Kiváncsi emberként mindenképpen szerettem volna kipróbálni ezen az úton az ayahuascát. Sajnos azok az utazók, akikkel az utóbbi hónapokban összefutottam, és korábban megmerítkeztek a dzsungelpszichedéliában, nem igazán voltak segítőkészek. Pontosabban a litván pár megsértődött, amikor közbevetettem, hogy én a hülye hókuszpókuszokban nem hiszek, míg a nagyon furcsa amerikai nő azzal kezdte, hogy neki egyébként is szoktak víziói lenni, így én nem erőltettem tovább a kérdezősködést. Nem maradt más választásom, mint egyedül a dolgok végére járni, bár eleve sejtettem, hogy ez nem pont az a téma, aminek világos és könnyen elérhető vége van.

Aki ayahuascázni szeretne, annak először is egy szakértő sámánt kell felhajtania. Én a még az ecuadori Andokban található Bañosban álltam neki a keresésnek-szervezésnek, de itt csak több száz szállodát, éttermet és extrémsport-irodát találtam, valamint egy svájci kézben lévő bisztrót. A következő megálló a hegyek és a dzsungel találkozásánál fekvő Tena volt, ahol szintén van egy svájciak által üzemeltetett kávézó, viszont itt működik egy falusi turizmussal, a környékbeli indián települések és az irántuk érdeklődő turisták összekapcsolásával foglalkozó iroda is. Ide sétáltam be érdeklődni valamelyik falu felkereséséről, és bár csak félve vetettem fel, hogy szívesen találkoznék egy sámánnal is, az energikus szervező fiatalember nem jött zavarba, hanem lelkesen mondta, hogy akkor oda küld, ahol kettő is van.

Ebben a blogban már sok gúnyos és rosszindulatú megjegyzést tettem a Latin-Amerikában tobzódó drogturizmusra, így most egy kicsit magyarázkodnom kell. Szemben például a ma oly' népszerű kokainnal, a hallucinogén kábítószerek fontos részei voltak az európaiak érkezése előtti Latin-Amerika történelmének. A különféle gombák, kaktuszok és egyéb pszichoaktív növények alapvető hatással voltak a kontinens művészeti és kulturális fejlődésére. Aki fogyasztott már ilyesmit, régi ismerősként üdvözölheti a mai Mexikóban és Peruban található romok cikázó geometriáját és ijesztő arcú szobrait. Természetesen nem azt mondom, hogy az ne is jöjjön Latin-Amerikába, aki nem akarja erről az oldaláról is megismerni, azt viszont igen, hogy érdemes eltorzult szemszögből is megnézni.

Meglátogatni egy amazóniai sámánt – és igénybe is venni a szolgáltatásait – a létező legegzotikusabb és legveszélyesebb kalandnak tűnhet, pedig nem az. Összezavart fejű hippikre, valamint néhány hozzám hasonló kiváncsiskodóra építve az amazóniai pszichoaktív turizmus nagy biznisz Perutól Brazíliáig és Bolíviától Ecuadorig. Van olyan sámán, akinek ízlésesen dizájnolt, angol nyelvű honlapja is van, olyan hírlevéllel, amely értesíti a feliratkozót, hogy a varázsló éppen melyik európai országban celebrál illegális ayahuasca-partit. A hiszékenységet a legügyesebben a shuar törzs sámánjai használják ki, akik alaposan rájátszva arra, hogy ők az igazi erdei emberek, az ősi tudás autentikus örzői, nagyon szépen megszedik magukat az ayahuascázni, vagy egyéb, szintén hallucinogén szereket kipróbálni vágyó nyugatiakból.
 

"Kamaszként nagyon szerettem köpőcsővel vadászni. Egyszer éppen kis madarakra lőttem az erdőben, amikor hirtelen megjelent előttem egy hosszú, szőke hajú nő. A szemem előtt elsuhintotta a kezét, és én hirtelen egy másik világba kerültem, valahova a föld alá. Egy színarany szobában voltam, ahol a nő leültetett egy padra, ami valójában egy anakonda volt. Előttem volt az erdő minden állata, és fenyegetően közelítettek felém. De a szőke nő megállította ezeket, és megparancsolta nekik, hogy ezentúl engedelmeskedjenek nekem, mert én a testvérük vagyok. Aztán visszavitt az igazi világba. A családom mondta, hogy csak két napra tűntem el, pedig én úgy éreztem, hogy több évre."

