Megnézni a Guyanákat és néhány karib szigetet csodálatos döntés volt, amiért azóta is hálás vagyok magamnak. Venezueláért is hálás voltam, bár ott annyira nem veregettem a saját vállam. Viszont amióta augusztus végén elhagytam Brazíliát, egyvalami hiányzott az életemből: az emberi kapcsolatok. Jó érzés olyan vidékeket bejárni, ahol nincs más turista, vagy legalábbis más hasonszőrű turista, de egy idő után elég unalmas csak olyan helyi erőkkel élni szociális életet, akik nem tudják, hol van Magyarország, viszont cserébe elvárják, hogy kifizessék a sörüket. Kolumbiában már jártam néhány hónapja, de egyrészt most megint útba esett, másrészt elsőre tetszett annyira, hogy érdemes legyen még egyszer felkeresni, harmadrészt pedig mivel tömve van turistával, nem kellett magánytól és unalmas blogírással töltött éjszakáktól tartanom.
Kolumbia egésze persze nincs tele turistákkal, hiszen ez az egyetlen ország Dél-Amerikában, amelynek egy része gyakorltailag le van zárva a külföldiek elől, köszönhetően az ott fészkelő gerilláknak, paramilitiráris egységeknek, kokaföldeknek, valamint ezek kombinációinak. Az ország nagyobbik fele viszont tárt karokkal várja a turistákat, akik, ahogy azt a turisták szokták, szinte mind ugyanazokat a helyeket keresik fel. Mivel az ő társaságukat kerestem, most én is a nyomukba eredtem.
A gringo trail, a gringók ösvénye nemcsak Kolumbiát, hanem egész Latin-Amerikát átszeli. Ennek kapcsán először is tisztázni kell, hogy a gringo, amit Latin-Amerikában minden külföldire, nemcsak az amerikaiak megkülönböztetésére használnak, nem feltétlenül negatív töltetű kifejezés. Lehet természetesen az is, de általában bármiféle sértő szándék nélkül használt szó, ami tényleg nem jelent mást, mint hogy "külföldi". A legtöbb nyelvben van ilyen, elsősorban olyan vidékeken, ahol az őslakosság fizikailag is különbözik a domináns nyugati kultúra képviselőitől. Kínaiul laowai, japánul gaijin, magyarul meg köcsög.
A kitaposott gringóösvénynek számtalan kényelmi előnye van, és azt sem szabad elfelejteni, hogy a fontosabb megállók nem véletlenül vannak ott, ahol. Néhány nyilvánvalóan a legnagyobb nevezetességekre épül, a többi viszont, ahol nincs Iguazú vagy Machu Picchu, egyszerűen csak olyan vidéken, ahol egy gringo feltehetően jól érzi magát. Mivel a gringók nem tudják magukat jól érezni, ha egész nap izzadnak, ezért vagy olyan hely kell nekik, ahol nagyobb víztömeg van a közelben, vagy ahol eleve nincs olyan meleg.
Kolumbiának két tengerpartja is van, ám mivel a Csendes-óceán felé eső rész nehezebben megközelíthető, a gringók tömegekben csak a Karib-tenger partjára járnak. Én már voltam ott néhány hónapja, láttam a klasszikus strandokat, a kalandos La Guajira-félszigetet, és az egész ország koronájának tartott Cartagenát. A karib partvidék leggringóbb helyét, Tagangát viszont kihagytam, bár motoszkált bennem a kisördög, hogy felkeressem a kisvárost, amit még a szépet mindenben megtaláló Lonely Planet is fenntartással kezel. Taganga tíz éve csendes halászfalu volt, ma a kolumbiai kokainturizmus központja, amiről minden látogatónak van valami zseniális, az emberi züllés legmélyebb bugyrait feltáró sztorija. Az eddigi kedvencem arról szólt, hogy van egy hostel, ahova csak izraelieket engednek be, akik minden este összedobják a pénzt kokainra és kurvákra, aztán kiküldenek egy embert beszerzőkörútra.
A karib partvidék helyett én Kolumbia másik, légköri viszonyainak köszönhetően gringók számára ideális úticélját, a hegyvidéket vettem célba. Az egész Dél-Amerikán végighúzódó Andok Kolumbiában ér véget, ám még itt is vannak bőven 5000 méter feletti csúcsok, az itt északon két ágra osztódó hegység pedig tele van 1500-3000 méter közötti völgyekkel, dombokkal, falvakkal, kávéföldekkel, függőágyakkal, valamint az ezek által idevonzott gringókkal.
Én három helyet, San Gilt, Villa de Leyvát és Salentót néztem ki magamnak, mivel úgy tűnt, ezek a legnépszerűbbek, így egyben ideálisak arra, hogy behozhassam a társaságiélet-deficitemet. Nagyjából jól is tippeltem, az életveszélyes imidzsével valószínűleg még évtizedekig együtt élni kénytelen Kolumbia e részei tényleg tele vannak gringókkal. De annyira, hogy már bőven megéri olyan bizniszbe kezdeni, amibe tisztességes kolumbiai be nem tenné a lábát, viszont maradéktalanul kielégíti a gringók igényeit.
