Két igazán nehéz időszaka van a hosszú távú utazásnak. Amikor valami Nagy Dolgot vár az ember, és amikor a Nagy Dolog után ismét új kalandokat kell keresnie. A Galápagos-szigeteket megelőző napokban már csak céltalanul tengtem-lengtem, és vártam a pillanatot, amikor végre pörölycápával pókerező óriásteknőst látok. De akkor legalább volt mire várni. Este nyolckor, szakadó esőben, Cuencában sétálva viszont nem egészen tudtam, hogy mi az istent keresek itt. Másnap reggel, amikor a szobám felett pontosan reggel nyolckor beindítottak egy légkalapácsot, még kevésbé. Szerencsére néhány nap alatt sikerült megtalálni mind az utazás, mind az életem értelmét.
Nyilván én sem voltam a megfelelő passzban, de a szakirodalom által Ecuador legvarázslatosabb városának beharangozott Cuenca akkor sem nyűgözött volna le, ha nem közvetlenül az Édenkert után érkezem ide. Ádám és Éva is kicsit céltalanul kóbóroltak a maguk kiűzetése után, és új lakhelyük egyetlen barokk temploma vagy népies szuvenírárusa sem volt képes meglágyítani honvággyal teli szívüket. Nekem viszont lelkiállapotomtól függetlenül sem igazán tetszett Cuenca. Sőt, nagyon úgy tűnt, hogy valójában csak egyetlen nép alél el a szűk, esetenként még egzotikus macskakövekkel borított utcáktól, az évszázados épületektől és a vackot áruló szakadt boltoktól. Aamelyik ilyet otthon nem lát: az amerikai.
Két nap ebben a nem különösebben érdekes városban elég is volt, közben viszont rájöttem, hogy mi a legjobb Ecuadorban. Uruguay óta ez az első dél-amerikai országom, amelynek európai méretei vannak, és egy nap alatt szinte bármely irányban átszelhető, akár busszal is. Mivel azonban Dél-Amerikáról van szó, annak is nyugati partvidékéről, a kis méret egyáltalán nem jelent egysíkúságot. A Galápagosról visszarepülve először az ország legnagyobb városában, a tengerparti, ennek megfelelően trópusi Guayaquilben szálltam le. Innét csak négy óra buszútra volt a közel 3000 méteren található, kellemesen hűvös Cuenca, és csak újabb 6-7 óra kellett volna, hogy az Andok másik oldalán leereszkedve eljussak Amazónia zöldjébe. Ezt a programot kicsit későbbre halasztottam, hogy még egyszer, és utamon minden bizonnyal utoljára, lássak lámákat és alpakákat legelészni a 4000 méter körüli, zsombékos fennsíkon.
Ecuador kis méretéből fakadóan legfeljebb a dzsungelben lehet igazán leesni a térképről. Én sajnos nem vagyok elég kemény ahhoz, hogy napokon át evezzek szemben a vízfolyással, viszont nem is szoktam azon keseregni, ha valahol nem én vagyok az egyetlen turista ötven kilométeres körzetben. Egyébként is kedvem volt egy kis társasági élethez, így nekiindultam az ecuadori Andok talán legnagyobb nevezetessége, a Quilotoa nevű kráter és a benne található tó felé. Útitársaim különböző amerikai lányok voltak, akiknek nagy előnye volt, hogy egyik sem ijedt meg a saját árnyékától, nagy hátránya viszont az AWESOME!!!!!!! felkiáltás fárasztóan gyakori használata.
Első, még egyedül abszolvált megállóm Saquisilí település szombat reggeli piaca volt. Amióta ember él az Andokban, ezek a piacok a kereskedelem és az elszigetelt településeken élő indiánok közti emberi kapcsolatok alapkövei, és bár ma már nincs barter, viszont létezik mobiltelefon, jelentőségük nem sokat csökkent. A hét különböző napjain, különbőző településeken tartott gazdasági összeröffenések különböző méretűek, és mivel a legnagyobb ecuadori összejövetelen, Otavalóban, állítólag már túl sok a szuvenírárus, én megelégedtem a másodikkal, a saquisilíivel.
