Azt hiszem törvényszerű, hogy aki sokat utazik, szeresse az olyan városokat, amelyeknek szintén ezerfelé áll a feje. Nincs semmi baj az erősen lokális karakterű településekkel, de a szinte gyökértelen, kozmopolita helyeknek van egy olyan bája, amit nagyon tud értékelni az, aki maga is tartozik ide, oda, meg amoda. A világ egyik legjelentősebb átjáróháza, Panama City így nálam eleve nyerő helyzetből indult.
Panama City kozmopolitizmusa már akkor látszott, amikor életem legdurvább trópusi esőjében megérkeztem a városba. Úgy szakadt, hogy amikor kiszálltam a kocsiból, nem is esőként éreztem a fejemen, hanem egy olyan erős zuhanyként, amilyennel Latin-Amerika olcsóbb szálláshelyein is ritkán találkozni. Viszont a vízfüggöny mögött is látszott, hogy Panama Citynek olyanja van, amit már nagyon rég nem láttam, és amire a felhőkarcolók által alig érintett magyar nyelvben nincs is szó: skyline-ja.
Várossziluettként lehet ezt a legjobban magyarítani, és a leginkább észak-amerikai nagyvárosokban megtalálható, az épített környezetből kiemelkedő, jellegzetes formájú felhőkarcoló-sort jelenti. A lassan másfél évtizede tartó ingatlanboomnak köszönhetően Panama City a Csendes-óceán mentén egészen jellegzetes skyline-nal rendelkezik, amelyből ugyan még hiányoznak az igazán szép felhőkarcolók, de én szoktam abban bízni, hogy a pénz előbb-utóbb az ízlést is elhozza.
Sok latin-amerikai nagyvárosban jártam az utóbbi hónapokban, de kozmopolitának egyiket sem nevezném. Leginkább talán még Santiago de Chile az, csak Chile annyira periférikus pontja a világnak, ráadásul az ország olyan nyomatékosan próbál kívülálló lenni Latin-Amerikában, hogy csak nem jön össze a dolog. Rio de Janeiro és Buenos Aires fantasztikus helyek, de egyrészt nagyon erős kulturális identitásuk van, másrészt egyiken sem folyik át a világ minden pénze, népe és kultúrája. Lehet, hogy São Paulo megfelel a kozmpolitizmus kritériumának, de oda meg sajnos én nem jutottam el most.
Az egymilliónál is kevesebb lakosú Panama City viszont kozmpolita és maximálisan globalizált. Nem úgy, ahogy London és New York, hanem ahogy a közel-keleti és kelet-ázsiai nagyvárosok, Dubaitól Hong Kongig. Azoknak komoly történelme sincs, amivel Panama City azért büszkélkedhet – viszont ez a történelem a legelső spanyol hódításoktól kezdve a kereskedelemről és a gyors meggazdagodásról szólt, ami csak hozzásegítette a várost a kozmopolita karakteréhez.
Ahogy minden kozmpolitizmusuk ellenére Hong Kong és London mögött is ott van a kínai és az angol civilizáció, úgy Panama Citynek is van kulturális háttere. Ez természetesen részben spanyol és latin, viszont ma már talán meghatározóbb módon észak-amerikai. Ami nem is meglepő annak fényében, hogy az amerikaiak által épített, és az USA által 1999-ig ellenőrzött Panama-csatorna nélkül a város nem lenne az, ami. És egyébként is, ha valamivel könnyen összeegyeztethető a nagyvárosi kozmpolitizmus kultúrája, az mindenképpen az amerikai fogyasztói kapitalizmus szégyenérzet nélküli rajongása a földi javakért.