Gringóra alapvetően hostelt és kocsmával kombinált éttermet érdemes bazírozni. Turisztikai nevezetességet kevésbé, arról le tud mondani. Én sokszor megengedhetném magamnak, hogy kivegyek egy egyszerűbb hotelszobát, ahol van kébeltévé, és kis szerencsével a recepciótól elér a szobámig a wifi, de két hónapos remetelétem után most nem volt ilyesmire igényem. Így mindhárom településen megelégedtem a hálótermi léttel. Két helyen nem volt semmi gond, Salentóban viszont annyira horkolt az alattam lévő ágyon egy holland óriás, hogy rövid tanakodás után a harmadik, osztrák szobatárssal úgy döntöttünk, hogy felébresztjük.
Nincs abban semmi szégyen, ha valaki spórolási vagy ismerkedési célokból közösségi szálláson lakik, a gringókra belőtt vendéglátóhelyeken viszont kicsit mindig szégyellem magam. Ázsiában következetesen mindig csak a helyiek által látogatott éttermekben ettem – kivéve, amikor az amerikai gyorséttermek iránti addikciómat elégítettem ki – itt viszont egyre gyakrabban megyek olyan helyre, ahol az étlapon rossz sült csirkén, rossz babon és rossz rizsen kívül mást is lehet találni. Nem ismerkedni, hanem mert nemhogy gyomorilag, de már idegileg sem bírom a gasztronómiai nihilt.
Hostelekben időnként lehet helyiekkel találkozni, néha megjelenik egy rakás vakációzó egyetemista, esetleg az egyébként szintén gringo tulajdonos nagy rakás helyi ismerőse. A gringo éttermekben ilyen veszély nem fenyeget. Milyen tisztességes dél-amerikai akarna bemenni egy olyan helyre, ami elé ki van akasztva, hogy a Lonely Planet szerint ennél jobb nincs, bent pedig a nemzetközi konyhaművészet jól-rosszul elkészített klasszikusain (pad thai, burrito, ilyesmik) kívül csak amerikai ételeket lehet kapni?
Kolumbiában egy rakás érdekes gringóval találkoztam az oxfordi egyetem krikettsztárjától kezdve az amerikai hipszterfarmerig, ugyanakkor a gringo trailt járva elég fura volt, hogy sokaknak tényleg nincs igénye arról egy kicsit sem letérni. Menedéknek tökéletesek a hostelek és a saját mogyoróvaj-krémüket áruló éttermek, de hogy valakinek ez jelentse a Dél-Amerika-élményt, az sehogy sem fért a fejembe. Az külön furcsa errefelé, hogy a latinságtól magukat legszigorúbban elzáró turisták többnyire amerikaiak szoktak lenni – semmilyen más magyarázatot nem tudok, mint hogy szegények félnek a bejárónőik és a kertészeik bosszújától.
A kolumbiai gringolandia három megállója persze nemcsak szociális életre volt alkalmas. Illetve San Gil igen, mivel a nem túl mutatós település fő vonzerejét a környéken űzhető extrémsportok jelentik. Szívesen raftingoltam és siklóernyőztem volna, de mivel az orvos, aki végül meggyógyította a Venezuela óta idegesítő fülgyulladásomat, külön felhívta a figyelmem, hogy óvakodjak a víztől és az erős széltől, ezektől kénytelen voltam eltekinteni. Amikor már harmadik nap nem csináltam semmit, csak a függőágyban heverésztem egy irtózatos reggeli burrito után, amit a Gringo Mike's nevű helyen fogyasztottam el, azért volt egy kis bűntudatom.
Villa de Leyvában, a településen, amelynek a méretéhez képest valószínűleg a világon a legnagyobb főtere van, már egy fokkal jobb volt a helyzet. Itt sem volt más dolgom a tengésnél-lengésnél, de mivel eleve ez a kötelező program, nem is volt ezzel semmi gond. Mire viszont Salentóba értem, már bennem volt, hogy esetleg csinálhatnék is valamit, és bár a venezuelai Roraima-túra után megígértem magamnak, hogy egy ideig nem kirándulok, egy egynapos túrát azért bevállaltam a környéken.
Kolumbia a világ harmadik legnagyobb kávétermelője, Salento pedig a kávétermesztésre ideális hegyvidék legközepében fekszik. Én kávét szinte egyáltalán nem iszom, így a festői kávéföldek megtekintésén kívül az egész felhajtás nem nagyon érdekelt. És még a kávéföldek is inkább feleslegesnek tűntek Dél-Amerika egyik legszebb vidékén. Méregzöld dombok máshol is vannak a kontinensen, viszont óriás viaszpálma, a világ legnagyobb egyszikűje gyakorlatilag csak egyetlen, Salentóhoz közeli völgyben él. A "fenséges" a "fejedelmi" és hasonló szavak elég elcsépeltek, ha sudár fákról van szó, de itt tényleg nehéz mást mondani. A kifejlett óriás viaszpálma egy hatvan-nyolcvan méter magas törzsből áll, aminek alig van néhány levél a tetején, ráadásul előszeretettel nő meredek domboldalakon. Egy óriás viaszpálma-ligetben heverészni fél órát olyan élmény, ami egyszer az életben mindenkinek jár. Gringóknak is.
(A falfirkákat a Brunch nevű, kizárólag gringók által látott étteremben fotóztam, miközben philly cheesesteaket és hasonló kolumbiai specialitásokat fogyasztottam)
