A világtérképet nézve Dél-Amerika nem tűnik annyira nagynak. A személyes terepszemle során viszont gyorsan kiderül, hogy európai szemmel nézve irtózatos méretekről van szó. Egy 36 órás, monoton patagóniai buszúton, a Mont Blanc csúcsának magasságában lerobbanó jármű mellett, a bolíviai Salar de Uyuni végtelen semmijén állva lehet a legfájóbban megérezni, hogy a szűk és zsúfolt Európából mennyi minden hiányzik. Amazónia viszont nemcsak Budapestről, hanem a világon bárhonnét nézve felfoghatatlanul nagy.

A világ legnagyobb összefüggő őserdejének rendes bejárására egy élet sem lenne elég, ráadásul ez olyan megpróbáltatásokkal is járna, hogy valószínűleg az az egy élet is lerövidülne. Így megelégszem azzal, hogy Amazóniába csak néhány ponton kóstoljak bele. Jártam ott, ahol az Andok lejtőin a dzsungel kezdődik, aztán Ecuadorban egy kicsit beljebb a vadonban, és le is hajóztam az Amazonas egyik mellékfolyójának egy darabján, a brazil-kolumbiai határtól Manaus városáig. A dzsungel ezeken a helyeken is sűrű volt, a folyó, illetve folyók kusza hálózata pedig kellően lenyűgöző, de az Amazonas és Amazónia az Atlanti-óceánhoz közeledve csak még nagyobbak lesznek.

SALVADOR DA BAHÍA

Hostel Galeria 13 Sajnos a teljesen lehangoló belvárosban van, de ez akkor is egy nagyon jó hostel. Különös tekintettel a minden délután egy órán át ingyen osztogatott caipirinhákra.

Mercado Modelo Maga a piac érdektelen szivenírgiccs, viszont a hátsó traktusban vidám alkoholisták közt könyökölve lehet remek halakat és herkentyűket enni.

Senac A helyi vendéglátóipari főiskola bemutatóétterme, ahol nagyon jó svédasztalnál lehet végigenni a jellegzetes bahíai fogásokat. Csak arra kell figyelni, hogy az épületben lévő két étterem közül ezt találjuk meg,  lépcső tetején.

Magyar turistaként Dél-Amerikában egzotikum vagyok. A legkellemetlenebb, amikor valaki láthatóan nem tudja, hol van Magyarország, csak próbál okosan nézni. De egyébként is az utazók 95 százaléka azt mondja, hogy én vagyok az első magyar, akivel a világban találkozik. Viszont egész sokan jártak már Magyarországon, igaz, az esetek 99 százalékában csak Budapesten. Az a réteg, amellyel én beszélgetek (18-40 közötti, az átlagnál nyitottabb és magasabban kvalifikált nyugati) nem teljesen reprezentatív minta, de mivel turizmus-szempontból mindenképpen véleményvezérnek számítanak, nagyon fontos, hogy mit gondolnak Magyarországról, illetve hát többnyire csak Budapestről.

Lehet, hogy akinek nem tetszett, az inkább nem is említi, hogy járt Magyarországon, de nekem inkább úgy tűnt, hogy döntő többségben vannak a pozitív benyomások. Szemben a nagyon turistás Prágával és a kicsit uncsi Varsóval, Budapesten nagyjából azt kapja a turista, amiért egyáltalán egy kelet-európai városba utazott vakációzni, így a nehézségek ellenére is boldogan utazik haza. A beszámolók alapján Budapest egy szép, klasszikusan kelet-európai város, ahol egészen sokan beszélnek angolul, van, aki még kedves is, és kifejezetten jókat lehet bulizni. Ez utóbbi volt nekem a legmeglepőbb. Nem mintha nem lehetne jót bulizni Budapesten, csak szerintem pont ebből a szempontból nem vagyunk világverők.

Minden Magyarországgal kapcsolatos véleményt nem írtam össze, mivel elég sok volt az ismétlődés. Egyszer már írtam arról, hogy a Sziget milyen csodálatos reklámja Budapestnek és az egész országnak, és ezt ez az út csak megerősítette. Sokan jártak ott és még többen szeretnének menni – elsősorban a franciák, hollandok és olaszok, de egészen egzotikus nemzetek fiainak és lányainak is ez ugrik be először Magyarországról. Kicsit persze szomorú, hogy a rendszerváltás óta semmit nem sikerült otthon létrehozni, ami legalább minimálisan érdekelné a világ szerencsésebbik felét, de még mindig jobb nekünk, mint szerencsétlen osztrák turistáknak, akikről mindenkinek csak Josef Fritzl, rosszabb esetben pedig Hitler ugrik be.

