Ezen a blogon viszonylag ritkán térek ki az utazás kellemetlenebb részleteire. Vannak néha gúnyos megjegyzések, egyszer írtam hosszabban az argentin buszutak monoton borzalmáról, de egyébként igyekszem inkább Latin-Amerika szórakoztatóbb részével foglalkozni. Ha nem jut eszembe semmi érdekes vagy újszerű egy teljes hetemről, akkor egyszerűen nem írok róla semmit – mint ahogy történt ez például a Riótól délre, Ilha Grandén és Paratyban töltött napok esetében. Nem írok olyan napokról, amikor csak izzadok és internetezem, amikor fehér emberekkel bulizom hajnalig, amikor délután mászom ki az ágyból, vagy amikor elrontom a gyomrom. Ilyen eseteket bárki tud otthon is produkálni. Van viszont valami, amit leginkább Dél-Amerikában élhet át a turista, és hiába utálom, muszáj róla írni. Pláne Brazíliából, ahol eddigi tapasztalataim szerint a legjobban lehet félni.
A turista persze mindenhol fél egy kicsit. Fél a Budapestre látogató angol nyugdíjas a taxisoktól és fél a Szlovákiában síelő magyar iskoláscsoport a kocsmai verekedéstől. Egzotikus helyeken pedig egészen egzotikus dolgoktól lehet rettegni, a baktériumoktól kezdve a kígyómaráson át egészed odáig, hogy majd valami plusz költséget ráhazudnak a minibár számlájára, aztán úgy csinálnak, mintha nem beszélnének semmilyen európai nyelvet. Turistakarrierem során már elég sok dologtól féltem, például minden egyes repülőúton, valamint a tádzsik tömegközlekedéstől kezdve addig a valparaisói esetig, amikor attól rettegtem, hogy visszajön a szállásra a magából kikelt, elmebeteg amerikai nő, és az emeletes ágy felső szintjéről egyszerűen rászarik a fejemre. Ahhoz viszont Brazíliába kellett jönnöm, hogy megtudjam, milyen attól félni, hogy valami tényleg szörnyű dolog történik az emberrel. És hogy erre a valamire reális esély is legyen.
Nem mintha Brazíliában nem történhetnének az emberrel közepesen szörnyű dolgok is. A riói szállásomon például minden nap arra keltem, hogy valamelyik turista kétségbeesetten próbálja elérni a bankját, hogy megtudja, mi a fene történt a bankkártyájával, és hogy kaphatná vissza a pénzét. Az ország, különösen pedig a legturistásabb városa minden bizonnyal a bankkártyás lenyúlások nemzetközi központja, ahol a bűnözők minden létező trükköt bevetnek. Vannak megbuherált, a bedugott műanyagot azonnal klónozó automaták, az átadott kártyát többször lehúzó éttermek, valamint az ellopott kártyák számláját egy pillanat alatt, a bankokba beépített embereik segítségével meghekkelő, rafináltabb bűnözők. Létezik a legprimitívebb módszer is, amikor az ATM előtt álló turista hátához késhegyet dugnak, és arra kényszerítik, hogy minden pénzét levegye és átadja. Valamint ennek továbbfejlesztett változata, amikor az áldozatot elrabolják, kiszedik belőle a PIN-kódot, aztán a napi limitre fittyet hányva akár hetekig is fosztogatják a számlát.
Ezek a trükkök ellen én úgy védekezem, hogy a kártyámat Brazíliában csak pénzfelvételre használom, és kizárólag olyan automatánál, amely bent van valamelyik bank fiókjában. Ha valaki kifigyeli a mozgásom, így is simán kirabolhatna, amíg vissza nem érek a szállásom relatív biztonságába, de azért így csökkentem a dolog esélyét. Mint ahogy igyekszem a többi cseles lenyúlást is kivédeni. Amikor éjszakai buszon alszom, gondosan rátekerem a lábamra a kis hátizsákom pántját, hogy felébredjek, mielőtt valaki elszaladna a laptopommal. Ha minden cuccommal felmálházva kell eljutnom valahova, inkább taxit fogok, mert a tömegközlekedésen túl könnyű prédának tartom magam így. Éjszaka egyedül nem nagyon mozgok, főleg nem akkor, ha tudom, hogy az alkohol is szerephez fog jutni. Tengerparti strandra a ruhámon, a napszemüvegemen, a buszjegy és egy tál étel áránál nem viszek többet. És általában tartom magam ahhoz, hogy ne legyen nálam semmi, aminek elvesztése-ellopása túl nagy szívfájdalmat okozna.