"Néhány éve négyen innét a faluból eltévedtek az erdőben. Persze igazából a rossz szellemek csábították el őket egyre messzebbre. Úgyhogy mi villámgyorsan beayahuascáztunk, és megmentettük őket."
 

Következő reggel a tenai irodában egy kulturáltan felöltözött, indián létére szokatlanul kopasz, viszont bajszos, 30 és 60 év közé bárhova belőhető férfi várt, és miután kicsit hüledezett azon, hogy én két napra nyolc liter ivóvizet vásárolok magamnak, elindultunk kifelé a civilizációból. Egy óra buszozással és egy rövid csónakúttal értük el Ahuano nagyközséget, ahol egy luxushotel van svájci kézben, majd innét kisteherautóval jutottunk el Río Blanco faluba. Itt kísérőm, Francisco átöltözött jellegzetes amazóniai népviseletbe, ami a régióban mindenhol kötelező, hihetetlenül mocskos rövidnadrágból és szakadt trikóból áll, majd közölte, hogy ő a sámán, este ayahuascázunk.

Nem is a gyors váltás zavart, hanem hogy másnap még szerettem volna kiélvezni Río Blancót és környékét. A falu nagyjából 15, szakadt és düledező háza ott vesz körbe egy hatalmas központi teret, ahol az igazi dzsungel kezdődik. Áram nincs, bár állítólag hónapokon belül megérkezik, és akkor talán mobiltelefonálni is lehet majd. Ma még a bennszülöttek úgy szagolják ki az erdőben a néhány négyzetméternyi térerőt, mint őseik a vadat. Nekem a sámán nővérének házában jutott egy szoba, közvetlenül a sámán sógora által üzemeltetett kisbolt felett, ahol csak nyalókát, meleg sört, cigarettát és elemet lehetett kapni, illetve kakaót és kávét eladni. Fogalmam sincs, a vékony deszkákból, valamint lyukakból emelt épületben hogy lehet magánéletet élni, a csótányok neszezése ahhoz azért nem volt elég hangos, hogy elnyomja a szomszéd helyiségből származó suttogást.

Río Blanco nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is valahol ott van, ahol a civilizáció találkozik a vadonnal, és persze egy jó darabon össze is keverednek. A faluban kecsua indiánok élnek, akiket Ecuadorban kichwának hívnak, mivel nyelvjárásuk sem az o, sem az u magánhangzókat nem ismeri, és kulturálisan jóval közelebb állnak a többi amazóniai törzshöz, mint távoli rokonaikhoz, az egykor dicső inkákhoz. És mindannyian, akárcsak a tiszta nadrágját és csak kicsit koszos bőrcipőjét Río Blancóban egyből levető Francisco, különösebb meghasonulás nélkül mozognak a két világ és a két nyelv között. Bár a sámán azt azért megjegyezte, hogy ő bent Tenában, a nagyvárosban, egyáltalán nem szokott enni, mert ott undorító a szennyezett élelmiszerek íze.

Eleinte nem tudtam, mennyire vegyem komolyan Francisco ilyen és még ilyenebb szövegeit. Amikor két perccel a falusivá visszavedlése után elkezdte magyarázni az itt megkülönböztve kiemelt sztorijait és elméleteit, először egészen biztos voltam abban, hogy csak a pénzes turistát szédíti. Később, amikor láttam, hogy szövegére az egész falu egyöntetűen bólogat, mivel a sámánsága mellé egyfajta polgármesterként is funkcionált, már arra gyanakodtam, hogy az egész nagyon jól begyakorolt, közös színjáték, amit az itt ritkán, de azért rendszeresen felbukkanó turistáknak játszanak el, a nagyobb profit reményében. Egy nap után viszont már világos volt, hogy Francisco tényleg komolyan gondolja és hiszi, amit mond, és attól még, hogy van Facebook-profilja és járt már Európában is valami orvosi konferencián, ezekkel teljesen összeegyeztethetőnek tartja a negyedik dimenzióban vadászó, aranyszínű óriásjaguárokat.
 

