Kevés hely van a világon, amelynek meglátogatását több bürokratikus akadály nehezíti, mint a Galápagos-szigetekét. Az ecuadori szárazföldről bárki iderepülhet, itt viszont nagyjából véget is ér a szabadság. És mivel szigetekről van szó, amelyek 97 százaléka védett terület, a Nemzeti Park őrei könnyen be tudják tartatni a dicséretesen szigorú szabályokat. Van sziget, amelyre csak tudományos kutatási engedéllyel lehet lépni, és olyan is, amelyet ugyan megközelíthetnek a turisták, de a lábukat már nem tehetik ki rá. Nemcsak arról van szó, hogy a természetvédők nem bíznak a látogatókban, hanem a potenciális turisták által akaratlanul is behurcolt, nem őshonos élőlényektől jobb félni, mint aztán megijedni, és tanácstalanul nézni a pusztítást.
Ahogy arról az előző bejegyzésben már szó volt, a Galápagos alapvetően annak köszönheti megőrzött paradicsomiságát, hogy az ember egészen a 20. század legelejéig nem tudta itt stabilan megvetni a lábát. Viszont így is volt ideje a korábban a szigeteken ismeretlen futónövényektől kezdve a kutyákig számtalan olyan organizmust betelepítenie, amelyek ellen az őslakos élőlények nem tudtak védekezni. Ma a Nemzeti Park energiájának és pénzének jelentős hányadát kecske- és gyümölcslégy-irtásra fordítja, így érthető, hogy nincs kedvük újabb frontokat nyitni.
A Galápagosra érkező turista így csak azt döntheti el, hogy milyen szervezett túrára fizet be. Magánjellegű kalandozásra csak a négy lakott szigeten van lehetőség, de ezek jó része is csak hivatásos parkőr társaságában látogatható. Bár a szigetcsoport nem túl nagy, távolabbi pontjait lehetetlen a településekről indított csillagtúrákkal elérni, így marad a hajós körutazás, mint egyetlen reális opció. Van, aki úgy jön a Galápagosra, hogy megelégszik a szállodájából induló kirándulásokkal, és olyan is, aki egy hétig csak búvárkodik, de tényleg pont a lényeget hagyja ki, aki nem tölt el legalább néhány napot egy hajó fedélzetén.
A hajóturák hossza 3-7 éjszaka között mozog, a hajók színvonala pedig az elég fapadostól az elképzelhető legfényűzőbb luxusig terjed. És az előbbieket sem adják ingyen. Ami nekem jutott, azon a kabin színvonala magasan verte az előző hét hónapban általam felkeresett szállások bármelyikét, így egy rossz szavam sem lehetett. Függetlenül az árszínvonaltól, az összes hajó programja nagyjából ugyanaz. Nappal a rezidens parkőr vezetésével az utazóközönség egyszer-kétszer partra száll az erre kijelölt helyszíneken, mászkál egy kicsit, megcsodálja a természeti környezetet és az élővilágot, időnként pedig búvárszemüveggel, pipával és uszonnyal felszerelve úszkál is egy kicsit a tengerben, megtekintendő a felszín alatti nevezetességeket. Így a Galápagosra érkező turistának csak azt kell előzetesen eldöntenie, hogy a vagy 100 különböző hajó közül melyik árkategóriát, és melyik útvonalat választja.
A szigetek méretéhez képest nagyon kevés helyen van lehetőség partraszállásra, ez azonban cseppet sem zavaró. Egyrészt mert akárki is jelölte ki ezeket, nyilvánvalóan alaposan végiggondolta a dolgot. 15-16 partraszállás volt a mi hajónkról, és ezek közül talán 1-2 volt olyan, ami nem mutatott újat az előzőekhez képest. A többin mindig más volt a táj, és főleg mindig más volt a felbukkanó élővilág. Másrészt pedig hiába a sok hajó, egy-egy kikötőhelynél 3-4-nél soha nincs több egyszerre, és a mi 16 fős csoportunk a parton csak pillanatokra találkozott más hajók utasaival. Hiába érkeznek évről évre egyre többen a Galápagosra, ma még tényleg úgy lehet élvezni a szigeteket, ahogy az első felfedezők látták.
