A határátkelés majdnem mindig szívás: lassú, kényelmetlen és mindenféle plusz költségekkel jár. Nem véletlen, hogy az utazós sztorik közül is kiemelkednek azok, amelyek két isten háta mögötti, koldusszegény ország korrupt határőreivel és taxis maffiájával folytatott küzdelmeket részletezik. Azonban ahogy fejlődik a világ, és olyan szerencsétlen helyek, mint Tádzsikisztán vagy Guyana is igyekeznek minél több turistát magukhoz édesgetni, úgy egyszerűsödnek a határátkelések, és úgy szaporodnak a kedves, segítőkész egyenruhások. Az egyetlen hírhedt kivétel a civilizálódási folyamatból maga minden országok legerősebbike, az Amerikai Egyesült Államok. Azt hittem, engem már nem könnyű meglepni, de a Costa Rica-Jamaica utam, amely sajnos érintette Miami repterét is, olyan mély bugyrokat mutatott meg, hogy muszáj részletesen megemlékezni róla.
Már akkor sejthettem volna, hogy január 24-e elátkozott nap lesz, amikor hajnalban azt éreztem, hogy valami állat ugrott rá az ágyamra. Megijedtem, aztán nem foglalkoztam tovább a dologgal, inkább bemeséltem magamnak, hogy csak képzelődöm, és visszafeküdtem aludni. Másnap reggel házigazdámtól tudtam meg, hogy nem macska szökött be a szobába, hanem pontosan egy 5,2-es erősségű földrengés epicentrumában sikerült aludni. Nem tudom, hogy tudnak ehhez hozzászokni azok, akik a Föld törésvonalainak közelében laknak, nekem mindenesetre soha nem menne.
San José reptere viszont az egyetlen kényelmes hely volt az úton. Azon kívül, hogy mindenkit levágnak 28 amerikai dollárra kilépési díjként, nincs itt semmi gond. Az a fajta modern, közepes méretű reptér, ahol egyáltalán nem pokoli elütni azt az órácskát, ami a becsekkolás és a biztonsági ellenőrzés után marad. Én ilyenkor először is meg szoktam tekintetni a duty free boltban, hogy legutóbbi utam óta milyen új ízekkel és üvegekkel jött ki az Absolut, majd keresek egy csendes helyet, ahol ideális esetben nemcsak ingyen wifi, de még konnektor is van. Az Aeropuerto Internacional Juan Santamaríán csak az utóbbi jelentett gondot.
Azt leszámítva, hogy sajnos távoliak már azok az idők, amikor egy két és fél órás repülőúton turistaosztályon is szolgáltak fel ételt és alkoholos italokat, Miamiig nem történt semmi érdekes. Így bőven volt időm győzködni magamat arról, hogy két és fél óra a világon mindenütt elég egy átszállásra. Még Amerikában is, ahol nincs ám olyan, hogy tranzit, hanem kötelező belépni az országba, sőt, alig egy-két légitársaság van, amelynél nem kell felvenni, majd újra becsekkolni a poggyászt. Az American Airlines, amellyel Miamibe érkeztem, és amellyel tovább is szándékoztam repülni, nem tartozik ezek közé, de ennek ellenére biztos voltam abban, hogy nem lehet gond.
Szerencsésen leszálltunk Miamiben, megvártam, amíg az előttem lévő 200 ember csigalassúsággal összeszedi a kézipoggyászát, kiléptem a gépből, majd futólépésben elindultam a repülőtér végeláthatatlan folyosóin és mozgójárdáin. Tíz perc sprint után értem el a hodályméretű terembe, ahol az útlevélellenőrzés zajlott, és egészen hitetlenkedve mértem fel a legnagyobb sort, amit az életben valaha határon láttam. Több nagy gép érkezhetett egyszerre, körülbelül 500-600 embert saccoltam magam elé. Becsületesen beálltam a labirintusszerű, kordonok közé szorított sor legvégére, közvetlenül egy két kisgyermekes brazil család mögé, és próbáltam türelmesen várakozni.
Méricskéltem, milyen sebességgel halad a sor oszloptól oszlopig, és ebből felszorozni, hogy mennyi időt vesz majd igényben az egész procedúra. Ekkor kezdtem el először érezni, hogy baj lehet. Megkérdeztem egy biztonsági őrt annak reményében, hogy hátha a nem időmilliomos eseteket kiemelik és előre engedik, de ő csak annyit mondott, hogy ne aggódjak, elérem majd a gépem. Nagyon érdekes volt egyébként megfigyelni a sor felügyeletére kirendelt amerikai hivatalnokokat. Aki már járt amerikai repülőtéri útlevélellenőrzésen, annak rémálmaiban nyilván gyakran előfordul a – elnézést a rasszizmusért, macsizmusért és súlyizmusért – bunkó, kövér, néger nő. Miamiben is volt egy díszpéldány, viszont nyilván az ő ellensúlyozására, a sor elejének közeléhez, ahol már szét kellett osztani az egyes kis kalitkák előtt a tömeget, egy olyan komornyik-modorú, jóképű latin fiatalembert raktak be szolgálatot teljesíteni, hogy attól még nekem is egy kicsit jobb lett a kedvem.
