A közhiedelemmel ellentétben Jamaica nemcsak tengerparti pálmafákból és az ezek alatt füvet szívó rasztákból áll. Szemben a legtöbb karibi szigetországgal Jamaicában a strandok mögött elég hely van ahhoz, hogy legyen itt más is, mint az ide érkező turisták túlnyomó többsége által keresett közhelyek. Ha nem látom a szigetországnak ezt a részét, talán nem is vettem volna észre, hogy Jamaica igenis egészen különleges hely, kulturális, természeti, és szinte minden egyéb szempontból.

Ahogy Kingston, a jamaicai hátország is azért tudta megőrizni jamaicaiságát, mert egyszerűen elég nagy ahhoz, hogy a Floridából bereptetett amerikai csoportok ne tudják teljesen elárasztani. A méretből és a sziget belsejében ritkás infrastruktúrából nemcsak a relatív elzártság fakad, hanem az is, hogy saját jármű nélkül elég nehéz itt közlekedni. A drágább és egyszerűbb megoldás taxis és taxi bérlése, mi viszont két magyar látogatómmal az olcsóbb, de kalandosabb verziót választottuk, és csak autót kértünk.

PANAMA CITY

Los Mostros Ez most a jó hostel Panama Cityben, de persze semmi sem garantálja, hogy az is marad. A medence viszont gondolom mindig ott lesz.

Luna's Castle Panama City bulihostele, annak minden előnyével és hátrányával. Én nem szeretem, ha hajnali háromkor még acidparty van a nappali alatt.

Jamaicában akkor is eltöltöttem volna néhány napot a tengerparton, ha van választásom. Most nem volt, mivel a Budapestről érkezett látogatóim ki voltak éhezve a napra, a tengerre és a kényelmes semmittevésre. A program így fix volt, csak azt kellett eldönteni, a szigeten hol találjuk meg a helyet, ahol a tengert és a napot tényleg lehet élvezni, és a henyélést sem zavarja semmi. Ez sajnos Jamaica esetében nem úgy megy, hogy az ember egyszerűen rábök a térképre.

Jamaicának hiába van nagyjából ezer kilométeres partszakasza, itt szó sincs arról, hogy bárhol teríti le az ember a törölközőjét, azonnal élvezheti a paradicsomi állapotokat. A kisebbik baj hogy a partvidék egy részét városok és kereskedelmi kikötők foglalják el, ahol a viszonyok pont annyira idilliek, mint tetszőleges trópusi szeméttelepen. Az igazi gond az, hogy Jamaicára ráomlott a saját népszerűsége: a tengerparti szállodakomplexumok és a turistaipar mindenféle fárasztó szereplői alól alig látszik ki maga a sziget.

Az hagyján, hogy Jamaicára nehéz volt eljutni. Minden jel arra mutatott, hogy az igazi megpróbáltatások majd a szigeten kezdődnek. Voltak ezen az úton országok, mint például Kolumbia, amelyekről előzetesen csak jókat hallotam, Jamaicáról viszont mindenki, aki már járt itt, sok rosszat mondott. Nem csak rosszat, de bőven eleget ahhoz, hogy ha nem is félelmet, de legalább egy jó adag kételyt elültessen bennem. Kolumbiával kapcsolatban a szuperlatívuszok teljesen reálisnak bizonyultak, így nem volt okom feltételezni, hogy a kollektív turistatudat pont Jamaica esetében téved.

A Jamaicával kapcsolatos panaszok jelentős része nőktól származott, akiknek a vakációját szinte élvezhetetlenné tette a világ egyik legagresszívabb férfipopulációja. Nagyjából biztos voltam abban, hogy az ilyen jellegű molesztálást én megúszom, viszont a főváros Kingstonról is sok rosszat hallottam, ahol én első öt jamaicai éjszakámat töltöttem. A hosszas kingstoni táborozásra azért volt szükség, mert minden figyelmeztetés ellenére engem igenis érdekelt egy ilyen nagyváros, valamint mert itt kellett bevárnom azt a két magyar barátomat, akik Jamaicában két hétre útitársként csatlakoztak.

