Az Antarktiszra turistaként szinte mindenki a dél-argentínai Ushuaia kikötőjéből induló hajók fedélzetén jut el. Ezekre kétféleképpen lehet jegyet kapni. A kényelmesebb megoldás, amit az utasok többsége használ, pont ugyanolyan, mint bármilyen egyéb úticél esetében. A kedves potenciális utas hazájában beballag egy egzotikusabb célpontokkal is foglalkozó utazási irodába, végigböngészi a kínálatot, rábök a neki szimpatikus hajóra és programra, majd kifizet minimum 6-7000, de akár 20 000 amerikai dollárt is. És ebben még nincs benne a repülőjegy ára Ushuaiába. Én a másik módszert választottam.

Először is eleve úgy terveztem ezt az egy évet Latin-Amerikában, hogy a novembertől márciusig tartó antarktiszi turistaszezon elején ott legyek Ushuaiában. A világ legdélebbi turistaközpontjában utazási irodák tömkelege árul jegyeket azokra az antarktiszi hajókra, amelyeket még néhány nappal az indulás előtt sem tudtak megtölteni. Ez a last minute-megoldás nemcsak a hozzám hasonló, hosszú távú utazók körében népszerű, van, aki eleve csak azért jön ilyenkor Ushuaiába, hogy olcsó antarktiszi útra vadásszon. A siker garantált, mivel szinte naponta indulnak innét délre hajók, és szinte mindegyiken van is üres hely.

Messze van és elég drága, de ma már az Antarktisz is csak olyan úticél turistáknak, mint a másik hat kontinens. A déli sarkvidék jellegéből adódóan ráadásul az ide utazóknak nem kell egy csomó olyan veszélytől tartaniuk, mint a világ szinte minden egzotikus országában. Nincsenek zsebtolvajok, nem lehet a mosatlan gyümölcstől csúnya gyomorfertőzéseket összeszedni, és az öngyilkos tempóban hajtó helyi sofőröktől sem kell rettegni. A novembertől márciusig tartó szezonban pedig még olyan nagyon hideg sincs. Ma évente 35-40 000-en keresik fel turistaként az Antarktiszt, döntő többségük a világ legdélebbi városa, Ushuaia kikötőjéből induló hajók fedélzetén.

A Tűzföld argentínai részén fekvő Ushuaia földrajzilag tényleg a világ vége. Nem ez a világ legdélebbi települése, mert ezt a cím a Beagle-csatorna túloldalán található chilei Puerto Williamsé, de míg az csak egy nagyobb falu, addig Ushuaia a világ legdélebbi városa és egyben legdélebbi turistaközpontja. 20-30 éve még nem volt így, most viszont némi halászatot leszámítva a 60 000 lakosú Ushuaia, ügyesen kihasználva szerencsés fekvését, rendesen megszedte magát az idegenforgalomból.

EL CALAFATE ÉS KÖRNYÉKE

Hostel International Point Ennél furább hostel nincs. Egykor olcsóbb hotel lehetett, amin csak annyit változtattak, hogy a kétágyas szobákba beraktak még pár ágyat. A tulajdonos famíliába beházasodott egy alabamai néger, aki Patagóniában is olyan angolt beszél, hogy az még a Wire-ba is sok lett volna. Amúgy jó hely, és remek a kilátás a tóra.

Lechuza Megdöbbentő élmény Argentínában: a konyhán dolgozik valaki, aki tud főzni. Tuti bevándorló. Cserébe viszont nem nagyok az adagok, úgyhogy ide ne egész napos túrázás után menjünk, hanem ha a szokásosnál jobbat akarunk enni.

CASTRO

Hostal Cordillera Inkább olcsó hotel, mint hostel, de mivel úgyis külföldiekkel van tele, tök mindegy. Az elülső teraszról a kilátás a tengerre egyébként is ötcsillagos. Az egyszemélyes szoba alig drágágbb, mint a dorm, úgyhogy megéri.

Brisas del Mar A szuvenírpiac mögötti étteremsorban, egész sok helyi vendéggel. Ránézésre jónak tűnt, de ahol ételmérgezés is jár a nyers herkentyűkhöz, azt az éttermet jobb kihagyni.

