Elég Dél-Amerika térképére egyetlen pillantást vetni ahhoz, hogy az ember egyből lássa: Észak-Peru után nem feltétlenül a Galápagos-szigeteknek kell következnie. Én egy guayaquili átszállással mégis a perui Chiclayóból egyenesen Quitóba buszoztam, hogy elérjem a Galápagosra induló repülőmet. Valamint hogy találkozzak rég nem látott családommal, akik itt látogattak meg, ráadásul olyan nagyvonalúak voltak, hogy a közös nyaralás anyagi vonzatait is átvállalták. Különösen szép megnyilvánulása a szülői szeretetnek ez egy olyan helyen, ahol egy nap búvárkodás 220 dollárba is kerülhet, ami nagyjából világrekord.
Becsületemre legyen mondva, hogy a Galápagosra mindenképpen eljöttem volna, legfeljebb kevesebbet búvárkodom. Már az út tervezési fázisában is világos volt, hogy a Dél-Amerikából tehető három drága kirándulás, ez, a Húsvét-sziget és az Antarktisz közül, ha csak egyet választhatok, akkor a Galápagosra fizetek be. Így utólag, miután engem is meglepve mind a három összejött, még mindig ugyanezt gondolom. Az Antarktiszra vezető, oda-vissza összesen négynapos hajóút sokak gyomrát megfekszi, a Húsvét-sziget különleges hangulata pedig talán nem mindenkit fogna meg úgy, ahogy engem fogott. Abban viszont biztos vagyok, hogy a Galápagos mindenkinek pont ugyanakkora élmény lenne, mint amekkora nekem volt.
Ennyire viszont ne szaladjunk előre, hanem kezdjük ott, amikor leszálltam Baltra repülőterén, ahol egyébként két héttel később a Jolie-Pitt pereputty is, totálisan megőrjítve a szigetek teljes lakosságát. Biztos az egy hónappal korábbi, húsvét-szigeti tapasztalatok vezettek félre, de én azt hittem, hogy a Galápagos, az Érintetlen Éden és a Perfekt Paradicsom egyszemélyben, hasonlóan világ végi hangulatú hely lesz, ahol a szélben magányosan lengedeznek az óriásteknősök, és finoman susognak az oroszlánfókák. Ehhez képest az Ecuadorhoz tartozó, 11 nagyobbacska, és számtalan kisebb szigeten olajozottan forognak a nagybani turizmus fogaskerekei.
2000-ben még csak 70 000, ma már évente 200 000-nél is több turista érkezik ide. Ötven éve alig 10 000 állandó lakos volt, ma legalább négyszer ennyi. A négy komolyabb település közül a legnagyobb, Puerto Ayora főutcáját leszámítva sehol nincs se tömeg, se forgalom, és a Galápagoson mindenhol tökéletesen szabályozott az idegenforgalom, ugyanakkor az egyre több látogató, és az ő kiszolgálásukra érkező bevándorlók nem sok jót jelentenek a szigetek jövője szempontjából.
Számtalan oka van annak, hogy miért lett a Galápagos egyfajta utolsó menedék, ahol a természet úgy maradt meg, ahogy annak idején Darwin megteremtette, de hogy melyik a messze legfontosabb, abban mindenki egyetért. Nevezetesen hogy szemben számtalan élőlénnyel, pont az ember csak a XX. század elején tudott itt tartósan megtelepedni. Hiába fedezték fel a spanyolok már a XVI. század közepén, mivel semmilyen, számukra értékes természeti kincs nem volt itt, és ami még ennél is fontosabb, ivóvíz is csak nagyon-nagyon kevés van a szigeteken, évszázadokon át csak elítélt bűnözők és hivatásos elmebetegek kötöttek itt ki. A Galápagost a XX. század elején majdnem kibérelte 99 évre az Egyesült Államok – állítólag ez végül azért is hiúsult meg, mert a washingtoni kongresszus nem akart Alaszka megvásárlása után még annál is több pénzt kiköhögni néhány vacak szigetért –, majd a II. világháborúban végül építhettek is itt egy katonai támaszpontot, ami később a mai repülőtér lett. Ezen kívül viszont az első turisták megérkezéséig, néhány tudóst leszámítva, senki nem akart magától idejönni.