A határátkelés majdnem mindig szívás: lassú, kényelmetlen és mindenféle plusz költségekkel jár. Nem véletlen, hogy az utazós sztorik közül is kiemelkednek azok, amelyek két isten háta mögötti, koldusszegény ország korrupt határőreivel és taxis maffiájával folytatott küzdelmeket részletezik. Azonban ahogy fejlődik a világ, és olyan szerencsétlen helyek, mint Tádzsikisztán vagy Guyana is igyekeznek minél több turistát magukhoz édesgetni, úgy egyszerűsödnek a határátkelések, és úgy szaporodnak a kedves, segítőkész egyenruhások. Az egyetlen hírhedt kivétel a civilizálódási folyamatból maga minden országok legerősebbike, az Amerikai Egyesült Államok. Azt hittem, engem már nem könnyű meglepni, de a Costa Rica-Jamaica utam, amely sajnos érintette Miami repterét is, olyan mély bugyrokat mutatott meg, hogy muszáj részletesen megemlékezni róla.

Már akkor sejthettem volna, hogy január 24-e elátkozott nap lesz, amikor hajnalban azt éreztem, hogy valami állat ugrott rá az ágyamra. Megijedtem, aztán nem foglalkoztam tovább a dologgal, inkább bemeséltem magamnak, hogy csak képzelődöm, és visszafeküdtem aludni. Másnap reggel házigazdámtól tudtam meg, hogy nem macska szökött be a szobába, hanem pontosan egy 5,2-es erősségű földrengés epicentrumában sikerült aludni. Nem tudom, hogy tudnak ehhez hozzászokni azok, akik a Föld törésvonalainak közelében laknak, nekem mindenesetre soha nem menne.

Miután nem sikerült megpillantani a világ legnagyobb halát, Panama csak további csalódásokkal szolgált. Számomra is kifürkészhetetlen okokból megálltam a Boquete nevű településen, amelyről előre is tudhattam volna, hogy egyfelől éppen valami virágkarnevált ünnepel, másfelől pedig az idős amerikaiak egyik kedvenc bázisa nyugdíjas éveik eltöltésére. Még soha nem voltam virágkarneválon, és mivel nem vagyok 12 év alatti lány, többé nem is leszek. Boquetében gyakorlatilag lehetetlen volt szobát kapni, a recepciós mondta, hogy már a lakása nappalijában is alszanak, a nyugdíjasterror pedig durvább volt, mint egy VII. kerületi önkormányzati vitafórumon. Csak itt nem szomorúan lerobbant öregemberek követelték a szórakozóhelyek bezárását, hanem harsány, sportos nagymamák és nagypapák trécseltek menő pékségekben, miközben a kiszolgálószemélyzet velem minden erőlködésem ellenére sem volt hajlandó spanyolul kommunikálni, és ragaszkodott az erőltetetten vidám amerikai közvetlenséghez. Sürgősen át kellett lépnem a Costa Rica-i határt.

Hogy Costa Rica milyen kulturált hely, az egyből a határon megéreztem. Utazás közben a legdrágább, legidegesítőbb, legtöbb szívatást felvonultató napjaim mindig két ország között zajlanak, ez viszont egészen sima volt. Se nem kellett sokat sorba állni, se nem voltam rákényszerítve alattomos taxisok szolgáltatásaira, se nem kellet tucatnyi felesleges katonai ellenőrzőpontnál mindenemet kipakolnom. Lelkesen vetettem bele magam Latin-Amerika közismerten legkényelmesebb országának élvezetébe, és első este még a nemzeti étel, az azóta halálosan unalmas casado is ízlett: bab, rizs, grillezett banán, egy darab gumiszerű sajt, valami saláta, plusz egy darab marha, csirke vagy sertés.

A vietnami háború idején volt az a pacifista szlogenparódia, hogy "csatlakozz a hadsereghez, utazd be a világot, ismerkedj meg érdekes emberekkel - és gyilkold meg őket". Azt viszont még a legbutább amerikai közlegény is tudta, hogy a világ egzotikus népeit nem csupán meggyilkolni lehet. Vagy legalábbis meggyilkolás előtt mást is lehet velük kezdeni. A helyi erőkkel létesített szexuális kapcsolatok pedig nemcsak a megszálló hadseregek fantáziáját mozgatták a kőkorszaktól kezdve napjainkig, hanem midenféle rendű és rangú utazóékét is, a spanyol konkvisztádoroktól kezdve a modern turistákig.