"Látod ott azt a hegyet? Ott lakik befalazva egy hatalmas jaguár, az Univerzum Jaguárja. És azt tudtad, hogy az óriáskígyók nemcsak a terhes nőket követik, hanem azt is megérzik, ha egy férfinak éppen terhes a felesége?"

"Ennél a vízesésnél ne fürödjünk, mert itt sok kígyó van, és két turistát is majdnem elragadtak. A vízfüggöny mögött él egy sárkány is. Itt egyébként is nagyon sok az energia, egyszer még fiatalként jártam itt, és azon a kövön egy püspököt láttam állni. Menjünk fel inkább egy kicsit feljebb ezen a folyón, ott is van egy ugyanilyen jó természetes medence, és amikor a múlt héten itt volt nálam egy német srác, hallottuk, ahogy ott egy szirén énekel.

"Még a régi időkben egyszer Buddha is járt Amerikában, asztrálisan utazott idáig. Akkor a világ minden kincse még ezen a kontinensen volt, a spanyol király ezért indított ide expedíciókat. Már egy ideje írom Amerika igaz történetét, de még csak 47 oldal van kész belőle. Egy amerikai kiadó adna rá 5 százalék előleget, de már az is 2,5 millió dollár lenne."
 

Két napig járkálni a dzsungelben egy, a helyi viszonyokhoz képest kifejezetten intelligens és érdeklődő emberrel egyébként nagyon szórakoztató volt. Francisco itt született és itt is lett sámán, így természetesen úgy ismert minden fát, mint az asztrális tenyerét. Minden növényről tudta, mire jó, bár kicsit furcsállottam, hogy a jelek szerint a trópusi esőerdőkben található növények nagyjából fele-fele arányban gyógyítják az izületi bajokat és a petefészek-gyulladást. Mindenesetre a számba tömött, spanyol névvel sem nagyon rendelkező gyümölcsöktől semmi bajom nem lett. Két, általános dzsungel-tévhitet viszont szeretnék eloszlatni. Egyfelől valóban sokminden ehető a rengetegben, de nem véletlen, hogy ezek a gyümölcsök nem ismertek Európában: azért egyik sem egy mangó vagy ananász. Másfelől pedig nem igaz az sem, hogy a dzsungelben minden szúr, mar és fertőz. Csak azok a növények teszik ezt, amelyek olyan helyen nőnek, ahol meredek lejtőn kapaszkodva vagy ereszkedve praktikus lenne beléjük kapaszkodni.

A legérdekesebb mégis az volt, amikor Francisco szólt, hogy páciens van, menjünk át az egyik közeli kunyhóba. Itt egy fiatal házaspár élt, amelynek férfitagja aznap a kakaóföldjén dolgozva fura fájdalmat kezdett érezni mellkasában, és ezt szerette volna a sámánnal kikúráltatni. Francisco midenféle leveleket hozatott be az aggódó feleséggel, majd cigarettát gyújtatott. Ennek füstjét fújta a betegre, miközben a levélcsomókkal hadonászott és énekelt. A ceremónia csúcspontjaként pedig irtózatos harákolásba és köpködésbe kezdett, majd többször úgy tett, mintha ki akarna szívni valamit a páciens feje búbjából. Ekkor még nem tudtam, hogy a slejm és a cigarettafüst az amazóniai sámánok egyik legfontosabb kelléke, így megint arra kezdtem gyanakodni, hogy valami ördögien ravasz turistaszívatás részese vagyok, mert ezt egyszerűen senki sem gondolhatja komolyan. A kezelés végeztével megkérdeztem a beteget, hogy jobban van-e, mire teljes meggyőződéssel válaszolta, hogy igen.

Az ayahuascázásra végül második estémen került sor. Ehhez elő kellett készíteni a növényt, amely folyamat fontosabb állomásait a fenti kép illusztrálja. Először is a sámán kiballag a háza mögé, és levág egy méteres darabot az ott növő Banisteriopsis caapi indából. Felaprítja, a kis darabokat meghámozza, a maradékot még tovább aprítja, majd az egészet átadja közeli nőrokonának, hogy az a guayusa nevű levél hozzáadása után egy órán át főzze az egész cuccot. Ezzel az ayahuasca fogyasztásra készen áll.