A Galápagos ma három tényezőnek köszönheti a varázsát. Egyfelől annak, hogy nem a szó pálmafás-fehér homokos értelmében paradicsomi, hanem úgy, ahogy a történelem hajnala volt az. A vulkanikus eredetű szigetcsoport mindegyik tagján látszanak a kitörések és lávafolyamok nyomai, van azonban olyan sziget is, amely alig néhány tízezer éves, ami földtörténeti léptékkel mérve a mi másodperceinknek felel meg. A legújabb földdarabokon a megdermedt, göcsörtös lávában egy-két kaktuszon kívül még semmi sem tudott megkapaszkodni, az eróziótól teljesen mentes, szürke pusztaságban gyalogolni az egyenlítői melegben pedig tényleg olyan érzés, mint kétmilliárd évvel ezelőtt turistáskodni.
A történelem előtti hangulatot teljessé pedig az teszi, hogy a Földön egyedülálló módon a Galápagos-szigetek királyai máig a hüllők. Valamivel kisebbek a dinoszauruszoknál, de a kopár partokon lebzselő tengeri iguánák ezreit nézve ez teljesen irreleváns. Ahogy a víz alatt legelik a sziklákról a moszatokat, az meg egyenesen egy olyan korba repít vissza, amikor még szárazföld sem nagyon volt. És a dinoszauruszok kipusztulását is mindjárt megérti az ember, amint látja, hogy egy ilyen ostoba dög elindul napozóhelyéről a víz felé, beleütközik az előtte haladó haverjába, aki meg egy sziklahasadékba szorult be, és innentől kezdve egyiküknek sincs fogalma sem, hogy mit kellene tenni.
Szellemileg a közeli rokon, ám jóval ritkább szárazföldi iguánák sem tűntek pengébbnek, és a Galápagos leghíresebb lakóit és egyben első számú attrakcióit, az óriásteknősöket sem fenyegeti a doktorálás veszélye. Már régebben rájöttem arra, hogy a nagytestű hüllők nézegetése az egyik legunalmasabb szórakozás a természetben, az óriásteknősöket viszont legalább bizarrságuk érdekesebbé teszi. Sokat nem csinálnak, de ahogy egy pocsolyában fekve pillantgatnak ki a páncéljuk alól, miközben messziről hallatszik a szuszogásuk, az majdnem olyan szórakoztató, mint amikor a bozótba vágott turistaúton szembejön egy ilyen felfordított, imbolygó lavór.
Mindig is a teknősök voltak a Galápagos legnagyobb lakói, emlősből péládul egérnél nagyobb nem jutott el ide, így gyakorlatilag ők uralkodhattak a szigeteken. Az általuk az aljnövényzeten át tört ösvények voltak itt az autópályák, a bélrendszerükben tett utazást túlélő magvak pedig nagyon fontosak voltak a növényvilág szaporításának szempontjából. Az óriásteknősök szerencsétlenségére viszont van egy olyan tulajdonságuk, amit mindenki ismer, aki felejtett már téli álmot alvó ékszerteknőst a könyvespolcon, nevezetesen hogy jó sokáig elállnak. Ezt használták ki azok a tengerészek, akik a 16. századtól kezdve rendszeresen megálltak a Galápagoson, hogy aztán hajóik kamráinak élő teknősöktől roskadozó polcairól csipegethessenek, amikor csak megéheztek a következő egy-két évben. A teknőszabálásból egyébként maga Darwin is kivette a részét, bár őt hibáztatni azért túlzás lenne azért, hogy egyes alfajok teljesen kipusztultak, és van olyan is, amelyből már csak egyetlen egy példány van életben.
A hüllők királysága mellett a Galápagos másik varázsát természetesen az állatok hülyeséget súroló jámborsága jelenti. Soha nem voltak itt sem vadászó emberek, sem ragadozó emlősök, így a madaraknak még azzal sem kellett vesződniük, hogy a fákra építség fészkeiket, hanem nyugodtan tojhatták tojásaikat egyszerűen a földre. A ma már lakott szigeteken is megdöbbentő és megszokhatatlan az állatok szelídsége, ahogy minden faj, a cápák, a fókák, a gyíkok, a pingvinek, de még a mindig először berezelő, kistestű énekesmadarak is öt lépéssel közelebb engedik az embert, mint máshol. Híres a sztori arról a korai természetfotósról, aki még a 20. század elején a távolból kezdett fényképezni egy galápagosi ölyvet, aztán egyre közelebb lopózott, majd amikor a madár azt is hagyta, hogy egy bottal kétszer mellbe bökje, mielőtt elszállt volna, a máshoz szokott ember hangosan szitkozódni kezdett, amiért annyi drága filmet pazarolt a hülye dögre.
