Hatalmas országokba hatalmas személyszállítási megoldások kellenek. Ezek általában igazodnak a helyi viszonyokhoz, mint az amerikai légitársaságok, a kínai államvasutak, vagy az indonéz tengerjáró hajók. Van, amelyik jobban működik, és valamivel drágább, és van, amelyikkel sok a gond, viszont legalább olcsó. A világ nagy országai közül talán egy sem keseríti meg a turisták életét olyan pofátlanul drága, kényelmetlen, cserébe viszont a legkevésbé sem hatékony megoldással, mint Argentína.
A máig feltalált tömegközlekedési járművek közül messze a repülő a legkényelmetlenebb. Cserébe viszont gyorsan lehet vele eljutni nagyon messzire. A nagy óceánjáró hajók – normális időjárási viszonyok közt – nagyon kényelmesek, viszont elég lassúak, míg a vonatok egy fokkal kényelmetlenebbek, cserébe viszont rövid- és középtávon sokszor a repülőnél is gyorsabbak. A buszok lassúak és kényelmetlenek, de azokon az elmaradott vidékeken, ahol a lakosság kénytelen ezekkel utazni, általában olcsóak is. Az argentin buszhálózatnak viszont csak egyetlen jó tulajdonsága van: ha lassan, kényelmetlenül és drágán is, de el lehet vele jutni az országon belül szinte mindenhonnét mindenhova. Ez azonban most, amikor már Budapest is csak évekre van a negyedik metróvonalától, édeskevés.
Argentína a maga 2 766 000 négyzetkilométerével a világ nyolcadik legnagyobb országa. Észak-déli irányban nyújtott formájának köszönhetően ráadásul az ország két vége közt tényleg hatalmasak a távolságok. Vegye például a kedves olvasó a Rosario-Puerto Iguazú távot, ami az ország térképén nem valami jelentős tétel, mégis 19 óra alatt teszi meg a leggyorsabb busz is ezt a nagyjából 1000 kilométeres távolságot. Hogy az északnyugati Jujuyból a délkeleti Rio Gallegosba mennyi idő alatt ér el a busz, azt le sem merem írni. Na jó: 54 óra.
Ekkora távolságokat sokkal értelmesebb lenne repülni, ez azonban Argentínában nem olyan egyszerű. Az országban szinte monopóliumhelyzetben lévő Aerolíneas Argentinas egy állami monstrumhoz méltóan hatékonytalan, drága és megbízhatatlan. Argentína ideális terepe lehetne a fapados légitársaságoknak, ám ilyet vagy még senkinek nem jutott eszébe errefelé indítani, vagy, ami sokkal valószínűbb, az állam foggal-körömmel védi saját monopóliumát. Így maradnak az AA járatai, amelyekért a külföldiek eleve emelt árakat kénytelenek fizetni, számtalan helyre nem repülnek, ahova meg igen, oda is tanácsos jó előre foglalni. Aki Argentínában sok időt szeretne eltölteni, ne adj' isten keresztül-kasul bejárná az országot, kénytelen javarészt a buszjáratokra hagyatkozni.
Az argentin buszélmény egyetlen, relatíve kellemes része az, amikor az ember még nem vette meg a jegyet. A Plataforma10 nevű, igen hasznos honlapon hosszasan lehet böngészni és kombinálni az A-ból B-be jutás különböző módozatait. Itt megtalálható az ország szinte valamennyi busztársaságának menetrendje, és lehet online jegyet is vásárolni. Mivel azonban az összes cég nincs itt fenn, valamint a rendszer sok külföldi bankkártyát nem fogad el, érdemes valami helyi erő (recepciós, utazási iroda, alkalmi ismerős) segítségét igénybe venni. Vagy ami még jobb, személyesen elmenni a busztársaság irodájába, ami jobb esetben az adott település belvárosában is megtalálható, rosszabb esetben el kell zarándokolni a nem feltétlenül központi fekvésű buszpályaudvarra, a terminalra.
Az argentin terminalok egyáltalán nem szörnyű helyek. Állítólag Buenos Aires központi pályaudvara, a közvetlenül egy bádogváros mellé épült Retiro az, de nekem pont ehhez nem volt szerencsém. Az egészen kis települések terminaljait leszámítva mindegyik ugyanúgy néz ki. Van egy-két-három cafetería, ahol vállalható pékárut és italokat lehet venni, néhány trafik üdítőkkel és csokoládéval, egy nem nagyon mocskos nyilvános vécé, egy csomagmegőrző, legalább egy tévé, amin mindig megy valamilyen focimeccs, és egészen sok helyen van már wifi is. Minden terminal legnagyobb részét mégis a számtalan különböző busztársaság jegyirodái foglalják el.
