Civilizált embernek legyen kedvenc könyve, kedvenc lemeze, kedvenc étterme, kedvenc városa, kedvenc focicsapata és kedvenc múzeuma. 1998-ban már voltam egyszer a limai Museo Larcóban, és most ismét arrafelé tartva a taxiban szinte izgatottan vártam, hogy vajon relatíve felnőtt fejjel is olyan lesz-e, mint amilyenre emlékeztem: a világ legjobb múzeuma. Szerencsére a helyzet azóta csak javult.
Ez a blog eddig nem nagyon ment bele az ősi latin-amerikai kultúrák tárgyalásába, most mindenesetre egy kicsit muszáj lesz. A laikus európai az inkákon, illetve Közép-Amerika esetében a majákon és az aztékokon kívül nem sokat tud arról, hogy pontosan mi folyt itt Kolombusz érkezése előtt, pedig az említett három birodalom csak a piramis csúcsa volt, hogy béna, ám kifejezetten adekvát hasonlattal éljek.
Különösen igaz ez az inkák esetében, akik hírnevüket két, nem különösebben érdekes véletlennek köszönhetik. Egyrészt hogy éppen ők voltak a janik, amikor a spanyolok a mai Peru területére érkeztek, másrészt pedig az övék volt a legnagyobb, egybefüggő birodalom Dél-Amerika történetében. Ez utóbbit harcászati és logisztikai zsenialitásuknak köszönhették, ám az ezeken a területeken elért eredmények éppen az értékállóbb tudás, például a művészeti fejlődés kárára mentek.
Az inkák fantasztikusan tudtak újabb és újabb területeken bekebelezni Kolumbiától Argentínáig, és az így összerakosgatott birodalmat is remekül adminisztrálták. Egyébként leginkább a Magyarországot is uraló törökök taktikájával, tehát hagyták élni a helyieket, de még a helyi kiskirályokat is, és csak akkor csaptak oda, ha ezek és alattvalóik túlságosan pattogtak. Kerámiára, textilre, ötvösmunkára már kevesebb idejük maradt. Nagyon jó mérnökeik voltak, ám ők is inkább az Andokot keresztül-kasul átszelő úthálózattal és harcászatilag fontos erődök emelésével foglalkoztak, mint bármi mással. A méltán népszerű Machu Picchu például még inka léptékkel sem valami nagy szám építészetileg, sokkal inkább a tényleg lélegzetelállító természeti környezet az, ami Peru messze leglátogatottab turistalátványosságává teszi.
Akit a szép jobban érdekel, mint a hatékony, az jobban teszi, ha az inkák előtti kultúrákra koncentrál. A mai Peru (és most tekintsünk el attól, hogy ezen ősi birodalmak részben vagy egészben a környező országokban, Argentínában, Bolíviában, Chilében, Ecuadorban és Kolumbiában virágoztak) a világ hat-hét azon területe közé tartozik, ahol az ember először állt át a vadászó-halászó-gyűjtögető életmódról a mezőgazdaságra, ezzel egyúttal megteremtve a gyors fejlődés lehetőségének alapjait. A régészek, történészek és egyéb tudósok sokáig csak az inkákat megelőző egy-két ezer évvel foglalkoztak errefelé, és senki sem tudta, hogy a dél-amerikai civilizáció története milyen messzire nyúlik vissza. Ma már világos, hogy az első állandó települések itt is nagyjából akkor alakultak ki, amikor a többi civilizációs központban, Egyiptomtól Mezopotámián át Kínáig, tehát olyan 5-6 ezer éve. És a dél-amerikai emberek nem is maradtak el semmiben a világ többi részétől, például a legkorábbi múmiák is innét származnak, bár persze más területeken nem feltétlenül ők voltak a legjobbak – a leghíresebb nyilván a kerék esete, amit érthetetlen módon még az inkák sem ismertek.
