A térképen Panama City után nem Guatemala következik, én egy két és fél órás repülőúttal most mégis átugrottam Közép-Amerika nagy részét. Ne aggódjanak a Nicaragua- és Costa Rica-rajongók, hamarosan ezek az országok is sorra kerülnek. Csak arról van szó, hogy nekem mindegy, hol vagyok, az ünnepeket velem töltő magyar látogatómat viszont a kontinensnek ez a darabja érdekelte. A választásába egyébként sem nagyon lehetett belekötni, mivel Észak-Guatemala és Dél-Mexikó minden bizonnyal Közép-Amerika legérdekesebb, kulturális, történelmi és természeti kincsekben egyaránt leggazdagabb része.

Hiába követték egymást a civilizációk Dél-Amerikában, a legtöbb laikus ma csak az inkákról hallott. Bár nem ők voltak a legérdekesebb birodalom arrafelé, mivel a spanyolok megérkezésekor ők voltak a janik az Andok vonzáskörzetében, azóta is ők a legismertebbek. Közép-Amerikában viszont hiába voltak éppen az aztékok a csúcson Hernán Cortés idejében, nem csak az ő nevük maradt fent, hanem a birodalmuktól délkeletre élő majáké is. Akik egyszerűen túl fontosak voltak ahhoz, hogy a nevük feledésbe merüljön.

Azt hiszem törvényszerű, hogy aki sokat utazik, szeresse az olyan városokat, amelyeknek szintén ezerfelé áll a feje. Nincs semmi baj az erősen lokális karakterű településekkel, de a szinte gyökértelen, kozmopolita helyeknek van egy olyan bája, amit nagyon tud értékelni az, aki maga is tartozik ide, oda, meg amoda. A világ egyik legjelentősebb átjáróháza, Panama City így nálam eleve nyerő helyzetből indult.

Panama City kozmopolitizmusa már akkor látszott, amikor életem legdurvább trópusi esőjében megérkeztem a városba. Úgy szakadt, hogy amikor kiszálltam a kocsiból, nem is esőként éreztem a fejemen, hanem egy olyan erős zuhanyként, amilyennel Latin-Amerika olcsóbb szálláshelyein is ritkán találkozni. Viszont a vízfüggöny mögött is látszott, hogy Panama Citynek olyanja van, amit már nagyon rég nem láttam, és amire a felhőkarcolók által alig érintett magyar nyelvben nincs is szó: skyline-ja.

CALI

Café Tostaky Tisztességes szobáik vannak, de ennél sokkal fontosabb, hogy ez Cali talán egyetlen pontja, ahol nem az a rohadt salsa szólt a kocsma hangszóróiból, hanem Velvet Underground.

Peru Fusion Ön rossz perui konyhát keres Caliban, és nem elégszik meg valami olcsó hellyel? A Peru Fusion tökéletesen kielégíti igényeit.

- A szokásossal ellentétben most nem írom ide, mennyit költöttem Kolumbiában. Három hónap különbséggel kétszer voltam az országban, és az első alkalommal velem volt egy magyar látogatóm is, aki minél többet szeretett volna minél kevesebb idő alatt látni. Ezért több belső repülőjegyet is vettem, ami teljesen torzítja a költségeket. Úgyhogy maradjunk csak abban, hogy Kolumbia középkategóriás dél-amerikai ország, valahol félúton a bolíviai és a brazil árak közt.

