Aki utazik, számtalan szuperképességgel gazdagszik. Megtanul bárhol, bármilyen testhelyzetben elaludni. Fejben egy másodperc alatt kiszámítja, hogy milyen napszakban, milyen irányban fog utazni, és melyik lesz a busz árnyékos oldala. És a világ legjobb felszerelés-tesztelőjévé válik.
Fogalmam sincs, hogy tesztelnek a profik és a szaklapok túracipőket és széldzsekiket, de az egészen biztos, hogy nem tudják szimulálni a hosszú táv megterhelését. Az IKEA konyharészlegén van az a gép, ami egy szekrény fiókjainak minőségét úgy ellenőrzi, hogy egész álló nap ki-be húzogatja, ami nagyon szép, csak semmi köze nincs ahhoz, ami valójában egy konyhában történik. Ahhoz egy gyerekzsúrt kellene modellezni, ahol négy kis pszichopata csimpaszkodik a teljesen kihúzott fiókra, vagy a részeg családapát, aki a sötétben botorkálva teljes erőből nyit ki minden szekrényt, hogy megtalála a sörnyitót.
Kizárt, hogy valamelyik profi tesztelő úgy vizsgáljon meg egy hátizsákot, ahogy a bolíviai Santa Cruz pályaudvarának egyik hordára reggel hétkor, amikor túl álmos voltam az elzavarásához, ő meg szemmel láthatóan teljesen betépve a vízhatlan burkánál fogva emelte meg a cuccom. A North Face cégnek is javaslom, hogy kevesebbet költsenek marketingre és drága expedíciók szponzorálására, és inkább nézzék meg, hogy szakítja szét a nadrágjaikat a chilei Dalcahue egyik stégjéből kiálló rozsdás szög. Azt már említeni sem merem, hogy valaki gyárthatna egy olyan fülhallgatót, aminek nem törik meg és nem lesz kontakthibás a kábele fél év alatt, mert lehetetlen feladattal senkit nem szeretnék terhelni.
Latin-Amerikában sokat tanultam a mindenféle túrafelszerelésekről is, leginkább azt, hogy sok közülük még a nagyvárosi mindennapokhoz is kevés. Sokat gondolkodtam például a Merrell cipőmárka dizájnerein, akik kirándulásra szánt cipőkre rendes lyukak helyett kis szövetfülecskéket terveznek a cipőfűzőnek. Ami aztán két-három hónap használat után széjjelszakadt, én meg fúrhattam lyukat a cipő felső részére bicskával.
Az én felszerelésem kemény megterhelésnek volt alávetve 19 hónapon át, és már írtam arról, hogy melyik darabja hogy vizsgázott. Voltak viszont nálam tárgyak, amelyek nemcsak ezt az utat, de az ázsiai egy évet is kibírták hűséges társként. 31 hónapos élettartam pedig sok tárgytól itthon is szép teljesítmény, kifejezetten extrém körülmények között pedig csoda. Így hát megérdemlik, hogy emléket állítsak nekik, ha már kitartottak mellettem a jóban és a rosszban.
Van persze közöttük olyan, aminek nem is nagyon eshetett volna baja azon kívül, hogy ellopják. Ilyen volt a fémbögrém, a nagy hátizsákomhoz való Pacsafe fémháló, a körömvágó olló, a körömcsipesz, a széldzsekim, és az a kis távcső, amely megjárta Jamaicát és Tádzsikisztánt is. Aztán voltak az olyanok, amiket alig használtam, így nem csoda, hogy ilyen sokáig éltek. Ilyen volt egy hosszúujjú trikóm, az ingem, a kötött sapkám, egy szappantartó, a hálózsák-bélésem, egy rakás befőttesgumi és lefolyódugó, egy tekercs szigetelőszalag, egy doboz Hyperol márkájú fertőtlenítő tabletta, valamint a búvárigazolványom.
Külön kategóriát képez travel towelem, amit nem vagyok hajlandú útitörölközőnek fordítani, és ami ugyan nagyon praktikus, de két és fél év után a legundorítóbb tárgy lett, amit valaha birtokoltam. Mosás után egy nappal már olyan szaga volt, mint egy hullaháznak. Így ő sajnos nem számít. Viszont voltak tárgyak, amik túlteljesítették a tőlük elvárhatót, mint például a laptoptöltöm tokja és az a műanyag doboz, amiben a gyógyszereimet tartottam, és felfoghatatlan módon 31 hónap alatt sem roppant össze vagy repedt meg a hátizsákom legmélyén.
Ezzel pedig el is érkeztünk ahhoz a két tárgyhoz, amelyek a legjobban bírták. Először is 65 literes Deuter Solaris hátizsákom, amit még 2007-ben vettem leértékelve abban a Dohány utcai outdoor-boltban, aminek elfelejtettem a nevét. Nemcsak velem bírt ki 31 hónapot, de mindenféle haverokkal a világ maradékát is beutazta, Szlankó Bálinttal még Afganisztán rázós részeire is eljutott. Most már egy kicsit foszladozik a hátamhoz érő része - gondolom a folyamatos izzadás miatt – és az említett incidensben letépődött a vízhatlan burka, de azt könnyű lenne visszaerősíteni. Azt hiszem legközelebb már vennék egy új hátizsákot, mert idegesít, hogy ebbe csak felülről lehet bepakolni, de szerintem ebben még legalább egy hosszú útnyi élet van.
A legfantasztikusabb tárgy, amit valaha birtokoltam a Lizard márkájú túraszandálom. Az ázsiai út előtt a Mountexben direkt nem az olcsó Tevák közül választottam, hanem ezt a valamivel drágább, olasz szandált. Azt hiszem azért, mert a talprész velúr borítása meggyőzött. Ázsiában folyamatosan igénybe volt véve, és bár Amerikában kevesebbszer vettem fel, azért most is használtam eleget, Ennek ellenére 31 hónap után sincs rajta egy karcolás sem, pont olyan, mint újkorában, és még a tépőzárak sem öregedtek el.
Túraszandál nélkül nem lehet utazni, pláne, ha meleg helyen jár az ember. Számtalanszor kell kilométereket gyalogolni, és ilyenkor sokkal jobb választás, mint a túracipő. Én annál pojácább vagyok, de nagyvárosban is nyugodtan lehet hordani, csak menő étterembe ne akarjon senki ilyenben bejutni. Simán el tudom képzelni, hogy ez a pár életem végéig kitartson, de ha esetleg mégsem, akkor is csak ugyanilyen márkájút vennék helyette. A világ legjobb túraszandálja a Lizard, és kész. Ezt is utazás közben tanultam meg.
