A világtérképet nézve Dél-Amerika nem tűnik annyira nagynak. A személyes terepszemle során viszont gyorsan kiderül, hogy európai szemmel nézve irtózatos méretekről van szó. Egy 36 órás, monoton patagóniai buszúton, a Mont Blanc csúcsának magasságában lerobbanó jármű mellett, a bolíviai Salar de Uyuni végtelen semmijén állva lehet a legfájóbban megérezni, hogy a szűk és zsúfolt Európából mennyi minden hiányzik. Amazónia viszont nemcsak Budapestről, hanem a világon bárhonnét nézve felfoghatatlanul nagy.
A világ legnagyobb összefüggő őserdejének rendes bejárására egy élet sem lenne elég, ráadásul ez olyan megpróbáltatásokkal is járna, hogy valószínűleg az az egy élet is lerövidülne. Így megelégszem azzal, hogy Amazóniába csak néhány ponton kóstoljak bele. Jártam ott, ahol az Andok lejtőin a dzsungel kezdődik, aztán Ecuadorban egy kicsit beljebb a vadonban, és le is hajóztam az Amazonas egyik mellékfolyójának egy darabján, a brazil-kolumbiai határtól Manaus városáig. A dzsungel ezeken a helyeken is sűrű volt, a folyó, illetve folyók kusza hálózata pedig kellően lenyűgöző, de az Amazonas és Amazónia az Atlanti-óceánhoz közeledve csak még nagyobbak lesznek.
Szerettem volna látni Brazíliának ezt a részét, és különösen vonzott Marajó szigete. Marajó ugyanis nagyobb, mint a Dunántúl, és majdnem akkora, mint Svájc, így messze, de messze a legnagyobb folyami sziget a világon. A túlságosan pedánsak szerint nem tekinthető teljesen folyami szigetnek, mivel egyik partját már az óceán mossa, ám ez felesleges szőrszálhasogatás. Marajó Amazónia része, és a szigetet az Amazonas által évmilliók alatt ideszállított hordalék építette ilyen hatalmassá.
Marajó felkereséséhez először Belémbe kellett eljutnom. Az Amazonas-delta legnagyobb városának másfélmillió lakosa van, és mivel a világ talán két legérdekesebb dolga, a trópusi őserdő és az óceán találkozásánál fekszik, joggal várná tőle az ember, hogy maga is érdekfeszítő legyen. Sajnos ez nincs egészen így, bár kétségtelen, hogy Belém egzotikusabb az átlagos brazil nagyvárosnál, és magasan veri Amazónia másik központját, Manaust. Például azzal, hogy míg az utóbbiban a száz százalékos páratartalomban másfél óránként kénytelen a turista lezuhanyozni, addig Belémben akár két-két és fél órát is ki lehet bírni az utcán.
Hiába nagyváros Belém, és hiába nincs már a közelében igazi őserdő, a természet rendre betüremkedik az aszfaltra. A fákon hajnalban és napnyugtakor ricsajozó, színes papagájok élnek, valamint minden tele van hangyákkal és láthatatlan rovarokkal, amiknek csak a csípését lehet észrevenni. Belém leghíresebb nevezetessége a piaca, ami annyira szintén nem érdekes, de a halas szekció tényleg páratlan. A belémi halászok inkább a folyóban aratnak, mint kint a tengeren, így a kínálat sem a megszokott makrélákból és tonhalakból, hanem trópusi, édesvizi fajokból áll. Amelyek nagyon szeretnek pikkelyre alig emlékeztető páncélt növeszteni, ennek hiányában pedig tökéletes zebramintát.
Marajó szigete egy közepesen lassú hajóval alig három órára van Belémtől, ez viszont elég is ahhoz, hogy nagyon távolinak tűnjön a McDonald's-ot és menő éttermek sorával felszerelt egykori raktárépületeket is felvonultató nagyváros. Itt, a torkolathoz egészen közel, az Amazonas már olyan széles, hogy nem is látszik a túlsó part – pedig ez csak a deltában ezerfelé osztódó folyó egyik ága. A víz kellően mély is, így a legnagyobb tengerjáró hajók is elérhetik Belém kikötőjét, és az XL-kategóriás olajtankereket leszámítva akár Manausig is továbbúszhatnak. Ez persze nem ijeszti meg az egyetlen csónakmotorral felszerelt kis halászhajókat, amelyek ugyanezeken a vizeken szlalomoznak.
A marajói partraszálláskor még egy lépés következik a vidéki idill felé. A világ összes szigete hasonlít abban, hogy nyugisabbak és békésebbek, mint a közeli szárazföld, és ez alól a világ legnagyobb folyami szigete sem kivétel. Néha eltűnik egy bicikli, és állítólag már vannak saját drogosaik is, de a szállásom bejárati ajtaját nyugodtan nyitva lehetett hagyni, pedig ilyen könnyelműség Brazília jelentős részén súlyos következményekkel járna.