- A kolumbiai kocsmasportot úgy hívják, hogy tejo, és a műfajában egyszerűen tökéletes. A tejo a petanque és a teke távoli rokona, de van benne puskapor is. Egy nagyjából húsz méter hosszú pálya végén van egy körülbelül egy négyzetméteres, agyaggal borított célterület, aminek a közepén két kis boríték található, bennük csekély mennyiségű puskaporral. A játékosok a pálya másik végéből több kilós fémkorongokat hajigálnak a cél felé, és az a csapat nyer, amelyik több pontot gyűjt. Pontot az kap, akinek egy kör végén közelebb van a fémdarabja az agyagnégyzet közepéhez. Ha sikerül felrobbantani a puskaport, természetesen plusz pontok járnak. Játék közben kötelező folyamatosan sörözni, amitől csak egyre szórakoztatóbb lesz a dolog. Én másik nyolc gringóval játszottam másfél órán át, és bár az agyagot gyakran eltaláltuk, robbanást egyetlen egyet sem tudtunk produkálni. A szomszédos pályán játszó helyiek érkezésünkkor azonnal egy kifutóval arrébb költöztek, leplezetlen undorral figyelték a bénázásunkat, és folyamatosan telibe találták a puskaport.

BOGOTÁ

Bed & Breakfast Chorro de Quevedo Nem olcsó, viszont elég jó szállás, bent a belvárosban.

La Bonga del Sinu Steakhouse jó marhahússal, csak sajnos pofátlanul drágán.

Taco Pisao Furcsa, de nem rossz kolumbiai-mexikói tacók az étterem- és bulinegyedben.

Nuraghe Szardíniaiak által működtetett szardíniai étterem a belvárosban. Olaszországban ez a konyha kevés lenne, de Bogotűban ne kérjünk lehetetlent.

Belváros Sem Bogotá főtere, sem a környéke nem fog soha helyet kapni a legszebb dál-amerikai óvárosok százas listáján.

LA GUAJIRA

Hosteria Jarrinapi Van olcsóbb szállás Cabo de la Velában, de annyira ez sem drága, és a normális szobáért és elfogadható zuhanyért megéri minimálisan többet fizetni.

Punta Gallinas-i szállás A nevét nem sikerült kideríteni, de máshol elég nehéz lehet megszállni Punta Gallinasban. Van fürdőszoba, a háziasszony pedig nagyon kevés pénzért nagyon jó homárt ad, és ennyi legyen is itt elég.

La Langosta Cabo tele van éttermekkel, de hét közben szinte mindegyik tetszhalottnak tűnik. Ez nem, normálisan is főznek, és csak arra kell figyelni, hogy a rámenős főnökasszony ne sózzon rá semmi feleslegest a vendégre.

Strand Aki eljut Punta Gallinasba, úgyis kiviszik ide. Kicsit sok a kecskeszar, viszont cserébe senkivel nem kell osztozni sem a homokon, sem a vizen.

A világon nincs sok kontinens, és ezeket is többnyire óceánok választják el egymástól. A nagyon kevés pont, ahol találkoznak, mind érdekes történelmű, ma is izgalmas hely. Így van ez a Boszporusznál, a Sínai-félszigeten, és így a Dél- és Észak-Amerikát elválasztó Dariénben is. Amit magyarul valamiért, szemben a világ összes nyelvével, Panama-földhídnak hívnak, de mivel nekem személyes keresztesháborúm a magyarba hülyén átültetett földrajzi nevek irtása, maradok a Dariennél. És ha már földrajzi definiícióknál vagyunk, akkor azt is érdemes tudni, hogy a Kolumbia és Panama közötti szürke zóna valóban Dél-Amerika és Közép-Amerika között fekszik, ám az utóbbi nem kontinens, csak Észak-Amerika legdélebbi nyúlványának neve. Most térjünk át érdekesebb dolgokra.

A kontinenshatárok közül ma messze, de messze a Darién átszelése a legnehezebb. Repülni természetesen lehet, a máshol egyszerű és olcsó szárazföldi átkelés itt viszont gyakorlatilag lehetetlen. Az Alaszkától a Tűzföldig az egész kontinenst (két kontinenst) átszelő, valamint ennek a blognak is nevet adó Panamericana országútból itt hiányzik egy darab, és nem úgy tűnik, hogy valaha is megépülne. Nemcsak azért, mert a mocsaras-dzsungeles terepen eleve nehéz utat építeni, hanem mert a pénzt osztó amerikaiak nem is nagyon érdekeltek abban, hogy megkönnyítsék a kokaincsempészek és az emberkereskedők munkáját, valamint az Észak-Amerikában még ismeretlen száj- és körömfájás terjedését.