A vízhiány ma is érződik. Még soha nem mostam fogat olyan undorító ízű folyadékkal, mint ami Puerto Ayorában a csapokból folyik, ám ez már nem akadálya a turizmusnak és a betelepülésnek. A szigeteken egyetlen komoly hosszúságú út van, a Puerto Ayorából a repülőtér kis szigetére induló komphoz vezető 42 kilométeres szakasz, amin több száz, taxiként funkcionáló, fehér, Mazda márkájú pickup rohangál fel és alá. Ez így magában csak fura, viszont ezek az autók naponta 20-30 madarat is elütnek, ami egy évre felszorozva már 10 000 széttrancsírozott tollcsomót jelent, ez pedig azért elég jelentős szám egy ilyen érzékeny ökoszisztémájú szigeten. És persze ott van a környezetszennyezés számtalan egyéb formája a műanyag palackoktól a tengerben sodródó halászhálókig. Azt el kell ismerni, hogy a galápagosiak komolyan veszik a szelektív hulladékgyűjtést, az említett útszakaszon pedig már messziről dudálnak, ha az úttest közepén napozó énekesmadarat látnak, de nem biztos, hogy ennyi elég lesz az idill tartós megőrzéséhez.
Ami a Galápagoson most van, azt csak idillnek lehet nevezni, ehhez kétség sem fér. Idilliek az ember által lakatlan szigetek, a maga módján pedig egyelőre még idilli az a négy kisebb-nagyobb település is, ahol úgy él együtt ember és állat, ahogy talán sehol máshol a világon. Puerto Ayorában minden egyes turista megáll lefényképezni, ahogy a parton a napi fogást pucoló halászoktól nem kóbor kutyák, hanem pelikánok és oroszlánfókák próbálnak minél ártatlanabbnak látszva elcsórni néhány falatot. És mivel ez a Galápagos-szigetek, a legmorcosabb, legmocskosabb halász sem csap oda egy erőset a könyökétől egy arasznyira kuncsorgó fókák orrára.
Ennél is szórakoztatóbb a helyzet a valamivel kisebb, ugyanakkor kerületi fővárosi funkciókat ellátó településen, Puerto Baquerizo Morenóban. A Galápagos messze Ecuador leggazdagabb része, ami a többnapos sétahajózások árait látva, valamint figyelembe véve a tényt, hogy mindjárt a repülő landolása után minden turistának ki kell pengetnie a 100 amerikai dolláros belépőt a nemzeti parkba, nem is nagyon meglepő. Így nyilván volt miből felújítani a tengerparti sétányt, mindenféle dizájnmolókat emelni, és mind a 300 padba helytelen spanyolsággal belefaragni, hogy "vigyázzunk az értékeinkre".
A Puerto Baquerizo Moreno-i önkormányzatnak az a nagy peche, hogy az oroszlánfókák nem tudnak olvasni. A városka tengerpartját benépesítő kolónia mára teljesen átvette a hatalmat a díszburkolat felett, de úgy, hogy az agresszív, háremüket örző hímek elől tényleg jobb kitérni, és kerülni egyet a túlsó járda felé. Az oroszlánfókák nappal táplálkoznak, napnyugtatól kezdve kifekszenek a partra, és mivel így április elején már megszülettek az idei fókaborjak, mindenfelé csecsemőiket szoptató nőstények hevernek. Péntek este volt az egyetlen alkalom a héten, amikor több embert láttam itt, mint fókát. Pedig annyira már nem is kellemes a parti sétányon korzózni – a fókák egyfelől természetesen mindent alaposan összeszarnak, másfelől pedig olyan hangon kommunikálnak egymással, mint amikor valaki egy gimnáziumi házibuliban magatehetetlenül okádott sugárban tíz percen át, és már csak görcsösen, de eredmény nélkül öklendezik. Csak legalább háromszor hangosabban adják elő ezt a mutatványt.