Hiszek abban, hogy a turisták ellen elkövetett bűncselekmények többségéről ha nem is ők maguk tehetnek, mert ezt azért túlzás lenne így kijelenteni, de az ő hülyeségük is szerepet játszik ezekben. Amikor egy hónappal ezelőtt egy amazóniai hajón ellopták a laptopom, csak magamat tehettem felelőssé, amiért egy órára lankadt a figyelmem. Szerencsére akkor kitartással és ravaszsággal sikerült a gépet visszaszerezni. Az igazán gázos szituációkért viszont nehéz az áldozatot hibáztatni, és nincs is nagyon visszaút.
Ezen az úton először Quitóban féltem. Sőt inkább úgy mondanám, hogy turistaként először igazán Quitóban féltem. Nem történt velem semmi rossz, viszont sokakkal beszéltem, akikkel igen, és ha az ember sokáig hallgat rémtörténeteket, egy idő után hajlamos minden sarkon bűnözőt sejteni. Így lehet nyaralást a legjobban elcseszni. Folyamatos hátrafelé pillantgatással, gyanakvással, majd azzal a gondolattal, hogy akkor aznap este már nem kellene kisérteni a sorsot, inkább maradjunk csak szépen a szálláshely biztonságában, az internet előtt kuksolva. Kolumbiában aztán, hiába az ország rossz híre, már megnyugodott a lelkem. Viszont Brazíliában megint romlott a helyzet. És nem az üdvözlésként ellopott laptopom miatt, hanem mert Brazíliában egy ellopott laptopnál vagy bankkártyánál sokkal csúnyább dolgok történhetnek.
A dolgok jelenlegi állása szerint a 100 000 főre jutó lőfegyveres gyilkosságok világranglistájának első 11 helyét latin-amerikai és karibi országok foglalják el, tehát a világnak az a része, ahol éppen utazgatok. Persze a számok soha nem a teljes igazságot mondják el, hiszen például hiába dúl Mexikó jelentős részén gyakorlatilag polgárháború, ez egyáltalán nem érinti a turistákat. Persze, egy kósza golyó bárkit eltalálhat, de ilyesmitől félni tényleg olyan, mint mondjuk egy cápatámadástól. Vagy egy légikatasztrófától. Brazília azonban speciális eset, és nemcsak azért, mert abszolút számokat nézve az évi 35 000 fegyveres gyilkossággal az ország messze világbajnok, háromoszorsan verve az említett Mexikót is.
Hogy mennyire gázos hely Brazília 2012-ben, és mennyire lehet félni, arra a Rio utáni állomásomon, Salvador da Bahíában ébredtem rá. Pedig borzasztóan magas elvárásokkal érkeztem az ország harmadik legnagyobb városába, a brazil kultúra talán legfontosabb központjába. És nem is volt minden rossz, a jellegzetes bahíai konyha, valamint a szórakozóhely, ahol afrikai zászlók alatt egy öt dobosból és két énekesből álló, egészen törzsi jellegű zenekar adott elő hihetetlen ritmusokat a megkergült közönségnek, örök emlékek maradnak. De ha Salvadorra gondolok vissza, mégsem ez jut először eszembe, hanem a legjobb esetben is kényelmetlen, a legrosszabban pedig kifejezetten rettegő hangulatom.
Salvador belvárosa, a Pelourinho kicsiben modellezi le azt, amivel a Brazíliába érkező turistáknak szinte mindenhol együtt kell élnie. A Pelourinho csak néhány utca, amit körülbelül tíz éve szépen felújítottak. Ez érthető módon idekoncentrálta a turistákat, akik magukhoz vonzották Salvador mindenféle gyanús elemét. A város alapvető érdeke, hogy a két csoportot szétválassza, ezért a Pelourinho szinte összes sarkán áll egy rendőr, de tényleg úgy, hogy éjszaka az utcák majd' minden négyzetméterét belássák, és rajta tudják tartani a szemüket az itt kódorgó turistákon.
Amikor a Pelourinhótól alig száz méterre a taxis fejét csóválva kibökött az ablakon, és annyit mondott, hogy "crackolándia", a veszély inkább csak egzotikusnak tűnt. Aztán amikor az angol Kevinnel hajnali kettőkor jöttünk vissza a sörözésből, és a Pelouriho határán lerakó másik taxis szabályosan a lelkünkre kötötte, hogy mindenképpen az onnét már látható első rendőrposzt felé induljunk el, éreztem, hogy itt tényleg nem jó szórakozni. Egy brazil taxis persze kedvesebb, mint egy magyar kollégája, de ez a szakma nem arról ismert, hogy így gondoskodva istápolná a kuncsaftjait. Egyébként alig csaptuk be magunk mögött az ajtót, máris körülöttünk pörgött két lepukkant arc azzal, hogy ők tudnak egy szuper éttermet, menjünk oda.
