel, hogy mindenki bámulna, egyszer szívesen felvenném ezt meg egy atlétatrikót, aztán nekivágnák a budapesti éjszakának. Ígérem, utána visszaadnám.

A gond az, hogy sokan nem adják vissza, hanem eldugva őrizgetik. A Señor de Sipán megtalálása után indított nemzetközi hajtóvadászatban az FBI segítségével több tárgyat sikerült visszaszerezni a már kifosztott sírokból is. Egy hatalmas darab aranypáncélt Philadelphiában másfél millió dollárért próbáltak eladni álruhás rendőrőknek. Azt tökéletesen értem, hogy egy szerencsétlen csóró földműves miért áll Észak-Peruban huaquerónak, az viszont sehogy sem fér a fejembe, hogy kik lehetnek a vásárlók. Akinek jelent valamit a prekolumbán művészet, annak nem sül le a bőr a pofájáról, hogy megfosztja a világot ezektől a kincsektől?

Trujillo egyik benzinkútja alatt mindenesetre elbizonytalanodtam. Itt található a Museo Cassinelli, a világ biztosan legbizarrabb fekvésű múzeuma. Az éppen 2012 márciusában elhunyt öreg Cassinelli egész életén át gyűjtötte a környék kerámiát, amelyek jelentős részét természetesen huaqueróktól vásárolta össze. Szerencsére a zsákmányt nem dugta el a széfben, és nem is próbálta valamelyik nagy aukciósházon keresztül értékesíteni, hanem igyekezett megosztani az érdeklődő közönséggel. Mivel csak egy benzinkút alatti pincét tudott megszerezni a sok-sok százezer dollárt érő kollekciónak, akit érdekel a gyűjtemény, az kénytelen ide fáradni.

Ezen a konkrét délutánon én voltam az egyetlen látogató, a gondnoknak pedig volt nálam jobb dolga nálam. Így egyedül maradtam több mint ezer, mindössze  gyenge damillal védett kerámia társaságában. Teljesen ellenállni nem is tudtam, az egyik tálat alaposan megtapogattam. Ha nagyon akartam volna, nyugodtan hazavihetem a trikóm alatt, ha pedig egy kis táskával felszerelkezve jövök, akármelyik kerámiát kicsempészhettem volna a benzinkút alól, aztán gondolom alig nehezebben Peruból is. Nagy szerencséje ennek a kontinensnek, hogy a turisták nagy része hozzám hasonlóan jó ember.

Címkék: történelem peru úton

süti beállítások módosítása