Másfél órája álltam ekkor sorba, közben átértékeltem magamban a szeptember 11-i támadásokat és az azt követő amerikai katonai intevenciót a Közel-Keleten, de végre éreztem, hogy közel a célegyenes, és még van esélyem elérni a kingstoni csatlakozást. Ekkorra már barátságok, talán szerelmek is fonódtak a megalázva várakozó nemzetközi tömegben. Volt egy ájulás is, mint minden tisztességes iskolai ünnepségen, egy angol lány nagy csattanással dőlt el. Wifi nincs, időt múlatni nem nagyon lehet, sőt, a mobiltelefonok és a fényképezőgépek használata is tilos - az utóbbi nyilván azért, hogy senki ne örökítse meg a harmadik világi állapotokat. A brazil családot végül a latin komornyik kiemelte, és a kisgyermekekre tekintettel előre engedte – eleve érthetetlen, hogy ez miért nem alapjog –, így három ausztrál szörfös került elém. Kérdezték hova megyek, majd a választ hallva közvetlenül a komornyik előtt kurjantották el magukat utánozhatatlan akcentusukkal, hogy "ugye a fűért mész, HAVER?". Kiment a fejemből a vér, de a komornyiknak arcizma sem rándult.
Bekerültem az egyik kalitka elé, már majdnem én voltam soron, amikor lejárt az ott szolgáló határőr munkaideje, és azonnal ki is esett a pecsét a kezéből. Átirányítottak egy másik kalitkához, vártam még tíz percet, majd végül alázatosan odajárulhattam az Amerikai Egyesült Államok tisztségviselője elé. Gyorsan kiderült, hogy nem az egyenruhás kövér, fekete nő a legrosszabb, hanem az egyenruhás, kövér, kopasz, bajszos, hindu férfi. "Hova megy?" - mordult rám, miután tisztelettudóan köszöntem neki. "Ahogy láthatja a beszállókártyámon, Kingst…" – válaszoltam a legjobb modoromat elővéve, előzékenyen mutatva neki a papírt. "NEM AKAROK SEMMIT ELOLVASNI, MONDJA MEG, HOVA MEGY!!!" – ordította Mr. Ranjapadeep, és én megszeppenve azon gondolkodtam, találkoztam-e már valaha az életben ekkora köcsöggel. Miután eldöntöttem, hogy nem, jött az egészen hihetetlen közjáték, ami ha nem velem történik, nem is nagyon hinném el.
Hirtelen megjelent a kalitkánál a hindu egyik kollégája, aminek eredményeként az ügyintézés azonnal megállt. A beszélgetés néhány percen át mindenféle munkaügyekről szólt, az én hindum pedig kifejtette barátjának azt az álláspontját, hogy őt csak ne basztassák, hiszen ő a munkáját végzi, és keményen megválogatja, ki léphet be a kibaszott U-S-A-ba. A fucking szó konkrétan kétszer legalább elhangzott, én pedig egészen biztos voltam abban, hogy előttem még egyenruhás ember soha nem káromkodott. Vajon mikor bazmegel egy magyar rendőr vagy határőr, ha az előtte álló állampolgár az ég világon semmi rosszat nem követett el, és csak egy szimpla rutinellenőrzésről van szó? Persze akkor sem kekeckedtem volna, ha egy óránál több idő van még hátra a gépem indulásáig – Mr. Ranjapadeep minden bizonnyal lelkesen tette volna pokollá az életem.
Végre megkaptam az áhított pecsétet, így rohanhattam tovább a poggyászomért. Ekkorra már számtalan gép csomagjai torlódtak fel, ezt a reptér dolgozói úgy oldották meg, hogy ők maguk rakták kupacokba a már régóta hányódó bőröndöket. Tíz percig rohangáltam kupacról kupacra, egyre jobban elkeseredtem, de végül meglett egy sarokban elbújva az én hátizsákom is. Futhattam tovább a vámhoz, ahol a várakozásoknak megfelelően a gyanús országok közt közlekedő, magányos, lecsoffadt kelet-európai turistát azonnal abba a sorba irányították, ahol mindent ki kell pakolni a csomagból. Itt volt először és utoljára szerencsém aznap, három keresztkérdés után a kedélyes vámos eltekintett a részletes vizsgálattól. Ha csak kicsit is kekeckedik, lemondhattam volna a csatlakozásról.