A szombati piac Saquisilíben valójában piacok gyülekezete. A település minden egyes terén zajlik a vásár, és sok árusnak már csak az ezeket összekötő utcákban jut hely. Az egyes piacok többé-kevésbé tematikusak, de azért nem teljesen szigorú a beosztás. Láttam az ősöreg Singer varrógépes hadosztály közé furakodó bőrdíszművest, a sajtosok sorába beépülő gyümölcsöst, és azt sem sikerült megfejteni, hogy a halaskofák miért pont a kerítéskapu-specialisták mellett táboroztak le. Egyedül az élőállatos szekció különült el élesen, bár ahogy egyre többen indultak haza frissen vásárolt vagy éppen a nyakukon maradt portékájukkal, úgy lehetett a legváratlanabb sarkokban is zsinegen rángatott bárányokat vezető indián asszonyokba botlani. A legszórakoztatóbb standok pedig természetesen a tengerimalacosok voltak, ahol idős, fogatlan hölgyek alkudoztak a kisunokának nem házikedvencnek, hanem vasárnapi ebédnek szánt szőrös kis dagadékokra.
Saquisilí piacán, a hangulatot figyelve kezdtem el megérezni, miben más az ecuadori Andok, mint amit korábban Peruban és pláne Bolíviában láttam. A felismerés pedig egyre erősödött, ahogy a dél körül már elcsendesedő piac széléről induló buszom elhagyta az aszfaltutat, és egyre magasabbra kapaszkodott. Az ecudaori Andok lightosabb, szelídebb, kedvesebb, kényelmesebb változata a hegység délebbi részeinek. Néhány kilométerre az Egyenlítőtől ez talán törvényszerű, de vannak azért itt egyéb tényezők is.
Bár az ebben az évszakban a felhők mögött végig láthatatlan maradó Chimborazo bőven 6000 méter fölé nyúlik, összességében az ecuadori hegyvidék jóval alacsonyabb, mint Peruban vagy Bolíviában. A táj ennek megfelelően nem olyan zord, itt nem a kietlen, szélfútta fennsík a tipikus, hanem a minden négyzetméteren megművelt hegyoldalak. Mivel Ecuadorban csak kevés ideig voltak jelen az inkák, itt alig van a Perura jellemző teraszos földművelésből, a helyiek a legmeredekebb hegyoldalat is természetes állapotában szántják fel és vetik be. Az eredmény egészen valószínűtlen szögben emelkedő kis földecskékből álló zöld patchwork-takaró, amely csak a legmagasabb hegyek csúcsáig nem ér el.
A mérsékelt tengerszint feletti magasság pedig az itt élőkre is hatással van. Mindjárt a külsejükre is, Ecuadorban nem láttam olyan elképeszteőn cserzett arcbőröket, mint például Arequipa mellett. Dermatológiai szempontból sem mindegy, hogy az ember egy életen át 5000 méter felett terelgeti alpakáit, vagy 3600-on a birkáit. Ecuadorban, hiába élnek itt ugyanazok a kecsuák, akik délebbre is, a valamivel könnyebb életkörülményeknek köszönhetően nincs az a feszült, alkoholba fojott, sokszor elég reménytelennek tűnő hangulat. Eleve az is sokat jelent, hogy itt az indián asszonyok nem keménykalapot hordanak, hanem vidám panamát, és ha esetleg mégis az előbbit, akkor legalább egy pávatollat tűznek mellé.
Már éppen elhittem volna, hogy az ecuadori és a svájci hegyek közt nincs nagy különbség, amikor kiderült, hogy leszakadt az út Chugchilán és Quilotoa közt. Így az előbbi településen egyre több turista torlódott fel, ami egyrészt a húsz házból álló falu alkoholkészletét nagyon komoly nyomás alá helyezte, másrészt mindenkinek más véleménye volt az útakadály helyes áttöréséről. A tíz kilométeres séta nem lett volna gond, ha nem 3300 méterről 3900-ra vezet, valamint nem kellett volna szinte mindannyiunknak teli hátizsákot is cipelnünk. Közben kiderült az is, hogy nem egy, hanem két, egymástól négy kilométerre található hegyomlás is elsöpörte az utat, így a középső szakaszt muszáj lesz legyalogolni, nem lehet egyik kocsiból átszállni a másikba
Amikor végül közelről láttuk az akadályt, azonnal egyértelművé vált, hogy nagy marhaság lett volna az út helyreállításáig várni, pedig erre is érkeztek szavazatok. Túl sok időnk nem volt ezt elemezni, mivel áprilisban az eucadori Andokban déltől elkezdenek bekúszni a hegyek közé a délelőtt még lentebb gomolygó felhők, kettőkor már alig látni, háromkor pedig az eső is szemerkélni kezd. Minden egyes áldott nap, egy schaffhauseni óramű pontosságával. Végül sikerült felérni a Quilota kráterének szélére, sőt, még le a tó partjára is a tejköd megérkezése előtt, és csak a kegyetlenül meredek visszafelé kapaszkodás közben csökkent a látótávolság öt méter alá.
