Rossz hír ez szegény Andoknak, de nem a több ezer kilométer hosszú hegylánc Dél-Amerika emblematikus tájegysége, hanem Amazónia dzsungele. Nyolc hónap után már éppen ideje volt közelebbről is megnézni. Már említettem, hogy életem minden eddigi dzsungelkalandja csalódás volt, így nagyon bíztam benne, hogy legalább Minden Őserdők Öreganyja képes lesz lenyűgözni.
Bolíviában és Peruban is kihagytam Amazónia oda eső darabjait, Ecuadorban viszont már nem volt szívem ehhez. Rövid gondolkodás után az ország két legjobb, egyaránt északkeleten fekvő természetvédelmi területe közül a megfizethetőbbet, a Cuyabenót választottam. Ezzel pedig egyúttal azt is el kellett döntenem, hogy a park melyik szálláshelyén óhajtok négy éjszakát eltölteni.
A trópusi dzsungelnél nem létezik egyénileg nehezebben bejárható vidék. Az hagyján, hogy a Cuyabenónak speciel tilos is utazási iroda által szervezett úton kívül nekivágni, a nagyobb gond az, hogy a körülmények gyakorlatilag lehetetlenné is teszik a szólózást. Csónakra, teljes önellátásra és kegyetlen gyalogtúrákra lenne szükség olyan környezetben, aminél semmi sem idegenebb és ijesztőbb a puhány fehér ember számára. Ha választanom kellett volna egy egyedül a dzsungelben töltött éjszaka vagy egy újabb adag ayahuasca közt, gondolkodás nélkül az utóbbira szavazok. Szerencsére a minden várakozást felülmúlóan kulturált körülményeknek köszönhetően nem kellett az elviselhetetlen valóság és a gyomorforgató hallucinogének között őrlődnöm.
A helyiek sem tudták pontosan megmagyarázni, hogy miért, de a Cuyabenóban töltött napjaimon az időjárás a kellemest közelítette. Nem volt túl meleg. Nem volt túl magas a páratartalom. A háromórás dzsungeltúrák végére megizzadt az ember, de mocsaras területen gumicsizmában csörtetve ez teljesen elfogadható. Még esőből sem volt sok, mindössze egyszer áztam meg igazán – igaz, akkor tíz perc alatt és egészen a belső szerveimig –, és inkább csak hajnalban zuhogott, mindkétszer megakadályozva a kora reggeli programokat, aminek a szúnyogháló alatt egyik oldalról a másikra fordulva bűnös módon tudtam örülni.
Szúnyogháló alatt aludni eleve kellemes élmény. Körülbelül az osztrák pehelypaplanok trópusi megfelelője ez, amely alól megszépül a kinti ellenséges világ, a levekfés pedig a nap egyik fénypontja, amikor még elalvás előtt lehet hallgatni az éjszakai dzsungel hangjait. Áram itt nincs, az éjjeliszekrényen égő gyertya lángját figyelni a háló alól pedig egyenesen romantikus élmény. Ökölnyi békát találni az ágyban valamivel kevésbé az, de mivel még az előtt vettem észre a félhomályban, hogy belefeküdtem volna, nem haltam bele ott helyben az ijedtségbe.
Nem voltak szúnyogok sem, csak azok az idegesítő, láthatatlan, és különösen aljas módon a zümmögést is mellőző kis rovarok, amelyek csípései ellen hónapok óta sikertelenül védekezem. Ott volt viszont Rómulo, a legjobb vezető, akivel eddig Dél-Amerikában összehozott a sors. Általában nem szoktam igényelni, hogy szakértők kalauzoljanak végig a világ látnivalóin, trópusi dzsungelben viszont nélkülözhetetlen a profi. Egy romváros történetét el lehet olvasni előre, azt is, hogy mit kell ott részletesen is megfigyelni, egy trópusi őserdőbe viszont ez nem elég. Szakavatott vezető nélkül az ember azt sem tudja, mit nézzen, és ha esetleg lát is valamit, azt sem nagyon tudja értelmezni.
Rómulo nemcsak ötszáz méter távolságból látott meg és ismert fel bármilyen madarat, valamint tudta spanyol, angol, latin és esetleg német nevét is, hanem a hangjuk alapján előre megmondta azt is, hogy milyen madár repül el másodpercek múlva csónakunk felett. Több fajnak a hangját úgy tudta utánozni, hogy azok feleltek is rá. Tudta, hogy melyik fa kérgét kell megkopogtatni, hogy előjöjjenek az Alien-szerű óriáshangyák, amelyeknek egyetlen csípése is magas lázt okoz, húsz harapásba pedig simán bele lehet halni. A furcsán citromízű hangyákat is megtalálta, és azokat a fertőzött kókuszszerűségeket is, amelyekből a proteinben rendkívül gazdag, ehető kukacokat lehet kipiszkálni. Először ettem még a számban is mozgó ételt, és bár az enyhén sajtszerű, de inkább jellegtelen íz nem volt kellemetlen, kizárt, hogy valaha is kérjek repetát.