Első ránézésre az argentin buszpiacnál élesebb versenyt legfeljebb néhány indiai nagyváros koldusai vívnak egymással. Viszonylag kis buszpályaudvarokon is minimum 15 cég kínál utakat az ország egészen távoli pontjaiba ugyanúgy, mint a környező falvakba. Persze sok az átfedés, így az ember joggal gondolhatná, hogy ilyen kompetitív környezetben nagyon éles árverseny folyik. Hogy ez nem így van, arra mindjárt akkor rájön a turista, amikor első argentin buszjegyének árát átszámolja hazája pénznemébe, és leesik az álla.
Az argentin buszokon több osztály van, ezek közül a cama, a semicama és a común a leggyakoribb. Szó szerint ezek ágyat, félágyat és közönségest jelentenek, de nevezzük az egyszerűség kedvéért inkább első-, másod-, és harmadosztálynak. Nagyon hosszú és népszerű utakon léteznek mindenféle luxusosztályok is, a kis falvak közti járatokon pedig nincs értelme semmiféle osztályról beszélni. A turista leginkább az említett három kategóriával találkozik.
A harmadosztály az, amit magyar Volánként ismerünk, csak kényelmesebbek az ülések, és sok buszon van vécé is. A másodosztályon már nagyobb ülés jár, ami valamennyire hátradönthető, és van lábtartója is. Első osztályon pedig olyan széles az ülés, hogy soronként nem négy, hanem csak három fér el, szinte teljesen hátra lehet hajtani, és a lábtartó is kényelmesebb. Ez az argentin buszok business classa. Hosszabb távokon csak másod- és első osztály van, és mivel én egyiken sem tudok jól aludni, az előbbi viszont legalább kevésbé drága, szinte mindig ezzel utaztam.
Első osztályon mindig, harmadosztályon szinte soha, másodosztályon pedig sokszor opcionális a servicio, ami ebben a kontextusban az ételt és az italt jelenti. Másodosztályon ez valamilyen üdítő, vacak szendviccsel és száraz péksüteménnyel. Elsőosztályon viszont elszabadul a pokol, és a jellegtelen repülőgép-menü mellé alkohol is jár. Amikor egyszer kénytelen voltam első osztályon utazni, mert már csak oda volt jegy, fel sem fogtam, hogy vacsora előtt a stewardess tényleg azt kérdezi, viszkit vagy vermutot parancsol-e a señor. Amikor pedig vacsora után pezsgőt is osztogattak, tényleg elegem lett a felesleges luxuból. Nem tudtam megérteni miért kell itt egy 1000 kilométeres útért több mint 100 amerikai dollárnyi pesót fizetnem, amikor Európában ennyi pénzért repülni is lehet ilyen távolságon, és az nem 19 óráig tart. És az kicsit sem vigasztalt, hogy ugyanezért az élményért az argentinok sokszor fele annyit sem fizetnek, mint a szerencsétlen külföldi.
Hogy Argentínában milyen pofátlanul drágák a buszjegyek, akkor vált még világosabbá, amikor átértem Chilébe. A nyugati, jobb módú szomszédban az ég világon minden drágább, mint Argentínában, gyakorlatilag egyetlen kivétellel, a buszos utazással, ami körülbelül fele annyiba kerül, miközben a színvonal ugyanolyan.
Egy idő után már minden, az idegenforgalom közelében dolgozó argentint megkérdeztem arról, hogy mi az oka ezeknek a nevetséges jegyáraknak. Értelmes választ egyik sem tudott adni, inkább olyasmiről hadováltak meggyőződés nélkül, hogy Chilében biztos sokkal alacsonyabbak az adók, vagy olcsóbb a benzin, vagy szinte ingyen adják az új alkatrészt az elromlott helyett. Végül egy francia hosteltulajdonos két mondattal rendet vágott a káoszban. Argentínában azért ilyen drágák a buszjegyek, mert csak látszat, hogy az országban több száz kis cég versenyez egymással. Valójában ezek szinte mindegyike négy nagy buszcég-komglomerátum része, ezek tulajdonosai pedig nemcsak a közlekedési minisztériummal ápolnak jó viszonyt, hanem egymással is. Az argentin buszpiac így cseppet sem kompetitív, hanem egy hatalmas, az egész országot behálózó kartell.
