Chateau Blanc Nem fehér, és nagyon nem chateau, viszont egy karib szigethez képest megdöbbentően olcsó és teljesen vállalható szállás Castries központjától pár méterre.

Spicy Delights A legjobb hely a Castries-i piacon, sokféle halétellel, és nem is nagyon drágán.

Gros Islet Rendkívül unalmas halászfalu, de úgyis útba esik Pigeon Island felé, és egyébként is látni kell legalább egy unalmas, karibi halászfalut.

PARAMARIBO ÉS KÖRNYÉKE

Guesthouse TwenTy4 A két olcsó, egy céghez tartozó paramaribói szállás közül ez a jobb, mert bár nincsen vendéglátóhelye, cserébe viszont normálisak a szobák.

Zus & Zo A másik olcsó szállás, amelynek aljában van egy jó kávézó, ám ez nem kompenzálja azt, hogy a szobák kartonpapírbók készült dobozok.

Chi Min Nagyon nagy és nem nagyon jó kínai étterem.

E blog olvasói nyilván tudják, akik pedig valaha ránéztek egy Dél-Amerika térképre pláne, hogy Suriname után az egykor Brit-, ma már független Guyanának kellett következnie. Tisztességesen át is keltem a két ország határát jelentő Courantyne folyón, elbuszoztam Guyana fővárosába, Georgetownba, ott viszont elfogyott a lelkesedésem. Nem volt energiám mindenféle dzsungeltúrákat összeszervezni, így inkább azt tettem, amit minden normális ember tett volna a helyemben: vettem egy repülőjegyet Saint Luciára.

A Karib-szigetvilág egy részének felkeresése már ennek az útnak a tervezési fázisában is felmerült. Az utóbbi hónapokban komoly kétségeim támadtak azzal kapcsolatban, hogy ez össze fog-e jönni, de amikor megláttam a Georgetownból induló repülőjegyek árait mindenféle egzotikus szigetekre, éreztem, hogy erre le kell csapnom. Ha a Karib-szigetekre, azokon belül is a Kis-Antillákra, még azokon belül pedig a Szél felőli szigetekre most nem jutok el, akkor talán soha, és nekem – mint minden normális embernek – nincs kedvem úgy leélni az életem, hogy soha ne jussak el a Szél felőli szigetekre.

A Suriname folyó felső folyása mentén eltöltött napk harmadik legviccesebb dolga az egészen gorillaszerű polgármester-törzsfőnök volt. Tisztában vagyok azzal, hogy civilizációnk jelenlegi állása szerint fekete bőrű embertársainkat nem illik emberszabású majmokhoz hasonlítani (a párduc és a gazella viszont valamiért rendben van), de a pókhasú, busafejű, egész testén ezüstös szőrt viselő, kicsi, sárgás, butaságot és agresszivitást sugárzó szemekkel bámuló férfit semmi máshoz nem tudom hasonlítani, mint egy kifejlett hegyigorila alfahímhez. A törzsfőnökhoz azért vittek, hogy beszélgessek vele, miután azt mondtam, hogy engem az emberek jobban érdekelnek, mint a természet, ám szerencsémre ez a kapitális férfi egyáltalán nem akart velem dumcsizni, így a csúcstalálkozó néhány perc után véget ért.

A második legviccesebb dolog Dél-Amerika e nagyon kevéssé dél-amerikaias szegletében a holland nemesfa-kereskedő volt, aki a másik fehér ember volt Botopasi faluban. Ő nálam valamivel kevésbé volt tekintettel a helyiekre, ezért a kocsmaként funkcionáló bódé erősítőjére kötötte a lapotopját, és a meleg, trópusi éjszakában üvöltette fiatalkora kedvenceit, az Aerosmitht, Chert, Madonnát és a Dire Straits. És részegen együtt is ordította Steven Tylerrel a Love in an Elevatort. Szívesen hasonlítanám őt is gorillához, de ő még valami annál is csúnyábbra hasonlított, nevezetesen egy nagydarab Rudi Völlerre, aki a német focistánál ritkásabb, de hasonlóan bongyor haját még dúsabb bajusszal igyekezett ellensúlyozni. A fakereskedőnek lett volna esélye a tréfadobogó legfelső fokára, még azon is túltettem volna magam, hogy egy hollandtól elég fura pont Völlert választani példaképnek, amikor viszont fogdosni kezdte a tinédzser, ám jól fejlett helyi kiscsajt, már éreztem, hogy egy alkalmi szexturistát nem jutalmazhatok.

Egy éve érkeztem meg Buenos Airesbe, és pontosan fél éve írtam utoljára tisztességes kalandok helyett a Lélek Rejtelmeiről. Ezen a szép, kerek évfordulón ismét muszáj lesz, aztán ígérem, folytatom majd a Suriname-i szökött rabszolgák leszármazottaival, akik egyébként ennek az egy évnek az egyik legérdekesebb felfedezését jelentették.

Igen, egy év után is bőven lehet élvezni az utazást. Már nincs az az érzés, mint az első két-három hónapban, amikor reggel, ébredés után legszívesebben kiordítottam volna a szállásomon ablakán, hogy csá, köcsögök UTAZOM!!!!, de még mindig roppant elégedettséggel tud eltölteni, ha valami jó és szép történik. Kevésbé eufória ez, mint inkább csendben, mosolyogva konstatálása annak, hogy az élet szép, és minden rohadtul rendben van.

Hotel Ket Tai Cayenne-ben nincsenek olcsó szálláshelyek, és ez is a pofátlanság csúcsa a pénzért árult wifijükkel, de legalább 45 euróért adnak légkondit is a szobához.