A világ országai közül nem Brazíliának van a leghosszabb tengerpartja, de ahhoz semmi kétség nem férhet, hogy a legfejlettebb strandkultúrával itt lehet találkozni. Én azt hittem, az ausztrálok is tudnak egy-két dolgot a homokban és vízben szórakozásról, de miután egy ausztrál turista csak szomorúan sóhajtozva válaszolt, amikor azt kérdeztem, hazája strandélete összehasonlítható-e a dél-amerikai színvonallal, már tudom, hogy dehogy. Az utóbbi egy hónapban voltam elhagyott és tömött, sportos és döglődős, városi és falusi, csendes és hatalmas hullámok által mosott strandon, így nagyjából kiművelődtem brazil strandkultúrából. Ami nagyjából a brazil kultúra maga.

Brazíliában persze nemcsak azért népszerű a strand, mert sok van belőle, hanem mert szinte egész évben élvezni is lehet mindegyiket. Csak a legdélebbi partszakaszon túl hideg a víz télen, Rio környékén már az év bármely hónapjában nyugodtan lehet fürdeni, északon pedig a sekélyebb strandokon olyan meleg a víz, hogy szinte felesleges bemenni hűsölni a nap elől. A brazilok így bármikor mehetnek strandra, és természetesen mennek is. Hétvégente valamivel többen vannak, és a júliusi téli szünet alatt is lehetett érezni a forgalomnövekedést, de az ingadozás nem nagy. Ha egy brazilnak éppen kedd délután van kedvre strandra menni, akkor le is megy. Kivéve természetesen a Sao Paulo-iakat, akik cserébe hosszasan tudnak arról beszélni, hogy miközben az ország strandol, ők a tengertől messze termelik a GDP-t a sok lusta disznó helyett.

Salvador da Bahía után semmi másra nem vágytam, csak egy kis nyugalomra. Egy olyan helyre, ami alkalmas megtépázott idegeim regenerálására, és ahol megint kedvet kapok az utazáshoz. 11 hónap alatt Salvadorban gondoltam először, hogy nekem ebből elegem van, és ezt az érzést a lehető legsürgősebben szerettem volna elhessegetni. Így esett választásom Recifére, Brazília kilencedik legnagyobb városára, ahol a legtöbb az egy főre jutó emberölés.

Elsősorban nem azért utaztam Recifébe, hogy a lehető leggyorsabban meggyilkoljanak. A fő vonzerőt Olinda jelentette, a hatalmas szomszédtól néhány kilométerre található kisváros, amely mára teljesen összenőtt Recifével. Körülbelül mintha Budapest körbevenné, de azért nem falná fel teljesen Szentendrét.

Ezen a blogon viszonylag ritkán térek ki az utazás kellemetlenebb részleteire. Vannak néha gúnyos megjegyzések, egyszer írtam hosszabban az argentin buszutak monoton borzalmáról, de egyébként igyekszem inkább Latin-Amerika szórakoztatóbb részével foglalkozni. Ha nem jut eszembe semmi érdekes vagy újszerű egy teljes hetemről, akkor egyszerűen nem írok róla semmit – mint ahogy történt ez például a Riótól délre, Ilha Grandén és Paratyban töltött napok esetében. Nem írok olyan napokról, amikor csak izzadok és internetezem, amikor fehér emberekkel bulizom hajnalig, amikor délután mászom ki az ágyból, vagy amikor elrontom a gyomrom. Ilyen eseteket bárki tud otthon is produkálni. Van viszont valami, amit leginkább Dél-Amerikában élhet át a turista, és hiába utálom, muszáj róla írni. Pláne Brazíliából, ahol eddigi tapasztalataim szerint a legjobban lehet félni.