Szép dolog az argentin futballkultúra, de egyfelől a nemzetet is csak világbajnokságok idején egyesíti, másrészt az országot sem teszi feltétlenül szimpatikussá az egész világ szemében. A Boca-River ellentét kibékíthetetlen, a Simeonéket és Tévezeket pedig nem minden gyomor veszi be. A hússal egészen más a helyzet. Az argentin hús – amihez hozzá sem kell tenni, hogy marháról van szó – egységbe forrasztja a nemzetet, és egyben az ország legnagyobb ajándéka, amelyért a teljes művelt világ nagyon hálás lehet.

Nagy szerencséje az argentinoknak, hogy a világ legjobb marhahúsa áll rendelkezésükre, mert főzni egyáltalán nem tudnak. Ők azt hiszik, hogy igen, és nagyon büszkék például a pastáikra és pizzáikra, ám ezek általában egy budapesti olasz étterem színvonalát sem érik el. Azon kívül, hogy hatalmas adagban szolgálják fel mindet, mert Argentínában mindenből csak hatalmas adag létezik, semmilyen jó tulajdonságuk nincs. A pizzák kivétel nélkül mindig úsznak a sajtban, a legbrutálisabb Pizza Hut-termékeknél is nehezebbek, a feltétek pedig unalmasak, már ha egyáltalán érezni az ízüket. A tésztát túlfőzik, a szószok jellegtelenek, és az nem kárpótlás, hogy a lasagna kétötödénél már tele van a vendég, a komplett adagot pedig lehetetlen megenni.

BARILOCHE ÉS KÖRNYÉKE

Hostal 41 Below Jó hostel jó helyen, szórakoztató, és a focihoz is értő személyzettel. Szocializálódás szempontjából mindig jó, ha van egy nagy, közös nappali, és itt van.

El Boliche de Alberto Parrilla A mindenki által ajánlott parrilla tényleg nagyon jó, különös tekintettel a vacíóra. Nem olcsó, de Barilochéban semmi sem az.

El Boliche de Alberto Pastas Ugyanannak a láncnak a pastás helye, ám sajnos itt is csak olyan minden, mint minden argentin olasz étteremben. Az adag hatalmas, viszont semmi íze nincs. A lasagna egyharmadától már tele voltam.

2005 januárjában az ismert erdőkerülő, újságíró és idősödő bulibútor Földes András magamra hagyott Etiópiában, hogy hazautazhasson egy nőhöz, akit két héttel közös elindulásunk előtt ismert meg. Sovány vigasz volt, hogy három héttel később már nem voltak együtt. Miközben én tüszős mandulagyulladásomat hordoztam körbe az etióp közegészségügy intézményein, azon gondolkodtam, hogy ezért a barátságtalan húzásért egyszer bosszút kell állnom. A patagóniai Fitz Roy-hegycsoport tálcán nyújtotta a lehetőséget a visszavágásra, ráadásul Földes hazai pályáján, mindenféle gonosz bércek közt. Ő tavaly hosszú cikkekben számolt be arról, hogy nem sikerült megmásznia a Fitz Royt, így nekem ezt a teljesítményt kellett felülmúlnom. Nem megmászni túl könnyű lett volna, hiszen semmi esetre sem akartam túl közel menni ezekhez a félelmetes meredélyekhez, így inkább még feljebb emeltem a lécet: nekem még megpillantani se sikerüljön a világ egyik legszebb hegyét.

Kevés látványosabb hegy van a világon a Fitz Roynál, mégsem ez a patagóniai Parque Nacional Los Glaciares legnépszerűbb nevezetessége. A részben a nemzeti parkban fekvő hatalmas jégmező a maga műfajában a legnagyobb a világon az Antarktiszon kívül, és az itt található számtalan tóig lenyúló gleccserek is sok szempontból rekordernek számítanak. Közülük is a leghíresebb a Perito Moreno-gleccser, Argentína általam látott legturistásabb pontja.

Hatalmas országokba hatalmas személyszállítási megoldások kellenek. Ezek általában igazodnak a helyi viszonyokhoz, mint az amerikai légitársaságok, a kínai államvasutak, vagy az indonéz tengerjáró hajók. Van, amelyik jobban működik, és valamivel drágább, és van, amelyikkel sok a gond, viszont legalább olcsó. A világ nagy országai közül talán egy sem keseríti meg a turisták életét olyan pofátlanul drága, kényelmetlen, cserébe viszont a legkevésbé sem hatékony megoldással, mint Argentína.