Kevés ember tett annyit a latin-amerikai történelem körüli köd eloszlatásáért, mint a Museo Larco alapítója és névadója, Rafael Larco Herrera. A gazdag limai családból származó Larco már egészen fiatalon, a XX. század elején elkezdett perui régészeti kincseket gyűjteni, és amikor ezek rendszerezésekor rájött, hogy a tudomány akkori állása szerint sok tárgyáról semmit nem lehet tudni, elkezdett ásatásokat és gyűjtőkörutakat szervezni. Kedvenc célpontja Észak-Peru látszólag terméketlen sivatagja volt, amiről ma már többek közt neki köszönhetően tudjuk, hogy minden bizonnyal ez volt a dél-amerikai civilizációk ősi bölcsője.
Larco expedíciói komplett civilizációkat fedeztek és tártak fel. Munkássága európai viszonylatban valami olyasmi lenne, mintha mondjuk az etruszk, a kelta és a spártai emlékeket egyetlen ember találta volna meg és nevezte volna el. Az expedícióiról hazahozott tárgyak alkotják a Museo Larcóban kiállított gyűjtemény alapját, amely persze azóta is folyamatosan bővül. Emlékeim szerint 1998-ban még szinte csak kerámiák voltak itt kiállítva, ma már majdnem ugyanakkora hangsúlyt kapnak az ékszerek és egyéb fémtárgyak, valamint jut egy terem a textileknek is.
Két dolog határozza meg alapvetően, hogy mi maradt ránk a prekolumbán civilizációkból: mi nem kellett a spanyoloknak, és mit kíméltek meg Peru speciális meteorológiai viszonyai. A gyarmatosítók gyakorlatilag mindent vittek, ami nem volt lebetonozva – márpedig az inkák, a chimúk, a mochék, a warik és a többiek viszonylag kevés dolgot betonoztak le –, hülye formájú agyagköcsögöket viszont még nekik sem jutott eszükbe hazaszállítani. Nyilván mert az akkori csomagolástechnikai eljárások nem tudták garantálni, hogy ezek sértetlenül átvészeljék az Atlanti-óceán viharjait, egy marék színes cseréppel pedig tök ciki lett volna megérkezni Toledóba. Szintén nem tudtak mit kezdeni a textillel, hiszen otthon nem ez volt a divat. Mivel sírrablásban ők még nem nagyon utaztak, néhány fémtárgy is átvészelte az évszázadokat. Szerencsére pont ezek az anyagok bírják a legjobban a sivatag csontszáraz klímáját – különösen a textilek esetében hihetetlen, hogy esetenként két-háromezer éves darabok hogy megőrizték állapotukat és színüket.
Nem a Museo Larco az egyetlen múzeum Dél-Amerikában, amely felmérhetetlen gazdagságot halmozott fel termeiben, olyan keresztmetszetét egy komplett kontinens történetének, amilyen a sok központú Európában elképzelhetetlen lenne. Santiago de Chilében is nagyon jó a nemzeti múzeum, és Limában is van legalább még két olyan gyűjtemény, ahol napokat lehetne eltölteni. A Museo Larco viszont több okból is kiemelkedik ebből a mezőnyből. És nem is leginkább azért, amiért a legtöbb turista jön ide.
Ahogy minden útikönyv kiemeli, a Museo Larcoban külön kis épület jutott a prekolumbán erotikus agyagművészetnek. Az erotika itt erős understatement, az edények figurái alapján Észak-Peru sivatagjában 1000-1500 éve olyan népszerű volt az anális szex, hogy olyat heteroszexuális pornófilmekben is ritkán látni. És az sem zavarta őket, ha a nő közben a kisbabájával is foglalkozott. A múzeumnak ez a része mégis inkább a reneszánsz kuriózum-gyűjteményekre emlékeztet, unikornis-szarvakkal és sellőmúmiákkal. Van egy olyan érzésem, hogy bár elismerték szakrális és a termékenységgel kapcsolatos jelentőségüket, kicsit azért a mochék is röhögtek, amikor a város fazekasa kijött a legújabb, gigantopénisz formájú ivóedénnyel, aminek természetesen a makkjából kellett inni.