A turista persze mindenhol fél egy kicsit. Fél a Budapestre látogató angol nyugdíjas a taxisoktól és fél a Szlovákiában síelő magyar iskoláscsoport a kocsmai verekedéstől. Egzotikus helyeken pedig egészen egzotikus dolgoktól lehet rettegni, a baktériumoktól kezdve a kígyómaráson át egészed odáig, hogy majd valami plusz költséget ráhazudnak a minibár számlájára, aztán úgy csinálnak, mintha nem beszélnének semmilyen európai nyelvet. Turistakarrierem során már elég sok dologtól féltem, például minden egyes repülőúton, valamint a tádzsik tömegközlekedéstől kezdve addig a valparaisói esetig, amikor attól rettegtem, hogy visszajön a szállásra a magából kikelt, elmebeteg amerikai nő, és az emeletes ágy felső szintjéről egyszerűen rászarik a fejemre. Ahhoz viszont Brazíliába kellett jönnöm, hogy megtudjam, milyen attól félni, hogy valami tényleg szörnyű dolog történik az emberrel. És hogy erre a valamire reális esély is legyen.

RIO DE JANEIRO

Books Hostel Ha már az ember Rio de Janeiróban van, akkor szálljon meg bulis helyen. És ez az.

Academia da Cachaça Feijoadát enni kötelező program Brazíliában, és itt minden nap adnak. Valamint van vagy 300 féle nádpálinka is.

Botiquim de Gomes A környéken van még tíz ugyanilyen, de ez is egy okés kisvendéglő, brutális adagokkal. Persze brutális, riói árakon.

Rio de Janeiróról viszonylag közismert, hogy a világ legszebb fekvésű nagyvárosa. A szinte közvetlenül a tengerből kiemelkedő zöld kúpok és egyéb, még bizarrabb formájú hegyek, a teljesen szabálytalan formájú Guanabara-öböl együtt verhetetlenek. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy sok látni- és tennivaló nincs a városban. Nem véletlen, hogy a két kötelező turistaprogram, a Corcovado és a Cukorsüveg meglátogatása egyaránt a panoráma tátott szájjal bámulásáról szól.

Rióban nincsenek igazán szép épületek, sem különösebben hangulatos városnegyedek. Nincsenek világszínvonalú múzeumok sem, se semmi egyéb, amiről az útikönyvek hosszasan tudnának írni. Így nem marad más megoldás, mint élvezni az életet. Ez sok nehézségbe nem ütközik, mert ha van városa a világnak, amelynek lakói profik a szakmában, azok mindenképpen a rióiak. Latin-Amerikában utazgatva volt már alkalmam vidám, bulis, szép és kedves emberek tömegeivel találkozni, de a cariocák, ahogy a rióiakat Brazíliában hívják, egy egészen más minőséget képviselnek.

Ez a cikk azt próbálja meg kifejteni, hogy hova menjen, aki hosszú ideig szeretne utazni. Mivel van, aki gyors választ keres, azonnal le is lövöm a poént: először mindenképpen Ázsiába. Akit érdekelnek az indokok is, olvashat tovább. Négy éve egy évet töltöttem Ázsiában, most már tíz hónapja itt vagyok Dél-Amerikában, így bőven volt időm minden szempontot megvizsgálni. És az alapján, amit az utóbbi hónapokban más utazókkal beszéltem, az alábbiak nemcsak az én véleményemet jelentik, hanem egyfajta közmegegyezést is.

A világnak ugyan hét kontinense van, ám ezek közül több kiesik a hosszú távú utazók érdeklődéséből. Európa és Észak-Amerika drága, és másfajta érdekességekkel szolgál, mint az egzotikum, amit az ilyen kalandokba belevágók keresnek. Ausztrália és Óceánia nagy része kellően idegen, viszont cserébe jó drága is. Sok utazó útba ejti legalább a két legnagyobb országot, Új-Zélandot és Ausztráliát, de nagyon sok ideig szinte csak az marad, aki ideig-óráig letelepszik és dolgozik is valahol. Máshogy nehéz. Az Antarktisz sem az a hely, ahol ideális körülmények közt lehet buszozni és sörözni.

BELO HORIZONTE ÉS KÖRNYÉKE

La em Casa Hostel Az Ouro Preto-i hely testvére, minden bizonnyal a legjobb olcsó választás ebben az elég kevés turistát látó nagyvárosban.

Bar Bolao Brazil klasszikusok egy hangulatos téren.

La Cueva de Daniel Közvetlenül a congonhasi templom mellett található étterem, megbízható mineiro konyhával. Az áraktól nem kell megijedni, azok kétszemélyes adagok.