A máig feltalált tömegközlekedési járművek közül messze a repülő a legkényelmetlenebb. Cserébe viszont gyorsan lehet vele eljutni nagyon messzire. A nagy óceánjáró hajók – normális időjárási viszonyok közt – nagyon kényelmesek, viszont elég lassúak, míg a vonatok egy fokkal kényelmetlenebbek, cserébe viszont rövid- és középtávon sokszor a repülőnél is gyorsabbak. A buszok lassúak és kényelmetlenek, de azokon az elmaradott vidékeken, ahol a lakosság kénytelen ezekkel utazni, általában olcsóak is. Az argentin buszhálózatnak viszont csak egyetlen jó tulajdonsága van: ha lassan, kényelmetlenül és drágán is, de el lehet vele jutni az országon belül szinte mindenhonnét mindenhova. Ez azonban most, amikor már Budapest is csak évekre van a negyedik metróvonalától, édeskevés.

Argentína a maga 2 766 000 négyzetkilométerével a világ nyolcadik legnagyobb országa. Észak-déli irányban nyújtott formájának köszönhetően ráadásul az ország két vége közt tényleg hatalmasak a távolságok. Vegye például a kedves olvasó a Rosario-Puerto Iguazú távot, ami az ország térképén nem valami jelentős tétel, mégis 19 óra alatt teszi meg a leggyorsabb busz is ezt a nagyjából 1000 kilométeres távolságot. Hogy az északnyugati Jujuyból a délkeleti Rio Gallegosba mennyi idő alatt ér el a busz, azt le sem merem írni. Na jó: 54 óra.

Egyszer az életben látni kell egy bálnát. Minden érdekes, ami nagy, legyen akár falról, akár Sándorról szó, a létező legnagyobb élőlények pedig külön megérdemlik a figyelmet. Nem a Valdés-félsziget a világ egyetlen pontja, ahol viszonylag közelről lehet bálnát nézni, viszont szinte sehol máshol nincs mellé ilyen gazdag körítés. Észak-Patagónia atlanti partszakaszán  szinte minden van, ami a világ hűvösebb óceánjaiban érdekes.

A Valdés-félszigeten volt két és fél hónap alatt a legnagyobb szerencsém. Persze az is kellett ehhez, hogy jó előre eltervezzem, akkor akarok itt lenni, amikor a környék állatvilága a legérdekesebb arcát mutatja. Így tulajdonképpen mindent láttam, amit itt látni lehet, kivéve a két legnagyobb szám egyikét: a magukat a partra kivetve oroszlánfókákra vadászó kardszárnyú delfineket.

Chiloét Chilétől látszólag nem sok választja el. Csak egy O betű, és a néhány kilométeres Chacao-szoros. Mégis, Dél-Amerika ötödik legnagyobb szigete egyértelműen más, mint a szárazföld. Chilénél kevés változatosabb ország van a világon, északon a világ legszárazabb sivatagja, délen gyémánttal metszett gleccserek és fjordok vannak, Chiloé pedig ebben a mezőnyben is megállja a helyét. Az eddig megtett út alatt itt maradtam a legtovább, egy teljes héten át.

A francia turista szerint Chiloé pont olyan, mint Bretagne, az ír szerint meg egy az egyben Írország. Én egyikben sem voltam, de Chiloé tényleg megfelelt annak a képnek, ami bennem a két európai vidékről élt. Nagyon-nagyon zöld lankák, bukolikus vidéki idill, és teljesen hülye időjárás. Chiloén mindez megvan, különös tekintettel az abszurd klímaviszonyokra, aminek köszönhetően teljesen felesleges itt megnézni az időjárás-jelentést. Úgyis minden nap esik az eső, tűz a nap, borul be az ég és fúj a szél – sokszor pedig mindez egyszerre. Ha egy jellemző kép van Chiloén, az az, ahogy az ember a távolba nézve szabad szemmel is látja, hogy egymástól néhány száz méterre lévő dombokon éppen egészen más az időjárás.