Dél-Amerika, és egyben a világ egyik legelképesztőbb darabja a Bolívia délnyugati csücskében található Salar de Uyuni. A világ legnagyobb sómezőjét nagyon régi álmom volt egyszer élőben is megnézni. Kevés hely volt indulás előtt a kihagyhatatlan célpontokat gyűjtő listán, de az Uyuni ezek közt is a dobogóra tudott kerülni. Így csak attól kellett félnem, hogy a nagyon felfokozott várakozásokat egyszerűen lehetetlen lesz kielégíteni.

A Salar de Uyunit a legtöbben ugyanúgy nézik meg. Vagy a chilei San Pedro de Atacamából, vagy a bolíviai Uyuni kisvárosból induló, nagyjából három napos, dzsipes túrák keretében. Az út nagy része 4000 méter feletti sivatag, ahova kell a terepjáró, és egy olyan sofőr, aki el tud igazodni az úttalan utak és halvány keréknyomok közt. Szinte az összes túrát Toyota Land Cruiserekkel bonyolítják, hiszen nincs még egy autó, amely egyszerre lenne ennyire megfizethető és ilyen kemény – nem véletlenül ez a kedvence minden igényes vásárlónak a táliboktól a kelet-afrikai milíciákig. A terepjárókban a sofőrrel négy-hét turista van összezárva három napon át, így elég fontos, hogy mind a helyi vezető, mind az útitársak elviselhetőek legyenek.

Én San Pedróból indultam, és bár egy ideig azzal a rémisztő kilátással kellett szembesülnöm, hogy minden útitársam francia lesz, végül vegyesebb társaság jött össze. Két kanadai kamaszlány mellett egy francia agronómussal, valamint két olasszal, egy szobafestővel és egy kertésszel cserélgettem az ülőhelyeket. Igazságtalan lett volna bárkit is arra kényszeríteni, hogy végig a leghátsó, szűk sorban hánykolódjon. Szerencsére a sofőrünk is normálisnak bizonyult, majdnem 5000 méteren zokszó nélkül és nagyon profin cserélt kereket egy brutális defekt után. Még az élelmezéssel sem volt baj egészen addig, amíg Uyuniba érkezve a sofőr, nyilván spórolási céllal, a feleségével főzetett ránk. Akinek valamiért az volt a kényszerképzete, hogy hat nyugati embernek elég 12, mutatóujjnyi csirkekrokett.

San Pedróból indulva az első feladat a chilei-bolíviai határ átlépése volt, ami rutinmunka szokott lenni. Nekem viszont meg kellett győznöm egy egyenruhás indiánt arról, hogy Magyarország az Európai Unió tagja, és így vízum nélkül van jogom belépni Bolíviába. Innentől kezdődött maga a kaland, a kocsikázás az altiplanón, az Andok fennsíkján. Időnként mindenfelé különböző irányba vágtató Land Cruiserek látszottak, de itt nem tudott akkora tömeg lenni, hogy zavaró legyen. Az altiplano olyan végtelen, a szélén magasodó hegyek és vulkánok pedig olyan hatalmasak, hogy itt minden elvész és nagyon-nagyon kicsinek tűnik.

Az is elég lett volna, ha ebben a magaslati sivatagban nincs semmi látnivaló. A tájat viszont gejzírek, termélvizes medencék, fura sziklaformációk és elsősorban mindenféle színes tavak tarkítják. Az utóbbiak közt volt fehér és zöld is, a csúcs mégis a Laguna Colorada, mélyvörös színével, tele flamingókkal. A víznek itt a vörös és a sötétszürke közt vagy öt árnyalata volt. A parton  növő zsombékoknak is legalább annyi, a sárga és a méregzöld közt. A háttérben a hegyek a sötétbarna és a csúcsok hófehérje közt mozogtak. A vízben álló flamingók az egészen halványrózsaszíntől a neonszínig mindent felvonultattak. Az ég így 4400 méteren különösen kék, az oxigénhiányban szenvedő agy pedig csak bámulja, ahogy a hol előbukkanó, hol elbújó nap még hány színt tud hozzáadni a képhez. Soha az életben nem láttam semmi ilyen színeset, és semmi ilyen festményszerűt a természetben.