Hiába minden igyekezet, teljesen egyébként sem lehet szétválasztani a bűnözőket és a potenciális áldozatokat. A Pelourinhóban lévő szállásom minden oldalát biztonsági kamera védte, de a tulaj így is mesélte, hogy több videójuk is van, amin a vendégeiket már a kapuban, a csengőt nyomva rabolják ki. Amikor én első este kimentem egy üveg vízért, előbb csak rám akaszkodott egy rendkívül agresszív köcsög, majd mindenáron marihuánát próbált a markomba nyomni, végül pedig annyira agresszív lett, hogy kénytelen voltam egy kis aprót átadni. Amikor három estével később ismét megtalált, már egy darab törött üveget is lóbált felém, de ekkor több brazil is volt velem, valamint tényleg csak lépésekre volt a legközelebbi rendőr, így szerencsére gyorsan eltűnt.
Közben persze itt is érkeztek a sztorik egyéb turistáktól mindenféle csúnya kirablásokról. Az angol Jamie például azt mesélte el, amikor Fortalezában, Brazília ötödik legnagyobb városában, egy forgalmas tengerparti sétányon próbálták róla letépni a táskáját, és amikor hátrafordult, egy pisztoly csövével találta magát szemben, így inkább gyorsan mindent átadott. Azt már kisakkozta, hogy kell új útlevelet szerezni Rióban, de látszott rajta, hogy még bőven a kaland hatása alatt áll, ami ha nem is teljesen tette tönkre a nyaralását, de azért a felhőtlen szórakozás lehetőségét végelegesen elvágta.
Felhőtlenül szórakozni afrikai szegénységgel körülvéve egyébként is kényelmetlen dolog. Mert hogy ami Brazília szegényebb vidékein van, az afrikai, reménytelen szegénység, amire szinte semmi hatással nincs az ország vágtató gazdasága, az egészen biztos. Szerencsére a brazilok életkedve a nélkülözésen és a mindennapok nyomorúságán még át tud törni, a fegyveres bűnözés és a crackfüggés viszont már nem győzhetőek le optimizmussal.
Én nagy barátja vagyok a kábítószerek legalizálásának, és biztos vagyok benne, hogy sok problémát így meg is lehetne oldani, a brazil nagyvárosokban tengődő crackfüggő milliókon viszont ez sem segítene sokat. Akkor is megmaradna a réteg, amely egy olyan anyagra vágyik, amit nem engedhet meg magának, és amiért mindent hajlandó megtenni. Nyilván crackfüggő volt az én agresszív salvadori koldusom is, akárcsak a többi, félmeztelenül dülöngélő, totál beállt arc, akikkel tele van a Pelourinho. Szerencsétlen figurák, akiken senki sem tud és akar segíteni, és akik sokat hozzátesznek ahhoz, hogy a turista Brazíliában féljen. Ennyi turista, ennyi fegyver és ennyi drogfüggő a világ egyetlen országában sincs egymás közelébe zsúfolva, és ez az, ami az országot ilyen kényelmetlen hellyé teszi.
Természetesen Brazíliában nemcsak a turista fél, hanem az évek óta itt élő külföldi is, akinek ráadásul több ideje van parás rémtörténeteket hallgatni. És persze félnek a jobb módú brazilok is, különben nem védenék ingatlanjaikat minden legális és illegális módon. Rettegésük egy része minden bizonnyal irracionális és megalapozatlan, mint ahogy nyilván így volt ez az én esetemben is, amikor negyedik salvadori napomon már kifejezetten azt éreztem, hogy az idegeimet muszáj lesz valahogy megnyugtatni. És hogy a francnak sincs kedve kimenni abból a rohadt légkondicionált szobából.
Semmi rossz nem történt még velem Brazíliában, a laptopom szerencsésen visszaszereztem, és a legvalószínűbb, hogy a továbbiakat is épségben megúszom. Gondolom most majd kapok néhány felháborodott levelet azzal kapcsolatban, hogy gyáva vagyok, sőt, feleslegesen vészmadárkodom. Pedig csak arról van szó, hogy ahogy az angol nyugdíjas is jobban teszi, ha előre tájékozódik arról, hogy Budapesten milyen lehúzások vannak divatban, úgy a Brazíliába és általában Latin-Amerikába vágyóknak is jobb, ha tudják, mi vár rájuk. Biztos vannak a világnak országai, ahol a potenciális veszélyek többet nyomnak a latban, mint a várható élmények, de Brazília nem tartozik ezek közé. Viszont én utálok félni, és amióta elhagytam Salvadort, azon dolgozom, hogy ne is nagyon kelljen.
