La Paz után valószínűleg a világ legtöbb nagyvárosa kellemes élményt jelentett volna. Arequipa, Peru második legnépesebb települése, viszont önmagában is nagyon rendben volt. A hatalmas Santiagóhoz és Buenos Aireshez nyilván nem fair hasonlítani, mert azok sokmilliós, kozmopolita metropoliszok, de ezeket leszámítva egyértelműen Arequipa volt az eddigi kedvenc városom Dél-Amerikában. Az ideális, nyolcszázezres latin-amerikai város.
Van egy olyan érzésem, hogy sokakban tévképzetek élnek a latin-amerikai nagyvárosokkal kapcsolatban, úgyhogy az ideális modell Arequipán keresztül nézzük meg, mi valójában a helyzet. A gyarmatosító spanyolok által itt alapított városok nem kaotikus zsibvásárok, ahol pucér kisgyerekek fociznak az utca közepén, hanem – legalábbis a belvárosban –, a tudatos várostervezés legszebb példái.
Akárcsak a kontinensen mindenhol, Arequipa középpontja is a Plaza de Armas, a főtér, amelynek helyét még az alapító conquistadorok jelölték ki. Itt áll a katedrális, néhány középület, valamint annyi turistacsapdaként működő étterem, hogy a Vörösmarty tér környéke is megirigyelhetné. A kedvencem az volt, amelyik "pre-inca cuisine"-ként hirdette az étlapját, mintha az amerikai csoportoknak az inka fogások már nem is lennének elég egzotikusak.
A latin-amerikai városok központja nem girbe-gurba utcácskák labirintusa, hanem nyílegyenes, egészen széles utcák szabályos rendszere. A civilizáció érzetét tovább erősíti, hogy a legnagyob sugárutakat leszámítva mindenhol, minden utca egyirányú, az egymással párhuzamosak hol egyik, hol másik irányba. Ez az autós közlekedést minimálisan bonyolítja, gyalogosként viszont szinte veszélyesen hozzá lehet szokni ahhoz, hogy az ember egyenesen bandukolva sarkonként vagy csak az egyik, vagy csak a másik irányba pillant egyet.
Arequipát, akárcsak Peru nagy részét, nagyjából száz évente teljesen romba dönti egy földrengés. Európaiként egyébként ez az egyik legérthetetlenebb dolog itt, a Csendes-óceán vulkanikus keleti partján. Hogy a fenében lehet olyan helyen élni, ahova bármikor becsaphat a ménkű? Ráadásul ha az arequipaiak esetleg elfelejtenék a földrengés veszélyét, a tűzhányókét lehetetlen, hiszen a város felett ott magasodik a közel 6000 méter magas Misti, amely legutóbb 1985-ben tört ki.
Mindenesetre az arequipaiakat nem nagyon zavarja az állandó fenyegetettség, és a belvárosban, ha enni az utcáról nem is lehet, de kétségtelenül példás rendben vannak tartva a házak és az utcák. A főtér környékén található legértékesebb telkeken állnak az egykori gazdag spanyol családok palotái, amelyek jó részét ma a világ jelentős pénzintézetei foglalják el, a BBVA-tól az HSBC-ig. De tökéletes állapotban van a számtalan templom, és a város legnagyobb nevezetessége, a több háztömbnyi területet elfoglaló Santa Catalina apácakolostor is.
A külvárosok felé haladva persze Arequipában, akárcsak a többi, Peruhoz hasonlóan csóró országban található latin nagyvárosban, egyre romlik a helyzet. A buszpályaudvarok, benzinkutak, műhelyek, nagykereskedések által alkotott öv még csak-csak elviselhető a maga funkcionalitásában, az ezeken túl található szegénynegyedek viszont egyértelműen a világ legnyomasztóbb gettói közé tartoznak. Ez nem arequipai specialitás, La Pazban vagy Potosíban is ugyanazt a nyomorúságot lehet látni a 4000 méter fölé is felnyúló, a plaza de armastól már jó távoli domboldalakon. Nagyon meglepne, ha valaha valaki forgatna az Andokban egy, az Isten városához hasonló, a putrilétet romantizáló filmet.