Au Mekong Kínai-vietnami konyha, ami semmivel nem nyújt többet, mint amit a piacon adnak, viszont többe kerül.

Büféskocsik A Place des Palmistes sarkában esténként megjelenő büféskocsik a legolcsóbb étkezési lehetőség Cayenne-ben. És a bagettszendvicsek teljesen rendben is vannak.

BELÉM

Hostel Amazonia Ahhoz képest, hogy a rettegett HI hostellánchoz tartozik nem is olyan szörnyű, pláne, ha a szobákban bekapcsolják a légkondit.

Cairu Belémi fagylaltozólánc, több kirendeltséggel, és széles kínálattal amazóniai különlegességekből. A paradió a nyerő.

La Em Casa Drága, de jó étterem a felújított kikötői raktárépületekben. Van mindenféle amazóniai specialitás.

Határozott tervem volt Dél-Amerika valamennyi országát felkeresni, viszont Francia Guyana nem ország, hanem Franciaország, és egyben az Európai Unió része. Nem maradt volna bennem semmiféle tüske, ha kihagyom, de egyrészt bürokratikus okokból elkerülhetetlennek bizonyult, másrészt pedig így utólag már nagyon sajnálnám, ha a világnak pont ebbe a szegletébe nem jutottam volna el. Francia Guyanától nem vártam semmit, és utazás közben talán ez a legjobb, és egyben persze a legritkább esetben megvalósítható hozzáállás.

Nem mintha sokat láttam volna Francia Guyanából. A fővároson, Cayenne-en, és az oda a brazil határtól vezető, valamint onnét a Suriname-i határig tartó úton kívül semmit. Ezeken az utakon azonban feltűnt valami nagyon érdekes, nevezetesen hogy ez a vidék tök üres. Gyanúmat az internet is megerősítette, de azon még így is meglepődtem, hogy a három Guyana, a francia, a holland (Suriname) és az angol (a ma már független Guyana) tényleg a világ legritkábban lakott vidékei közé tartoznak. Francia Guyanánál egyetlen országnak tekinthető ország, Mongólia rendelkezik csak kisebb népsűrűséggel, még olyan, szintén nem a tömegnyomorról közismert vidékek, mint Mauritánia és Szaúd-Arábia is zsúfoltabbak.

- Brazíliában 76 és fél nap alatt átlagosan 78,4 amerikai dollárt költöttem. Utólag ez kifejezetten meglep, mert menet közben többnek tűnt, de lehet, hogy csak a több belső repülőjegy, plusz az olyan extra költségek, mint a laptopom visszavásárlása torzítják az emlékeim. Mindezektől függetlenül biztos, hogy Brazíia nem tartozik a világ olcsó úticéljai közé.  A fő gondot az jelenti, hogy a belső közlekedés a hatalmas távolságok miatt mindenképpen drága, és Brazíliába az ember egyébként is az életet élvezni megy, az meg sehol sem olcsó. A költségeken lehet faragni, de azt azért érdemes tudni, hogy például Rióban az egészen egyszerű éttermek is bőven európai árban vannak.

- Minden nemzetnek megvan a maga – a világ többi része által undorítónak tartott – kedvenc étele. Ezek valamiért általában kenyérre kenhető dolgok. Az amerikaiaknak a mogyoróvajkrém, az angoloknak a Marmite, a braziloknak pedig a Catupiry. Ez egy teljesen jellegtelen krémsajtmárka, ami a brazilok szerint minden ételt sokkal finomabbá tesz. Még catupirys pizza is létezik, ami azt jelenti, hogy a paradicsomos-sajtos pizzára rákennek még fél kilót ebből a gányból.
- Van valami a homoszexualitás és a brazilság keverékében, ami a saját nemükhöz vonzódó brazil férfiakat a világ legharsányabb, legteátrálisabb, és talán legszórakoztatóbb embereivé teszi. Bár hosszú távon azért egy kicsit fárasztóak.

Kábé kéthavonta szoktam kirakni ide a blogra egy-egy részletet a privát útinaplómból. Következzen most négy nap a brazíliai Marajó szigetén található Soureból indulva egészen Francia Guyana fővárosáig, Cayenne-ig, sok busszal és sok hajóval. Cenzúrázatlan, nyers, sokkoló, tömény valóság!

351. nap, 12.08.24, Amazon Hostel, Belém

Éjfélkor sikerült elaludni, ehhez képest egész normálisan tudtam felkelni háromkor. Megettem a kikészített reggelit, bár a maracujalevet egyébként sem szeretem, és hajnalban pláne nem vágytam erre a gejl izére. Összeraktam a maradék cuccot, kisétáltam a sarokra, ahol valami paraszt beszélt hozzám két turházás közben, de próbáltam ignorálni. 3:40-hez képest pár perc késéssel megjött a busz, amin persze nem voltak olyan jó ülések, mint a kisbuszon idefelé, így fejtámla nélkül gyakorlatilag lehetetlen volt aludni.

Minden egyes sarkon háromszor megálltunk, össze-vissza kanyarogtunk Souréban, mire megtelt a busz. Fél ötre ott voltunk a kompnál, ami csak ötkor indult, úgyhogy legalább amíg álltunk, el tudtam aludni az előttem lévő szék fémtámlájára borulva, meg utána is darabokban egészen hatig, amíg meg nem érkeztünk a hajóhoz. Vettem jegyet, felszálltam, összefutottam a tegnapi két franciával, akik a földön fetrengve aludtak. Egy időre csatlakoztam én is, de nem nagyon ment.