Mivel a szomszéd házban éppen bekapcsolták a generátort, és elkezdtek nézni valami ecuadori vetélkedőt, mi nyugalmat keresve átmentünk a korábban meggyógyított férfi házába. Gondolom az amazóniai etikett szerint ha a sámán meggyógyít, a minimum, hogy átengeded neki a nappalidat, ha éppen jól be akar hallucinogénezni egy vadidegennel. Francisco először egy üveg nádpálinkát nyomott a kezembe, hogy azzal tegyem csúszósabbá az ayahuasca útját, majd magából a barnás kotyvalékból is innom kellett körülbelül egy decinyit. Undorító, fanyar ízét nem feledtette a második korty sem a borzalmas minőségű alkoholból.
 

"Amikor még Rio Blancóba nem vezetett rendes út, csak egy ösvény, egyszer idehoztak a barátai egy nagyon beteg amerikai lányt, aki alig tudott talpra állni. Az orvosai azt mondták, hogy köszvénye van, de én beayahuascázva minden betegen úgy látok át, mintha üvegből lenne, és egyből tudtam, hogy csak elátkozták. Kihúztam belőke az izületein átszúrt kristálytűket, és amikor elment innét, már táncolni is tudott."

"Több évtized alatt egyetlen egy betegemet sem vesztettem el. Innét senki nem jár városi orvoshoz, sőt, inkább onnét szoktak idejönni olyan páciensek, akikről már mindenki lemondott. A rákot is meg tudom gyógyítani."
 

Nyugalmat kerestünk, ám előbb a házigazda felesége adott elő végtelen, kecsua nyelvú monológot, majd az emeleten alvó csecsemő kezdett el fába szorult féregként ordítani. A gyomromban folyamatosan gyűlő feszültséggel együtt ez már elég idegesítő volt, közben viszont – mindössze negyed óra után, tehát jó gyorsan – elkezdett dolgozni az anyag. Először is nagyon elnehezedett mindenem, de annyira, hogy csak az asztalra borulva bírtam ülni, amit csak azért nem éreztem így vendégségben kellemetlennek, mert a sámán is pont ugyanezt tette, de ő még dünnyögött is mellé. Előzetesen a legkomolyabb félelmem az ayahuascával kapcsolatban az volt, hogy mint alapvetően szkeptikus ember, esetleg elröhögöm magam a körítésen, amire a sámán megsértődik, de innentől kezdve egyértelmű volt, hogy itt nevetésről szó sem lesz.

A hallucinációk azonban nem voltak erősek. Nyitott szemmel például szinte semmi különöset nem láttam, csak ha becsuktam, akkor jelentek meg vibráló geometrikus ábrák, és mindenféle képek a múltamból. Nem volt se félelmetes, se lenyűgöző, viszont nagyjából ez volt a pillanat, amikor Francisco okádni kezdett. Annyit azért utánaolvastam korábban a dolognak, hogy tudtam, ez az ayahuasca egyik mellékhatása, így nem lepődtem meg, amikor néhány perc múlva azt éreztem, hogy nekem viszont a másik mellékhatás miatt kell azonnal eljutnom  a vécére. Az igazi meglepetés csak akkor ért, amikor felálltam, és nemhogy járni nem bírtam egyenesen, de teljesen harmonikaszerű lábaimon állni sem nagyon. Végül a házigazdára támaszkodva sikerült megtennem azt a húsz lépést a budiig, amiben benne volt egy átkelés egy két faággal áthidalt szennyvízcsatornán is. A fejem mégsem volt annyira rosszul, mint a testem, mert amikor az expedíció végeztével konstatáltam a papír hiányát, és ordítani kezdtem, hogy azonnal hozzanak, várakozás közben tudatában voltam annak, hogy most valószínűleg megdöntöttem minden ismerősöm legbizarrabb klotyótörténetét. Aztán természetesen én is hánytam.