Szexelő turista és szexturista között persze alapvető különbség van. Leginkább az, hogy az utóbbi a világ egyik legundorítóbb állatfaja. Nem tudok gusztustalanabbat mondani egy fiatal filippínó lánykát fogdosó, dagadt, hatvanas német féregnél, pedig egyszer negyed órát kellett eltöltenem a dél-kínai Weining tatarozás alatt álló pályaudvarának vécéjében, amit rajtam kívül csak helyi munkások használtak. A szexturista legjellemzőbb előfordulási helye Délkelet-Ázsia, de ezt a bejegyzést Costa Ricában írom, ahol a prostitúció teljesen legális gazdasági tevékenység, aminek köszönhetően ez Latin-Amerika szexturista-központja, tele zokni-szandálban kikapcsolódni érkező amerikai parasztokkal. Hála a jó istennek semmiféle személyes tapasztalatom nincs a szexturizmus terén, viszont ezúttal is csókolom azokat a magyar férfiakat, akik képesek voltak latin-amerikai kurvázási tippeket kérve emailt írni a Panamericana blognak.

A maja kitérő után visszarepültem Panamába folytatni a rendes közép-amerikai menetrendet. Panama Cityből gyorsan elbuszoztam a Csendes-óceán partján található Santa Catalina faluba, ami a világon viszonylag ritka módon mind szörfös- mind búvár-körökben népszerű hely. Engem csak az utóbbi érdekelt, pláne, hogy a közeli Coiba-sziget melletti vizekben most van az érdes cápák szezonja. Négy éjszakát töltöttem itt, és közben ezt írtam privát útinaplómba.

487. nap, 13.01.06, Cabañas Rolo, Santa Catalina

Ma senki nem kapcsolgatta ki a légkondit, úgyhogy jót aludtam, sőt, még a vekkeremen is túl simán. Mindegy, így is időben keltem. Összedobáltam a cuccom, ettem egy nagy adag cornflakest, közben mondtam a recepciós arcnak, hogy hívjon taxit. Egy idő után közölte, hogy nem tud, mert nem működik a telefon. Mindegy, kimentem a sarokra, aztán gyorsan jött is egy, és vasárnap reggel lévén nem is volt forgalom a buszpályaudvarig.

2011 karácsonya és szilvesztere kisebb részben Dél-Chile természeti szépségeiről, nagyobban pedig Valparaisóról, Latin-Amerika legbulisabb városának kiélvezéséről szólt. Az én esetemben az év végét még érdekesebbé szokta tenni, hogy december 29-én volt a születésnapom, de idén arra semmi extra nem jutott, csak hosszas buszozás két maja város között, majd fagyoskodás az utóbbiban. Karácsonyra és szilveszterre viszont valami különlegeset kértem magamtól, olyasmit, amiben csak nagyon-nagyon ritkán van részem mostanában: kényelmet.

Amióta elhagytam Dél-Amerikát, és átértem Közép-be, sokminden hiányzik, a legkellemesebb újdonság viszont a távolságok radikális rövidülése. Argentínában 36 óra volt a rekordom buszon egyhuzamban, és még azzal is csak az ország egy kisebb részét sikerült átszelni. A leghosszabb, országon belüli buszút, ami Közép-Amerikában létezik 24 óra, de az egészen extrém példa - Guatemala két leghíresebb nevezetessége egymástól alig egy órára fekszik. És az még hagyján, hogy egymáshoz ilyen közel vannak, az Amerikai Egyesült Államok is csak két-három órás repülőútra vannak innen.

Az egy dolog, hogy a maják mit alkottak fénykorukban, a másik viszont az, hogy mit csinálnak ma. Mert a maják – szemben mondjuk a sumérokkal vagy az ógörögökkel – nemcsak több ezer éven át voltak a Közép-Amerika északi részének királyai, hanem kultúrájuk legalább egy részét megőrizve képesek voltak fennmaradni egészen a világ végéig. Sőt, még azon túl is, 2012 december 22-én is még ugyanolyan elánnal vásároztak és próbáltak meg szirszarokat eladni a turistáknak, mint előtte.

Fennmaradásuk annak fényében különösen nagy teljesítmény, hogy az utóbbi ötszáz évben gyakorlatilag folyamatos szívás volt majának lenni. A spanyolok megérkezésekor sem voltak már a csúcson, ám egyes csoportjaik egészen a 17. századig kihúzták függetlenül, néhány kisebb törzs pedig máig azzal büszkélkedik, hogy őket valójában soha nem is hódították meg. Ezt követően a maják a spanyol gyarmati társadalom legalján tengődtek, és a közép-amerikai országok függetlenedése sem hozott nekik semmi jót.