Az egy dolog, hogy a maják mit alkottak fénykorukban, a másik viszont az, hogy mit csinálnak ma. Mert a maják – szemben mondjuk a sumérokkal vagy az ógörögökkel – nemcsak több ezer éven át voltak a Közép-Amerika északi részének királyai, hanem kultúrájuk legalább egy részét megőrizve képesek voltak fennmaradni egészen a világ végéig. Sőt, még azon túl is, 2012 december 22-én is még ugyanolyan elánnal vásároztak és próbáltak meg szirszarokat eladni a turistáknak, mint előtte.
Fennmaradásuk annak fényében különösen nagy teljesítmény, hogy az utóbbi ötszáz évben gyakorlatilag folyamatos szívás volt majának lenni. A spanyolok megérkezésekor sem voltak már a csúcson, ám egyes csoportjaik egészen a 17. századig kihúzták függetlenül, néhány kisebb törzs pedig máig azzal büszkélkedik, hogy őket valójában soha nem is hódították meg. Ezt követően a maják a spanyol gyarmati társadalom legalján tengődtek, és a közép-amerikai országok függetlenedése sem hozott nekik semmi jót.
A mai Guatemala lakosságának körülbelül negyven százaléka őslakos indián – akik szinte mind maják –, ám 150 centis, kerek fejű, tömpe orrú embereket csak akkor lehet látni a tévében, ha folklórműsor megy, vagy esetleg felborult valami kisbusz. Az országban 1960 és 1996 között szabályos polgárháború dúlt a baloldali gerillák és a kormány, valamint az utóbbit segítő szélsőjobboldali fegyveres csoportok közt, és ahogy az lenni szokott, ezt is szegény maják szívták meg a legjobban.
Az 1954-ben - az amerikai intervenciók történtének egyik leggusztustalanabb epizódjaként - hatalmából elmozdított baloldali elnök, Jacobo Arbenz távozása után szerveződő mindenféle baloldali-marxista-maoista mozgalmak komoly támogatást kaptak a nincstelen maja parasztoktól. Az egymást követő katonai junták ezt érthetően rossz szemmel nézték, aminek több tízezer civil maja áldozat lett az eredménye. A szabályos népirtás a nyolcvanas évek elején tombolt a legdurvábban, amikor időnként helikopterek szálltak le elszigetelt, magashegyi maja falvakban, a nőket megerőszakoltak, a csecsemőket a földhöz vagdosták, majd mindenkit betereltek valami pajtába, hogy kézigránátokkal és géppisztoly-sorozatokkal fejezzék be a munkát.
A guatemalaiai diktátorok kicsit elszámolták magukat, és míg a nyolcvanas években Ronald Reagan még támogatásáról és őszinte barátságáról biztosította az ebből a mezőnyből is kiemelkedően undorító Rios Montt tábornokot, 1996-ban végül amerikai nyomásra lett vége a polgárháborúnak. Nem volt jó ötlet a nyáját védő amerikai plébánost, és még jónéhány egyéb ártatlan észak-amerikai állampolgárt agyonlőni. Ma már tömegmészárlások nincsenek, csak időnként tűnik el egy-egy civil aktivista, vagy az igazságot túl nagy vehemenciával kereső bíró, ügyész, esetleg püspök. A maják ellen elkövetett népirtás felelőseinek felkutatása nagyon-nagyon lassan halad, és tényleg csak szökőévente kerül valami volt katonatiszt a vádlottak padjára, és pláne börtönbe.
A borzalmas közelmúlt ellenére a mai maják közt élmény turistáskodni. Eleinte még az is tetszett, hogy szemben brilliáns őseikkel, az utódok többsége nem a fülledt dzsungelt preferálja, hanem Guatemala és Mexikó 1500-3000 méter közötti magaslatait. Aztán amikor nappal ködben és szitáló esőben, este pedig fűtést nélkülöző szobákban fagyoskodtam, már nem voltam biztos a dologban. Mindenesetre közben sokat gondoltam Latin-Amerika másik vidékére, ahol színes szőttesekbe bugyolált indiánok küzdenek az elemekkel és a társadalmi elnyomással – a perui és bolíviai Andokra.
Úgy tűnik, az emberi léleknek nagyon nem mindegy, hogy kukoricát termel 2800 méteren, vagy krumplit 4200-on. Nem a mezőgazdasági specializálódás, hanem inkább a tengerszint feletti magasság tehet arról, hogy míg nekem délen a kecsuák és az ajmarák szigorú, nem igazán barátságos népeknek tűntek, addig a maják nyitottabb, vidámabb temperamentuma szinte latinos. Bár az ilyen általánosítás a maják esetében még igazságtalanabb, mint egyéb népek esetében, mert itt ugyan egy nagy családhoz tartozó, de számtalan szempontból jól elkülöníthető népcsoportokról van szó.