Egy nagyvárosnak számtalan előnye van, például a lerongyolódott utazó végre vehet magának olyan fülhallgatót, amelynek mindkét kimenete szól, így volt alkalmam behatóan megismerni Panama City számtalan bevásálóközpontját. Ennek köszönhetően láthattam életem legnagyobb bevásárlóközpont-étkezdéjét, és a legkisebb helyre bezsúfolt legtöbb luxusmárkát is. Az étkezdében valamennyi általam ismert amerikai gyorséttermi lánc képviseltette magát, ott voltak ezek helyi klónjai is, és bár én kifejezetten rajongok a műanyagért, a mindegyik előtt kígyózó soroktól és az ezer asztalnál hamburgert és csirkeszárnyat zabáló kövér hordától majdnem belőlem is kijött a tömegiszony. Az egymásra pakolt Hermés- és Cartier-butikoktól viszont már nem is Amerikában, hanem valamelyik Emírségben éreztem magam. Valószínűleg ott érezték magukat a boltok közt flangáló kelet-európai nők is, akiknek itt azért komoly konkurenciát jelent a szomszédos Kolumbiából importált munkaerő.
Panama Cityben néhány nap alatt egyébként is a világ szinte valamennyi népének fiával és lányával találkoztam. Ez Londonban vagy New Yorkban nem lenne meglepő, de egy fél budapestnyi városban ilyen mezőnyt még nem láttam. Itt a nagyszakállú arab férfiaktól kezdve a népviseletbe öltözött, a városba shoppingolni beugró, 140 centis kuna indián öregasszonyokig minden volt. A klíma mellett az utóbbiak jelentették a város egyetlen kapcsolatát a környező trópusokkal, de egyébként Panama City mindent elkövet, hogy ugyanolyan steril nagyvárosi élményt tudjon nyújtani, mint azok a metropoliszok, amelyek gazdag országokhoz tartoznak.
Nyilván törvényszerű, hogy egy kikötővárosban, pláne egy ilyen kozmpolita kikötővárosban, komoly erőkkel képviseltesse magát a fél- és az alvilág is. Panama Cityben a prostitúciótól kezdve a szofisztikált fehérgalléros bűnözésen át a kispályás zsebtolvajokig teljes a választék, és minden bizonnyal valamennyiüknek komoly szerepe van a város gazdasági pezsgésében. Nekem különösen az ingatlanfejlesztők által még megkímélt, lerobbant kikötői rész tetszett, amit sajnos a tengerészetileg szintén kiműveletlen magyar nyelv csak úgy tud leírni, hogy "rejtői". Mivel az egyik düledező házon volt egy kézzel írt "minden ügyben keresse Ernestót Danny billiárdtermében" felirat, amin a nyíl egy sötét, a semmiben végződő lépcsősor felé mutatott, talán tényleg ez a megfelelő jelző.
Szemben a kikötővel, a város szélén áthaladó Panama-csatornának semmiféle tengerész romantikája nincs. Inkább modern pályaudvarra hasonlít, mint olyan helyre, ahol minden este bicskázás van, de hát ahol ennyi pénz halad át, ott muszáj rendnek lennie. Az Atlanti- és a Csendes-óceánok közötti közlekedést lehetővé tevő zsiliprendszer precíziós gépezet, ami szerencsésen közönségbarát látványosságként működik, ahol a nagy konténerhajók áthaladása jelenti a főattrakciót. Ha a világon csak egyetlen repülőtér lenne, nyilván ott is turisták ezrei állnának sorba fényképezőgéppel, de mivel egy repülő töredéke akkora sincs, mint egy vidáman integető filippínó tengerészek által működtetett óceánjáró, a show is annyival kisebb lenne.
Minden csillogás és a süvítő gazdaság ellenére felületes benyomásaim alapján úgy tűnt, hogy Panama Citínek pont ugyanaz a baja, mint amire az Európából – de még Amerikából is – Dubaiba és Hong Kongba kiküldött üzletemberek szoktak panaszkodni. A jó és kényelmes életnek a kultúra is része kell, hogy legyen, és ez a jelek szerint Panama Cityből is teljesen hiányzik, már amennyiben a taxikból üvöltő reggaetonnál néha többre vágyik az ember. Bevásárlóturistáknak nagyon tudom ajánlani, másnak csak akkor, ha előtte jó ideig dél-amerikai kisvárosokban éheztek a kozmpolitizmus és a Wendy's héjában sült krumplija iránt ácsingózva.