Gabriel García Márquez műveiből elképzelni, hogy milyen lehet Kolumbia, súlyos tévedésekhez vezet. Általában sem jó ötlet kizárólag irodalmi alkotásokból tájékozódni egzotikus vidékekről, de Kolumbiának megvan az a balszerencéje, hogy a világ egyetlen egy itteni szerzőt ismer, és ez teljesen félrevezeti a közvéleményt. Mint ahogy a másik közhely is, amely szerint Kolumbia életveszélyes hely, ahol folyamatosan kokainbárók lövik egymást agyon a nyílt utcán. A mágikus realizmus keresztatyjától eleve nem várható el, hogy teljesen valós képet fessen hazájáról, de Márquez esetében tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Kolumbia egy olyan szegletéről írt leginkább, amely ma már nem nagyon létezik abban a formában, ahogy ő megismerte.

Az európaiaknál jóval nagyobb dél-amerikai országok mindegyikében teljesen különböző tájegységek és temperamentumok élnek egy zászló alatt, Kolumbia azonban még ezen belül is extrém eset. Az Andok északi nyúlványai, a Csendes-óceán partvidéke, Amazónia, a Karib-partvidék szinte mindenben különböznek egymástól, és akkor még bele sem mentünk olyan nüanszonkba, mint például a kibékíthetetlen ellentét a két legnagyobb város, Medellín és Bogotá közt.

61Prado Guesthouse A városközponthoz közel lévő, viszont az étterem- és szórakozónegyed El Pobladotól kicsit távol eső szálláshely. Nincs vele különösebb gond, de egészen biztos, hogy van ennél jobb is Medellínben.

The Wandering Paisa A Carrera 70 szórakozónegyedétől egy köpésre lévő, nem túl nagy hostel. A hálótermekben nevetségesen kevés a hely, másba nem lehet belekötni.

Al Rojo Vállalható olasz étterem a Parque Llerasban, ahol az étlapon szerepel a Penne Bolognese napolitana szósszal nevű érdekesség is.

Megnézni a Guyanákat és néhány karib szigetet csodálatos döntés volt, amiért azóta is hálás vagyok magamnak. Venezueláért is hálás voltam, bár ott annyira nem veregettem a saját vállam. Viszont amióta augusztus végén elhagytam Brazíliát, egyvalami hiányzott az életemből: az emberi kapcsolatok. Jó érzés olyan vidékeket bejárni, ahol nincs más turista, vagy legalábbis más hasonszőrű turista, de egy idő után elég unalmas csak olyan helyi erőkkel élni szociális életet, akik nem tudják, hol van Magyarország, viszont cserébe elvárják, hogy kifizessék a sörüket. Kolumbiában már jártam néhány hónapja, de egyrészt most megint útba esett, másrészt elsőre tetszett annyira, hogy érdemes legyen még egyszer felkeresni, harmadrészt pedig mivel tömve van turistával, nem kellett magánytól és unalmas blogírással töltött éjszakáktól tartanom.

Kolumbia egésze persze nincs tele turistákkal, hiszen ez az egyetlen ország Dél-Amerikában, amelynek egy része gyakorltailag le van zárva a külföldiek elől, köszönhetően az ott fészkelő gerilláknak, paramilitiráris egységeknek, kokaföldeknek, valamint ezek kombinációinak. Az ország nagyobbik fele viszont tárt karokkal várja a turistákat, akik, ahogy azt a turisták szokták, szinte mind ugyanazokat a helyeket keresik fel. Mivel az ő társaságukat kerestem, most én is a nyomukba eredtem.