Az oxigénhiánnyal persze gondok is voltak. Az első éjszakánkat a Laguna Colorada mellett töltöttük, egy matracokkal felszerelt betonpriccsekkel teli szobában. Reggel San Pedróban még 2500-on aludtam, az 1900 méter emelkedést egyetlen nap alatt elég rosszul viseli az emberi szervezet. Egészen ijesztő élmény az éjszaka közepén többször arra ébredni, hogy egyszerűen nincs elég levegő, muszáj kapkodni utána, a szív pedig úgy ver, mint másfél óra kemény edzés után. Az utánam érkezőknek melegen ajánlom, hogy bármilyen kedves az argentin egyetemista csoport a szomszéd szobában, semmiképpen se fogadjanak el két pohárral a borukból.

Január különleges időpont a Salar de Uyuni meglátogatására. A bolíviai télnek nevezett meteorológiai jelenség viszonylag sok csapadékot hoz a déli nyárba, és magára a sómezőre is sokszor esik az eső. A víznek nincs nagyon hova elfolynia a tökéletesen sima talajon, így egyszerűen csak áll rajta. Ezért ilyenkor a dzsipes túrák nem is tudnak áthajtani a Salaron, csak addig merészkednek, ameddig a normális esetben is karosszériagyilkos terepen veszély nélkül lehet. Cserébe viszont a tükörsima, fehér víz még bizarrabbá teszi a látványt.

Hajnalodott, amikor közeledni kezdtünk a Salarhoz, messziről pedig annyi látszott, hogy a rozsaszín fényben hatalmas ufók lebegnek, nagyon közel a talajhoz. Ezek valójában a sómezőn elszórt szigetecskék voltak, amelyek csúcsai úgy tükröződtek a vízben, hogy a tükörképeket semmilyen szellő vagy hullám nem borzolta össze. Közben szép lassan felkelt a nap, dzsipünk kiért a Salar egy száraz részére, és itt már látszott, hogy ennél fehérebb és laposabb helyet legfeljebb valami szibériai hómezőn lehet találni.

Nekem a Laguna Colorada jobban tetszett. Lehet, már túl sok kietlen sivatagot láttam az előző két hétben, és az is biztos, hogy a sómező-élményből sokat elvesz, hogy itt minden sofőr minden csoportot hülye fényképek készítésére kényszerít, műanyag dinoszauruszokkal, delfinekkel, és hasonló fergeteges tréfákkal. Lehet, hogy egyszerűen jobban szeretem a változatosságot. De a legvalószínűbb talán az, hogy a Salar de Uyuni a természetben elképzelhető legnagyobb semmi, a tájak abszolút nullája. Lenyűgöző és érdekes, de nem szép. Örültem, hogy végre eljutottam ide, de míg a Laguna Coloradánál azt éreztem, hogy akkor sem unnám meg, ha egy héten át minden nap meglátogatnám, a Salaron elég volt az ott eltöltött néhány óra.

Magáról Bolíviáról viszont egyből látszott, hogy hosszabb távon is érdekes lesz. Uyuni városa hiába lát pont annyi turistát, mint San Pedro de Atacama, ez sokkal nagyobb település, ennek megfelelően itt nem minden az idegenek kiszolgálásáról szólt. Az utóbbi négy hónapot olyan országokban töltöttem, ahol a civilizáció és az emberek nem különböztek radikálisan attól, amihez az ember Európában szokott. Ez még Paraguayra is igaz volt, 3000 méter felett, Bolíviában viszont más a helyzet.

Samuel Huntington olyan sok időt nem tölthetett el az Andokban, ha híres elméletében a komplett Latin-Amerikát egyetlen civilizációs tömbként határozta meg. Chilében vagy Paraguayban értettem, min nevetnek fel hirtelen az eladók, mit néznek a csajok, és mindig tudtam, hogy akivel beszélek, az éppen jó vagy rossz passzban van-e. Bolíviában viszont hiába beszélnek ugyanúgy spanyolul, ráadásul könnyebben érthető spanyolul, egyszerűen nem tudtam eligazodni az indián arcok közt. Ezt hívják egzotikusnak, és tulajdonképpen ezért utazik az ember.