Az agyagpornónál sokkal többet tesz hozzá a Museo Larcóhoz a tökéletes prezentáció. A virággal befuttatott, még a spanyolok által emelt épület eleve jó otthon egy múzeumnak, de itt a tárlatnak is profin bevilágított és körbejárható, hét nyelven mindent elmagyarázó vitrinek adnak otthont. Aki látott már felbecsülhetetlen értékű gyűjteményt élvezhetetlenül prezentálva, az adhat igazán hálát az itteni gondos tervezésért. És az sem mellékes szempont, hogy a Museo Larco két, de legfeljebb három óra alatt pont tökéletesen bejárható, aminél én tovább nem szeretek régi izéket nézegetni, és biztos vagyok benne, hogy más figyelme is lankadna.
Jól bemutatott gyűjtemények máshol is vannak, ami viszont a Museo Larcót tényleg egyedivé teszi az egész világon – én legalábbis még nem hallottam arról, hogy ilyen bárhol máshol létezne –, az a látogatók előtt is megnyitott raktár. Több terem van itt, tele a plafonokig érő vitrinekkel, amelyek polcain egymást érik a kerámiák. Nem saccoltam meg a helyszínen, de így utólag visszagondolva a raktártermekben legalább 30 000 tárgynak kell lennie, és kifejezetten lefelé kerekítettem. A múzeum teljes katalógusa böngészhető online is, de nem árulom el, mely kifejezésekre jönnek elő a legpornografikusabb tárgyak.
30 000 tárgyat végignézni persze szellemileg és fizikailag egyaránt lehetetlen. Egy múzeum, ráadásul egy ilyen különleges múzeum raktárának bejárása mégis nagyon érdekes. Az agyagedények nagyjából kultúrák és formák szerint vannak csoportosítva, és nagyon szórakoztató egyszerre bámulni húsz kancsószerűséget, amelyeket mind lambayeque fazekasok készítettek, és mind megcsonkított hadifoglyokat ábrázolnak. Mivel ezek az edények döntő többsége használati tárgy volt, talán szerencsésebb iparművészetről beszélni, mint művészetről, bár kétezer éve ezek még nem váltak el olyan precízen. Nekem ezek mégis inkább szimpla művészetnek tűnnek, és ennyi műtárgyat egymásra zsúfolva látni tényleg semmihez sem hasonlíthatóan lenyűgöző, és kicsit persze azért nyomasztó élmény is.
Maga a kiállítás persze egyáltalán nem nyomasztó. A prekolumbán kerámiaművészetet az teszi csodálatossá, hogy írás hiányában gyakorlatilag a legpontosabb képet ezekből lehet kapni arról, hogy milyen volt itt az élet akkoriban. Hegycsúcsokról letaszajtott emberáldozatoktól kezdve vadászjeleneteken át békésen szundikáló öregemberekig minden van, amit csak agyagba lehetett formázni. Az egyes kultúrák egészen más stílusban dolgoztak, a különbségek pont olyan markánsak, mint az európai művészettörténet egyes fázisaiban. Volt, amikor a fekete, antropomorf tárgyak voltak divatosak, máskor az egyszerű formájú, de színesre festett edények. Agyagból tényleg szinte mindent lehet, és egyszerűbb meló is, mint például az ötvösé.
Nem rossz a fémszekció sem, de itt azért állandó az érzés, hogy csak a resztlit látjuk. Az igazán értékes darabokat szinte kivétel nélkül ellopták és beolvasztották a spanyolok. Ettől még az aranynak és ezüstnek szentelt termek is olyanok a Museo Larcóban, hogy csak ezekért megérné kifizetni a repülőjegyet Európából. A kerámiák részletes tanulmányozásáért a Limába költözés sem tűnik túlzásnak.