Északkelet-Brazília klímája és életritmusa egyébként sem a hektikus rohangálásról ismert, Marajón viszont még alacsonyabb fordulatszámon döcögnek a mindennapok. Az ennek a bejegyzésnek az elején szereplő csodálatos jármű (figyeljünk a részletekre: irtózatos méretű vízibivaly húzza két közepes fajtársát, az autóülésből kialakított bakon ülő kisgyerek mögött pedig egy bicikli is himbálózik) volt a leglassabban mozgó kerekes bármi, amit életemben láttam. Nem túlzok: a bivaly minden egyes lépése több másodpercig tartott. Brazíliában már megszoktam a világ leglassabb éttermi kiszolgálását – egyszer egy indiai útitárs elkeseredetten rontott be egy tengerparti bódé konyhájába, mert már az ő türelme is elfogyott –, de Marajón megdőlt a rekord. Az sem volt rossz, amikor 70 perc alatt hoztak ki öt darab hatalmas tarisznyarákot, de a csúcsot az jelentette, amikor csak 20 perccel a rendelés leadása után jöttek vissza szólni, hogy sajnos nincs hús, úgyhogy kérjünk mást.
Marajó 40 000 négyzetkilométerén alig 250 000 ember él, és szinte mindannyian a parton. A sziget belseje részben áthatolhatatlan dzsungel, részben még áthatolhatatlanabb, rendszeresen víz alá kerülő mangróvemocsár, részben pedig az itt tartott vízibivalyok által valamennyire megtisztított legelő. Senki sem tudja pontosan, hogy kerültek ezek az Ázsiában őshonos állatok Marajóra – a legenda szerint egy Francia Guyanába tartó, itt elsüllyedt hajóról menekültek meg – mindenesetre ma több van itt belőlük, mint emberből. Húsuk jó és egészen szarvasmarha-szerű, tejük és az abból készült sajt pedig leginkább egy nem túl erős ízű kecskesajtra hasonlít. És természetesen a kedves turisták lovagolhatnak is rajtuk, bár azt érdemes tudni, hogy a bőrük és sörteszerű szőrük annyira durva, hogy aki amatőr módon rövidnadrágban akar rajtuk poroszkálni, ráadásul direkt a legöregebb, legnagyobb szarvú baromra száll, annak fél óra alatt lehorzsolja a vádliját.
A sziget belsejének meghódítása több hetes expedíciót és profi felszerelést igényel, így én inkább maradtam a part közelében. A víz már az Atlanti óceántól kilométerekre lévő strandokon is enyhén sós, és mivel az árapály hatása bőven elér ide, a hullámok egészen hülye rendszerben képesek mozogni. A barnás, mindenféle uszadékkal teli víz nem ideális fürdésre, ráadásul errefelé sok van a piranháknál veszélyesebbnek tartott tüskés folyamirájákból, de amikor az ember az Amazonas torkolatában pancsol, próbál nem erre gondolni, hanem hogy hé, itt pancsolok az Amazonas torkolatában.
Írtam már arról régebben, hogy mennyire szórakoztató a világ egzotikus helyein egy évtizedekkel korábban odavetődött, és azóta is ottragadt külföldi szárnyai alá kerülni, és Marajón is összehozott a sors egy ilyen szórakoztató különccel. A még Prágában született, de már Wiesbadenben felnőtt, 68 éves Bernd Marajó legnagyobb településén, Souréban üzemeltet panziót, és szórakoztatja az idevetődőket sztorikkal a saját és a sziget életéből.
"1973-ban voltam először a Machu Picchun, még fent lehetett aludni a romoknál, és így is csak hatan voltunk. Aztán '75-re már elcsesződött minden, a sok betépett barom összeszarta és -hugyozta az egészet." "A bejárónőnk gyakorlatilag egy putriban él, olyan szegény. A lányom múltkor volt nála, és amikor hazajött, megdöbbenten mesélte, hogy a nő 24 havi részletre akkora plazmatévét vett, hogy kitöltötte a nappalit. Nekem miért elég egy tíz éves darab?" Amikor pedig egy különösen komisz kátyúban lerobbant a kocsija, már nem is fogta vissza magát. "Az ég világon semmit nem javítanak meg ebben a rohadt országban. Minden hónapban jön egy kamionnyi motorbicikli Belémből, és ezek a barmok persze ki is fizetik 500 köbcentis gépek kezdőrészletét. Aztán havonta ketten-hárman meghalnak csak itt, Soure mellett, mert vezetni nem tudnak, viszont isznak, mint az állat. '83 óta vagyok itt majdnem folyamatosan, de 2014-ben visszaköltözünk Németországba. Ott jobban kijövök a nyugdíjamból, és a családomat is fedezi a biztosításom. Amikor a lányom itt korán született, tíz napon át kellett napi 1200 amerikai dollárt fizetnem az inkubátorért."
Berndnek nyilván volt bőven ideje Marajó rossz oldalát is megismerni. Én viszont Souréból csak azt láttam, hogy a délutáni melegben senki sem csinál semmit, és az után is bármilyen indok elég ahhoz, hogy teljesen megálljon az élet. Ha a helyi kisiskolások foglalják el a központot valami népünnepéllyel, hát hadd foglalják, úgysincs semmi, ami olyan nagyon sürgős lenne. Két és fél hónapot töltöttem Brazíliában, és Marajó minden szempontból méltó utolsó kaland volt.