Rómulo nélkül nyilván nem vettem volna észre a kényelmetlenül friss jaguárnyomot, és persze nem láttam volna az állatok töredékét sem. Sem a hüvelykujj-körömnyi békákat, sem a majmokat, sem a rózsaszín folyami delfineket, sem a lajhárt, sem a barlangmentes területen nappal fatörzsek árnyékos oldalán alvó denevéreket. És biztosan nem láttam volna annyi tukánt és jégmadaradt, valamint a Cuyabenóban egyáltalán nem ritka arapapagájt. Rómulóra öt nap alatt csak egyszer voltam ideges, amikor már másodszor kellett piranhát horgászni.
A horgászásnál unalmasabb hobbit nem ismerek, és egyébként sem szórakoztat, hogy állatok szájába görbített, hegyes fémdarabokat bökjünk, de úgy, hogy a szemükön jöjjön ki. Még akkor sem, ha az állatvilág egyik legrosszabb hírű tagjáról van szó, amelynél jobban csak a nagy fehér cápától és a rézfaszú bagolytól szokás rettegni. Így kifehezetten elégedett voltam, amikor egy órán át próbálkoztunk sikertelenül a világ legkönnyebben kifogható halának horogra akasztásával. A mellettem ülő beszédhibás keletnémet végül fogott egy törpeharcsa-szerűséget, ám furán akadozó nyelvével ezen még ő is csak röhögni tudott. Piranha egy szál sem jött a belógatott, véres húscafatjainkra, pedig a csónak elején ülő segédkormányos egymás után rántotta ki a tűhegyes fogú keszegszerűségeket. Nem gondoltam, hogy létezhet ember, aki kétszer egymás után sem képes piranhát fogni a dzsungelben, de végül nem kellett haragudnom Rómulóra, mert nekem sikerült a mutatvány. Igaz, a végén már be sem lógattam a csalit, nehogy véletlenül még bekapja valami.
A csónakban ücsörgést viszont nagyon élveztem. Elszoktam attól, hogy a vízi közlekedés lehet kellemes is, nemcsak a horizont rettegő kémlelése hányingerrel küszködve, így különösen kellemes meglepetés volt a hajókázás az Aguarico és a Cuyabeno folyók vonzáskörzetében. Az evezős kenukat az indiánok is már csak rövid, a folyókon lefelé vezető utakra használják, vagy ha nagyon csendben szeretnének horgászni. Minden egyébre a az egykor egyetlen fatörzsből kifaragott csónakokat utánzó, üvegszálas, motoros járműveket használják. Ezek egészen simán siklanak a vízen, a folyók hatalmas kanyarulatait pedig olyan finoman veszik, hogy a szálláshelyről a civilizációba visszavezető két és fél órás utat simán végig tudtam olvasni, amikor épp nem áztatta az eső a könyvemet.
Odafelé inkább a tájjal és a folyón zajló élettel foglalkoztam. A szállás környéke természetvédelmi terület, és olyan érintetlen dzsungel, amit soha nem látott motoros fűrész. A folyókon lejjebb viszont már vannak nagyobb, villanypóznával is dicsekedő települések, valamint az errefelé nagyon aktív olajtársaságok dolgozóinak táborai. Amazónia ecuadori részének nagy peche, hogy itt a hatvanas években értékes olajmezőket fedeztek fel, az azóta eltelt ötven év pedig folyamatos harcot hozott az elsősorban amerikai tulajdonban lévő nagy cégek, valamint a dzsungelben élő indiánok, és a természetet védők közt.
A nagy amerikai olajcégkhez képest őserdő brazil részét pusztító, leginkább értékes fákra és legelőkre vágyó telepesek nevetséges amatőrök. Míg az utóbbiak egyszerűen lelövik az ellenálló indiánokat, az előbbiek inkább kijátszák egymás ellen a szemben álló klánokat, hogy aztán azok önként írját át ősi földjeiket a multikra. Itt Kelet-Ecuadorban az amerikaiak úgy vették hatalmat, hogy még a régió központját is Lago Agriónak nevezték át, ami a Texaco hazai bázisának, Sour Lake-nek a szolgai fordítása. Lago Agrióban ott van minden rossz hírű cég a Halliburtontől a Chevronig, az utóbbi úgy eresztette bele évtizedeken át minden mocskát a dzsungelbe, hogy még ma is zajlik a per, amelyben első fokon több milliárd dollár kártérítést ítéltek meg a dzsungelben lakó indiánoknak.
Lago Agrio felé buszozva a pusztítás nyilvánvaló volt, a dzsungel helyén kilométereken át csak elszórt fák, és a köztük legelésző sovány teheneket lehetett látni. Az egyik legérdekesebb dolog a trópusi őserdőkkel kapcsolatban, hogy bár ennél bujább ökoszisztéma nem létezik, ha anagy fákat kivágják, és nincs, ami megvédje a vékony földréteget az eróziótól, a vidék nagyon gyorsan terméktelenné válik. A Cuyabenóban ebből ma még semmi sem látszik, a lombkorona fölé nyúló magaslesről nézve csak az érintetlen zöld látszott minden irányban. Nekem a hegyek továbbra is jobban tetszenek, de az ecuadori dzsungel végre meggyőzően nagyszerű volt.