Nyilván az esős évszak sem segített a látványon. 2012 februárjában még az esőt szinte soha nem látó Atacama-sivatagban is szakadt, az Arequipán átfolyó Chili folyó pedig 40 éve legmagasabb szintjét érte el, aminek köszönhetően több hidat is le kellett zárni. Kevés lehangolóbb látvány van, mint egy talált kövekből és hullámpalából összeeszkábált házakkal teli szegénynegyed, ahol az utcákon állnak a felhők, a szemét és az ázottan didergő indiánok. Az is sokat rontott a helyzeten, hogy éppen karnevál volt. Egy szomorú, ázott, koldusszegény, hamisan zenélő, holt részeg utcai felvonulásnál pedig tényleg a legtöbb öngyilkosság is lélekemelőbb élmény.
Az Arequipa-szerű városokat nemcsak a feléjük tornyosuló és alattuk meghúzódó veszély teszi olyan különlegessé, hanem a természet közelsége is. Legalábbis a zsúfolt Európából érkezve nagy élmény, hogy alig néhány kilométerrel az utolsó, legmagasabban található szemétlerakók után már az Andok nemzeti parkjai kezdődnek, ahol vikunyák rohangálnak viszonylag zavartalanul, és a legbénább nyomorékokat leszámítva, bárki megmászhat akár egy 6000 méternél magasabb hegyet is.
Ezen a vidéken pedig nemcsak hatalmas hegyek, hanem hatalmas völgyek is vannak. E blog fanatikus olvasói nyilván emlékeznek arra, hogy néhány hete meglátogattam a világ egyik legnagyobb, ember vájta lyukát, így az egyik legnagyobb, természetes hasadék is kötelező program volt. A Colca-kanyon nem a világ legmélyebbje a műfajban, mivel a közeli, de sokkal nehezebben megközelíthető Cotahuasi-kanyon valamennyit ráver, de hogy irtózatosan nagy lyuk, azt senki sem vitatja.
Hiába van a Colca bejárata alig három órára egy Arequipa méretű nagyvárostól, az ide vezető út a világ egyik legmagasabbja a Himalájában találhatókon kívül. Az ide vezető szerpentin is elég látványos volt, de annyira azért mégsem, mint az, a busz indián közönségéhez képest is szakadt és cserzett bőrű öreg pásztor, aki pont a 4850 méteres hágó legtetején szállt le, majd indult el a semmibe, feltehetően a láma- vagy alpakacsordája után.
Hiába a Colca Peru harmadik leglátogatottabb turistanevezetessége, a tömegek csak a peremen található kilátókat járják végig, amelyek felett optimális esetben kondorok kőröznek, és alig lehet lelátni a mélyben kanyargó Colca-folyóig. A lefelé vezető utat már csak az ide érkezők töredék vállalja, leginkább azért, mert a többség nyilván azt hiszi, hogy a vissza, felfelé capkatás kegyetlen munka lehet. Valóban nem könnyű, de közel sem kínozza meg annyira a térdet-vádlit-bokát-talpat, mint a lefelé ereszkedés a meredek hajtűkanyarokban, amelyeket szinte végig vagy idegesítő formájú szikladarabok, vagy lavinaszerűen meginduló kőtörmelék borít.
A Colcának így nagyon jót tesz, hogy gyalogosan, illetve a helyiek öszvérein közelíthető csak meg. Mégis, hiába próbáltam egyedül élvezni a panorámát és egyedül küzdeni az elemekkel, mivel nagyon kevés ösvény vezet le és fel a kanyon két falán, végül lehetetlen volt ideig-óráig nem csatlakozni valamelyik csoporthoz. Én ugyan egy kanyont valamivel meredekebbnek és szűkebbnek képzeltem el, de a feneketlen, zöld völgy így sem okozott csalódást. Egy nap alatt legyalogoltam, a következőn pedig alig több, mint három óra alatt, leküzdve az ezer méternél is nagyobb szintkülönbséget, kimásztam a peremig. A helyi rekord egyébként ugyanezen az emelkedőn alig 35 perc, amit máig alig tudok elhinni.