Végre hivatalosan is bent Amerikában kicsit felgyorsultak a dolgok. Az American Airlines képviselői már várták a hozzám hasonlóan rohanó átszállókat, kirántották a kezükből a poggyászt, és mutatták, hogy merre loholjanak tovább. Különös jelenség, amikor egy államban a hivatalos szervek mindent megtesznek a magánvállalkozások munkájának megnehezítéséért, de szerencsére én ilyet a tengeren innen már láttam. A biztonsági ellenőrzésnél bedöglött a futószalag, aztán kiderült, hogy el kell gyorsvasutaznom a reptér másik szegletébe, de végül húsz perccel indulás előtt, amikor már bőven ment a beszállítás, sikerült elérnem a D39-es kapuhoz. Azt hittem, vége a megpróbáltatásoknak, így vettem egy igazi amerikai Coca-Colát, elfoglaltam a helyem egy hatvanas, fehér jamaikai pár mellett, és elindultunk Kingstonba.
Ülésszomszédaim rendkívül szórakoztatónak bizonyultak, angol őseik különcségét keverték a szigetország szétszórságával és egy kis időskori szenilitással, végighallgatták az útitervemet, megdícsértek, hogy ez nagyon szép lesz, majd bevallották, hogy igazából ezeken a helyeken negyven éve nem jártak. Kingstonban már a minden megpróbáltatáson átesett utazó magabiztosságával léptem a határőrnő kalitkájához, majd hosszas vitába bonyolódtam vele arról, hogy miért nincs visszajegyem Magyarországra. Mutattam neki, hogy de hát Costa Ricába van, és én még olyannal a világon sehol sem találkoztam, hogy ne legyen elég egy retúrjegy, de ez nem hatotta meg, és egyébként is láthatóan zavarta és elbizonytalanította az egzotikus útlevél.
Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, este tízkor mehettem a nagyfőnökhöz. A termetes fekete asszonyság persze még ilyenkor is nagyon elfoglalt volt, így üldögélhettem egy ideig a problémás eseteknek fenntartott szobácskában. Itt rajtam kívül egy nálam komolyabb gondban lévő guyanai-indiai férfi ült, aki elkövette azt a hibát, hogy rossz útlevelével szállt repülőre, viszont nem volt meg a hozzá szükséges vízuma, így se be nem engedték az országba, se nem volt fogalma arról, hogy juthatna haza.
Végül a nagyfőnök elé vittek, aki ismét csak egy Magyarországra szóló jegyet követelt rajtam. Mutattam a retúrt Costa Ricába, és próbáltam elmagyarázni, hogy nézze már meg a pecséteket az útlevelemben, mennyi ideje utazgatok, haza fogok én majd menni, csak nem Costa Ricából. Közben igyekeztem azt a modoromat elővenni, amitől azt vártam, hogy még egy negyvenes, unatkozó, magát óriási hatalomnak képzelő karibi határőrnő szívét is megolvasztja. Közepes sikerrel jártam. Végig esküdöztem, hogy majd mire elhagyom csodálatos országukat, meglesz a jegyem Magyarországra, miközben kétértelmű válaszokkal igyekeztem elhessegetni a noszogatását, hogy ott azonnal vegyek egy San José-Budapest repülőjegyet.
Végül megunhatta a szövegelésemet, mert nagyot sóhajtva átvette a vízumért járó húsz amerikai dollárt, és beütötte a pecsétet az útlevelembe. Hálálkodtam, megesküdtem, hogy még másnap megveszem a repjegyem Budapestre, hiszen én nem szeretek senkinek problémát okozni, majd összeszedtem a már megint a futószalag mellé lepakolt, egyedül árválkodó hátizsákomat. A vámosok eddigre bezárták a boltot, csak hosszas integetés után jött elő egy nő, akit nem nagyon érdekelt, mi van nálam, viszont volt szíves megmutatni, melyik oldalajtón tudok kijutni az időközben már lelakatolt Norman Manley International Airportról. Megtaláltam a működő bankautomatát, megalkudtam egy taxissal, aki nyilván tudta, hogy este tizenegy után már ő az egyetlen alternatíva, így kellően kemény lehetett, és Amerikán, ezen a furcsa országon gondolkodva a szállásomra hajtattam.
Azóta megtudtam, hogy a Miami reptér hírhedten a legszemetebb amerikai határőröket alkalmazza, ám mivel visszafelé hat teljes órám van az átszállásra, többé nem félek tőlük. Mindenesetre nagyon szeretném, hogy egyszer minden amerikai állampolgárnak át kelljen esnie ezen a kínzáson. Az amerikai kontinensen eddig 23 országban jártam, és ilyen bánásmódnak még nyomával sem találkoztam sehol.