A Galápagos-szigeteken mindenhol, minden élethelyzetben lehet fókákkal találkozni, a legjobb mégis a vízben. Ami a szárazföldön van, az híresebb, és több turistát is vonz ide, de ha a szigeteken egyetlen nagytestű madár vagy óriásteknős sem élne, csak a búvárkodásért is megérné idáig utazni. Szemben a legtöbb, kimért és óvatos mozgású nagytestű hallal, a fókák egészen hiperaktívnak tűnnek a víz alatt. Egészen meghökkentő élmény komótosan lent tempózni húsz méter mélyén, és észrevenni, ahogy egy ilyen emberméretű emlős villámgyorsan elhúz a búvár mellett. Ráadásul sokszor vissza is jönnek még jobban megbámulni, miközben fura, orsószerűen csavarodó mozdulatokat végeznek a jobb perspektíva érdekében. De még így sem ők Galápagos víz alatti részéinek sztárjai.
Aki nem szokott könnyűbúvárkodni, annak érdemes tudnia, hogy ez a szabadidős tevékenység – sportnak túlzás nevezni azt a kis úszkálást – a világ legtöbb helyén ugyanúgy zajlik. Lemerül az ember a simogatóan meleg habokba, aztán ameddig tart a levegője, ami 60 perc körül szokott lenni, nézegeti a fantasztikusan színes és gazdag korallzátonyok élővilágát. Ha pedig mázlija van, esetleg direkt ilyesmire specializált helyre ment, akkor lát valami nagyobb trófeát is, cápát, ráját, tengeri teknőst, kapitális tonhalat.
A Galápagoson viszont egészen más a könnyűbúvárkodás. Először is mert hiába vannak a szigetek pont az Egyenlítőn, a nyílt óceán áramlatainak köszönhetően egyáltalán nem olyan meleg a víz. Aztán mert a túltengő plankton miatt olyan kicsi a látótávolság – 15 méter sincs, ami tengerben nagyon kevés –, hogy nagy nézelődésről nem lehet szó. A korallzátonyok pedig egyáltalán nem olyan gazdagok. Mindezt viszont bőven kompenzálja a nagyobb állatok elképesztő tömege.
A Galápagos-szigeteken minden egyes merülésen gyakorlatilag garantált néhány nagytestű hal felbukkanásta, a legtöbbször pedig egész seregnyi jön szembe. Kevés állat van a világon, amelyet úgy irtottak volna az utóbbi évtizedekben, mint a cápákat, azonban a Galápagos-szigeteknél, ahol törvény tilt minden halpusztítást a hagyományos módszereket használó horgászaton kívül, még nem ettek meg mindent a kínaiak. Néha itt is felbukkannak a cápauszony-leves alapanyagát gyűjtő orvhalász hajók, ám ezek nyilván nem tudták még kivégezni a helyi cápapopuláció 99 százalékát, ahogy az sajnos a világ tengereinek számtalan pontján megtörtént.
A Galápagoson merülve így tényleg számtalan cápával lehet találkozni, még a nagyon félénk, és a világon mindenhol nagyon ritka pörölycápa is rendszeresen felbukkan. Annyi van belőlük, hogy állítólag néha még a felszínről, pipával úszkálva is megpillanthatóak. Nekem mégsem ezek jelentették a csúcsot, hanem az a körülbelül negyven, egymás mögött vadlúdként húzó ördögrája, amelyet egy merülés utolsó perceiben, alig három méteres mélységben láttam. Mikor a búvár végzett, felúszik a felszínre, és miközben várja a hajója megérkezését, lebegve bámulhatja a kint a parton sütkérező pingvineket, fókákat és pelikánokat, meg a magasban köröző fregattmadarakat és egyéb nagytestű szárnyasokat.
(A következő részben több szó lesz Darwinról, evolúcióról, a hülyeségig jámnbor madarakról és óriásteknősökről.)