Nagy nehezen, de saját lábamon jutottam vissza a szobába, ahol Francisco épp óriási kántálásban és levélrázogatásban volt, és megkérdezte, hogy akkor kezdhetjük-e a megtisztítást. Ebbe még az esti kaland megkezdése előtt belementem, amikor a sámán elég erőteljesen forszírozta, hogy egy kis borravalóért fizessek erre is be. Kevés dolog van az életben, amin jobban tudnék röhögni, mint egy bokorrázós-füstfújós-harákolós-fejszívós tisztítókúra, de egy kis sámlin ülve Francisco előtt, elképesztően elfáradt testtel és eléggé cikázó gondolatokkal nem volt min nevetnem.
 

"Pár éve végeztem egy kis felmérést, és összesen 17 olyan embert találtam Amazóniában, különböző törzsekből, akik tényleg rendelkeztek a Tudással, és Láttak. A többi, aki sámánnak adja ki magát, csak sarlatán. És sajnos sokan vannak, akik rosszra is használják a tudásukat, de én persze soha. Ők utálnak engem, amikor turisták jönnek ide a környékre, és utánam érdeklődnek, sokszor azt hazudják nekik, hogy nem is hallottak még rólam."

"Egyszer jött ide egy francia férfi, a feleségét és a gyerekét is hozta magával, és könyörgött nekem, hogy bármennyit fizet, csak tanítsam meg őt is gyógyítani. Vagy másfél hónapon át tanítottam, és nem azt mondom, hogy tökéletes lett, de egész sokat fejlődött. Most Franciaországban gyógyít."

"Itt csak mi szoktunk ayahuascázni, akik Látunk. Jó, néha azért a kiváncsibbak kipróbálják, például nekem minden nővérem. De egyébként inkább csak a turisták kérnek belőle."
 

A beállva töltött három órából az utolsó kettőt gyakorlatilag teljes csöndben töltöttük az asztalra borulva. Néha bizarr fényeket láttam magam körül cikázni, de más érdekes nem történt. Tudtam, hogy nem fog sokáig tartani, úgyhogy gyakran nézegettem az órámat, és vártam, hogy ha nem is a hallucinációk, de legalább a letaglózó, részegség-szerű érzés múljon el. Végül a előbb eszmélő Francisco mondta, hogy menjünk lefeküdni, így néhány csótányt odébblökve bemásztam a lepedőből kialakított szúnyoghálóm alá, és szép lassan elaludtam.

Azt hittem, a másnap borzalmas lesz, de alig néhány óra zaklatott pihenés után is egész jól voltam. Még Franciscónak azon a klasszikusan magyar poénján is jót tudtam röhögni, hogy akkor ebédre nyomjunk-e még egy pohárral. Aztán megint nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy a sámán átvált mágikusba, és megkérdezi, láttam-e hányás közben a kiokádott kis rákocskákat és rovarokat, ami a bennem lévő méreganyag volt. És azzal sem, hogy a civilizációba visszatérve még napokig voltam olyan feldobott és energiákkal teli, mint nagyon-nagyon sok ideje nem. Ez egyébként nem olyan meglepő annak fényében, hogy bár elég kevés tudományos kutatás létezik ayahuasca-ügyben, sok jel utal arra, hogy akárcsak sok hasonlóan pszichoaktív szer, valószínűleg egyben antidepresszáns is.

Az okádós-rovaros kérdés viszont végre rávilágított arra, hogy mi mehet végbe Francisco, és rajta keresztül persze a falusiak fejében. Normális ember, még ha hallucinálva hányás közben kis rákocskákat is lát maga előtt, másnap, tiszta fejjel akkor is tudná, hogy azt csak úgy látta, természetesen valójában szó sem volt ilyesmiről. A sámán, nem tudom hogy azért, mert már túl sokat ayahuascázott, vagy más okból, de mindenesetre nem volt már képes szétválasztani a valóst a víziótól. Érdekes volt egyébként belegondolni, hogy ez egészen olyan, mint García Márquez szintén ezen a kontinensen született mágikus realizmusa, de én soha nem fogok annyit ayahuascázni, hogy ezen képes legyek komolyabban elgondolkodni.