Néhány nap után már elég jól ment a hasonló szabású, de eltérő színvilágú népviseletek megkülönböztetése, így jól meg tudtam mondani, hogy valaki ixil vagy k'iché maja. Ahogy azt minden amatőr antropológus tudja, a hagyományos ruházatot a nők a világon mindenhol sokkal tovább őrzik, a guatemalai hegyek közt viszont több színes nadrágba és ingbe öltözött férfit láttam, mint a kontinensen bárhol máshol. Az viszont meglepőbb volt, hogy egészen rövid idő után már azt is meghallottam, ha a nagy maja családhoz tartozó nyelvek közül egy újabbat kezdtek el mellettem beszélni a buszon. Természetesen fogalmam sem volt, épp melyiket beszélik, de ahogy szláv nyelvismeret hiányában is meg lehet különböztetni egymástól a szerbet és a lengyelt, úgy itt is lehetett hallani, hogy éppen a héberes vagy oroszos hangzású nyelven folyik a társalgás.
A mai maják spanyolul csak akkor beszélnek, ha a turista kérdez valamit, vagy ha olyan témában kell értekezni, ami őseik nyelvén nehézkesebb. Így például az autószerelőnél spanyolul folyt az eszmecsere, és azt is mindig spanyolul mondták egymásnak, hogy mikor indul a busz. Nagyon szeretném tudni, hogy vajon ez azért van-e így, mert az ő más számrendszerükkel és naptárukkal a "tíz perc múlva" egészen mást jelentene, és a félreértés eredményeként valamelyik ixil atyafi még mindig kismalacra alkudozna, amikor a kisbusz már rég vígan pöfög a falu határán túl.
A népviselet és a nyelv mellett a maják őseik vallásától is nehezen szakadnak el. Papíron a többség keresztény – ami itt nem feltétlenül katolicizmust jelent, hanem a számtalan karizmatikus kisegyházat is, amelyek teológiája alapvetően a hívők kifosztására és extázisban ugrabugrálásra épül –, a régi hit azonban él és virul. A dombok-hegyek tetejét mindenfelé ősidők óta használatban lévő oltárok tarkítják, a falvak templomaiban pedig vígan keveredik a katolikus és pogány rítus.
A dél-mexikói San Juan Chamula temploma minden útikönyvben kétszeres aláhúzással kiemelt nevezetesség, így sok jóra nem számítottam, mégis, a jelen lévő turistahordák ellenére is az egyik kedvenc dolgom volt Latin-Amerikában. A tűlevéllel felszórt padlón, a gondosan felöltöztetett szentek szobrai előtt, teljes harci díszbe öltözött maják mormolták imáikat, és vetettek be minden kelléket, amihez a jóisten meggyőzéséhez csak szükség lehet.
A kellékek között fontos szerepe van a színes gyertyáknak, amikből minden maja öregasszony vagy százat állított fel maga előtt, meghatározott alakzatban és színekben. Ugyanígy lényeges kellék az élő tyúk is, amivel az egyik öregasszony gondosan bedörzsölte a másikat, valamint a szénsavas üdítő, amely számos áldása mellett böfögést is előidéz, így elősegítve a rossz szellemek távozását a testből. Azt nem sikerült kideríteni, hogy mit akart az a maja család, amelyik szénsavmentes Gatorade-et ivott. Talán ők voltak a maja sátánisták.
San Juan Chamula templomában szigorúan tilos a fotózás, és a maják máshol is rosszul, esetenként kifejezetten agresszívan reagálnak a fényképezőgépek, vagy akár a kamerás mobiltelefonok felbukanására. Ez különösen a színpomopás és rendkívül fotogén piacokon volt zavaró. Így csak kapaszkodtam a zsebmebe hagyott gépembe, ami végül különösen San Francisco El Alto piacán bizonyult jó döntésnek. Itt ugyanis életemben először zsebmetszés áldozata lettem, de így csak ötezer forintnyi guatemalai quetzalom, valamint egyébként is rossz hangminőséget produkáló fülhallgatóm tűnt el.
A kortárs maja lét lényegének a piacozás tűnt, szinte minden nap sikerült legalább egy kisebbe belefutni. Speciel a San Francisco-i a legnagyobb volt, és akkora volt a tömeg, hogy nem is igazán lepett meg, amikor áldozatként végeztem. Utólag sikerült csak összerakni, hogy vonta el figyelmemet, és hogy szedte ki a zsebemből a fülhallgatót a maja fiatalember. Azt a fülhallgatót, amit nekem 15 hónap alatt talán kétszer sikerült úgy kiszednem, hogy ne rántsak ki vele minden egyebet a zsebemből, amit a zseniális tolvaj számára értéktelennek ítélve bent hagyott.
A San Francisco-i piac nagy részét, ahogy az egész világon a közel-keleti bazároktól kezdve a vietnami kirakodóvásárokig, a rossz minőségű kínai ruhák és cipők foglalták el, máshol viszont fontosabb szerep jutott a helyi termékeknek. Egy tisztességes maja piacon a csöves kukorciától a mexikói drogháború legvéresebb jeleneteteit összegyűjtő DVD-ig mindent lehet kapni. Legközelebb a meleg, nyári hónapokban jönnék, de a maja élet és kultúra ilyen töménységben még plusz kilenc fokban, beázott cipővel is meggyőző volt.