A történet túlzásnak tűnhet, de Genovesa, a galápagosi mércével is érintetlennek számító egyik északi sziget felkeresése után simán elhiszem. Itt nemcsak közel engedtek a madarak, hanem az itt fészkelő, nagytestű szulák teljesen zavartalnul totyogtak úgy az ösvényeken, hogy nekünk kellett félreállnunk előlük. A vörös toroklebenyükkel a nőstényeket meggyőzni igyekvő fregattmadarakhoz csak azért nem hajoltam közelebb, mert hatalmas csőrükkel ha akarták volna, bármikor kivájják a szemem. Mint ahogy egy rúgással én is simán simán elintézhettem volna az árnyékban kókadozó gémek valamelyikét.
Ilyen körülmények közt bárki tud elfogadható természetfotókat készíteni, tényleg inkább az jelenti a nehézséget, hogy az ember ne menjen túl közel a mindenfelé heverésző állatvilághoz. Ez különösen az éppen áprilisban csecsemőkorban lévő kisfókák esetében elég nehéz, minden akaraterőmre szükség volt, hogy egyszer se vakargassam meg valamelyiknek az állát, és csak egyszer hagytam, hogy az egyik a rezgő bajuszkáival hozzérjen a kezemhez. Egyébként azért sem jó ötlet fogdosni a kicsiket, mert az ilyenkor a tengerben halászó anyák szag alapján találják meg saját kölyküket a parti óvodában, és kísérletek bizonyítják, hogy egyetlen emberi simogatás is képes mindent összekavarni.
Pedig ha valahol, a Galapágoson aztán tényleg jól esne mindenféle állatok simogatása, hiszen éppen itt derült ki, hogy végül is a rokonainkról van szó. A szigetek varászának éppen ez a harmadik összetevője. Nagyon sajnáltam, hogy a hajónk utasai közt nem volt egyetlen amerikai kreacionista őrült sem, mert az biztos fergeteges pillanatokat jelentett volna pont itt, ahol Darwinnak leesett a tantusz. Illetve hát Darwinnak itt még nem esett le, de ez abban a szituációban mindegy is lett volna.
Nem nagyon szoktam Charles Darwinon gondolkodni, de mivel a Galápagoson minden idők egyik legjobb szakállának tulajdonosa megkerülhetetlen, arra jutottam, hogy ott a helye a tényleg legnagyobbak közt. Nehéz lenne még egy embert mondani a történelemből, aki ilyen alapvetően változtatta meg, hogy mit gondolunk magunkról. Végül is csak azt a három kérdést válaszolta meg, amire mindenki kereste a választ, amióta lejöttünk a fáról – bár persze hogy a fáról jöttünk le, azt is áttételesen tőle tudtuk meg. Darwin óta a "kik vagyunk", a "honnét jövünk" és tulajdonképpen a "hová megyünk" kérdéseknek is megvan a világos, tudományos és egyértelmű válasza.
Darwin 1835-ben összesen 19 napot töltött a Galápagos-szigeteken, én ennél most alig kevesebbet, és csak még jobban megszerettem az öreget. Darwinban és munkásságában az a legcsodálatosabb, hogy semmi igazán rendkívüli nem volt benne, és szemben sok pályatársával, őt még azzal sem lehetett vádolni, hogy különleges képességű zseni lett volna. Egyházi pályával próbálkozgatott félszívvel, aztán a természettudományok felé fordult, és szinte véletlenül került a föld körüli expedícióra induló Beagle hajóra, mint tudományos munkatárs. A Galápagoson nem volt semmiféle heuráka-pillanata, csak évekkel később, sok kollégája segítségével állt nála végre össze a kép, és jött rá, hogy valamiféle természetes kiválasztódás irányítja az élővilágot. Nem a relativitáselmélet pattant ki a fejéből, csak végre valaki képes volt két lépés távolságról figyelve, a vallás befolyása nélkül alaposan végiggondolni az előtte heverő világot. Amire bárki képes lehet, csak legfeljebb nem írja meg utána a Fajok eredetét.