4000 méteren minden szín szebb, így a Quilotoa türkizkékjén és a kráter meredek falainak zöldjén volt mit bámulni, amikor nyitva bírtam tartani szemeimet a fenti kilátóról megpakolt táskákat is lefújó szélviharban. Ennyi viszont még nem volt elég az ecuadori Andokból, úgyhogy az amerikai Emmával tovább is mentünk. Emma volt az első turista, akivel annak ellenére is eltöltöttem több napot, hogy egy kisméretű gitárt hurcolászott magával Dél-Amerikában. Alapvetően azzal győzött meg, hogy Cat Power-rajongó volt, járt Dél-Kína legjobb részén, valamint hangszerrel a kezében valamennyire hasonlított Neko Case-re.
Célpontunk Salinas volt, egészen pontosan a két ecuadori Salinas közül nem a jellegtelen tengerparti üdülőhely, hanem a másik, a 3500 méteren található mintagazdaság. Ecuador kis méretéből következik, hogy nemcsak a turisták zsúfolódnak néha össze, hanem a minden fejlődő országban gyakori jótét lelkek is egymás sarkát tapossák. Az említett Chugchilánban például egy amerikai pár üzemeltet szálláshelyet, amelynek fő büszkesége a világ legmagasabban fekvő ultimate frisbee-pályája. Dél-Amerikában elég gyakran találkozni totál fantaszta alakokkal, valamint olyan turistákkal, akik úgy érzik, a világ érezhetően jobb hely lesz, ha ők egy héten át árva kisállatokat simogatnak, Salinasnak viszont szerencséje volt, ide két tényleg hasznos jótét lélek jutott.
1971-ben egy olasz teológushallgató jött a faluba diplomamumkát írni, amikor Salinas még csak sárból tapasztott kunyhók nyomorúságos gyülekezete volt. A későbbi Polo atya ittragadt, és teljesen átalakította az addig csak sólepárlásból tengődő falu életét. Keresztény és szocialista alapakon építkezve előbb a sókitermelést tette hatékonyabbá és nyereségesebbé, majd nekilátott a környéken űzött valamennyi munkát téesz-szerű szövetkezetekbe szervezni. Ebben nagy segítségére volt egy néhány évvel később érkező svájci mérnök, kettejük erőfeszítéseinek köszönhetően Salinasban ma már sajtüzem, felvágottüzem, gombaüzem, csokoládéüzem, szövőüzem, sőt, műanyaglabda-üzem is van. Amikor az utóbbiban megláttam, hogy az egyetlen alkalmazott kézműves eszközökkel Mikasa és Made in Japan feliratú márkájú labdákat hamisít, legszívesebben az egész emberiségnek egy nagy-nagy puszit adtam volna.
A salinasi termékeket – amelyek közül a sajt és a csoki rendben van, de Svájcban azért egyik sem rúgna labdába – ma már Ecuador-szerte árulják, és exportálják is. A falu érezhetően jómódúbb, mint bármi a környéken, és a siker idevonz néhány turistát is. Tökéletesen leképezve az egész fejlődő világ egyik legnehezebben megoldható problémáját, a falubeliek nem akarják a mostaninál jobban gépesíteni a kis üzemeket, mert attól félnek, hogy akkor sokan munka nélkül maradnának. És akkor lehet, hogy az ecuadori Andoknak ez a darabja már nem lenne olyan kedves, kényelmes, szelíd és lightos.