Az argentin buszélménnyel nemcsak az ár a baj, hanem az irtózatos távolságok is. Az általam bevállalt leghosszabb menet egy Puerto Madryn–Ushuaia táv volt, 34 óra alatt, két és fél órás tranzittal Rio Gallegos éppen hajnali áramszünetben szenvedő terminalján. Mivel van időm bőven, ennél hosszabb távra nem voltam hajlandó, inkább megszakítottam a kegyetlen maratonokat. Igyekeztem éjszaka utazni, hogy legalább egy részét át tudjam aludni az útnak. Egyébként is, ha az ember éjszaka utazik, legalább arra gondolhat, hogy megspórolta magának egy éjszakai szállás költségét. Kivéve Argentínában, ahol egy buszjegy áráért négycsillagos hotelszobát kap a külföldi, így az ember éjszaka hánykolódva nem azon gondolkodik, hogy milyen olcsón utazik, hanem hogy milyen drágán vásárolta meg a világ legkényelmetlenebb alvóhelyét.
Tapasztalataim szerint egy argentin buszon 12-14 órát lehet kibírni a megőrülés veszélye nélkül, e felett kezd minden körülmény és minden utastárs idegesítő lenni. Például hogy hiába van sok busz vécéjére több nyelven kiírva, hogy az csak folyékony anyagot képes feldolgozni, szinte mindig van egy barom, aki a szilárd matériát is oda üríti. Onnentól kezdve pedig minden ajtónyitásnál olyan szag lepi el az utasteret, amiyet utoljára a Somme-i csata negyedik hónapjában lehetett érezni a lövészárkokban.
Ha egyébként nem lenne semmilyen zavaró körülmény, az utaskísérő gondoskodik a brutális kínzásról, borzalmasnál borzalmasabb, maximális hangerőn bömböltetett filmek formájában. Az argentin busztársaságokon négyféle filmet játszanak: nagyon ritkán valami elviselhető hollywoodit vagy argentin kosztümös alkotást, leggyakrabban pedig vagy amerikai romantikus komédiát, vagy akciófilmet. Én a legjobban az argentin alkotásokat élveztem, mert ezek segítségével valamennyire kiműveltem magam az ország történelméből, és ma már mindent tudok arról, hogy kelt át az Andokon San Martín tábornok, és hogy egyesítete csapatait O'Higginsszel, Chile felszabadítójával. És egy idő után szégyenkezve azt is kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy ha már választani kell, akkor inkább a romantikus komédiák, mint az akciófilmek. Az előbbiekben legalább néha vannak jól megírt párbeszédek, az utóbbiakat viszont nem tudom, hogy nyolc éves pakisztáni és nigériai kisgyerekeken, valamint bolíviai vendégmunkásokon kívül ki élvezheti. Az abszolút mélypontot a Death Race 2 nevű alkotás jelentette, amely még egy olyan mezőnyből is magasan ki tudott emelkedni, amelyben a Fast & Furious 5 is szerepelt.
A bolíviai vendégmunkások kulturális és higiéniai jellegzetességeivel volt időm megismerkedni, mert ők gyakori utasai az argentin buszoknak. Soha nem fogom elfelejteni azt a nincstelen szerencsétlent, aki előbb elaludt a mellettem lévő ülésen, majd nyögdécselni kezdett, nyakig feltűrte a trikóját, és álmában benyúlt az alsónadrágjába. Ekkor könyökkel erélyesen megböktem. Ha nem is mindenki olyan szakadt, mint ők, azt azért ki lehet jelenteni, hogy az argentin buszok közönségét nem az ország módosabb rétegeiből toborozzák. Jó nők például egyáltalán nincsenek, hiszen nekik vagy autójuk van, vagy valakijük, akinek van autója.
Végül két tipp a szenvedés mérséklésére. A legjobb ülés az alsó szinten valamelyik középső sorban van, az ablak mellett. Ott rázkódik a legkevésbé a busz, és kilátás is van. Ha az alsó szintet a cama-osztály foglalja el, a felső szinten válasszuk a lépcső mögötti két ülés valamelyikét, mert ott senki nem tud az ölünkbe dőlni elölről, és a lábat is fel lehet tenni a korlátra. És akárhány átszállás van egy nap, ne idegesítsük fel magunkat a minden ki- és bepakolásnál a markukat tartó rakodómunkásokon. Egy peso nem a világ, ha már a jegy 400-ba került.
(A Che Guevarás buszt ábrázoló fotóra nem valami hülye filtert raktam, hanem homokviharban készült.)
