Messze van és elég drága, de ma már az Antarktisz is csak olyan úticél turistáknak, mint a másik hat kontinens. A déli sarkvidék jellegéből adódóan ráadásul az ide utazóknak nem kell egy csomó olyan veszélytől tartaniuk, mint a világ szinte minden egzotikus országában. Nincsenek zsebtolvajok, nem lehet a mosatlan gyümölcstől csúnya gyomorfertőzéseket összeszedni, és az öngyilkos tempóban hajtó helyi sofőröktől sem kell rettegni. A novembertől márciusig tartó szezonban pedig még olyan nagyon hideg sincs. Ma évente 35-40 000-en keresik fel turistaként az Antarktiszt, döntő többségük a világ legdélebbi városa, Ushuaia kikötőjéből induló hajók fedélzetén.
A Tűzföld argentínai részén fekvő Ushuaia földrajzilag tényleg a világ vége. Nem ez a világ legdélebbi települése, mert ezt a cím a Beagle-csatorna túloldalán található chilei Puerto Williamsé, de míg az csak egy nagyobb falu, addig Ushuaia a világ legdélebbi városa és egyben legdélebbi turistaközpontja. 20-30 éve még nem volt így, most viszont némi halászatot leszámítva a 60 000 lakosú Ushuaia, ügyesen kihasználva szerencsés fekvését, rendesen megszedte magát az idegenforgalomból.
Így hiába van Ushuaia jóval közelebb az Antarktiszhoz, mint bármi Dél-Afrikában vagy Új-Zélandon, itt egyáltalán nincs világvégi érzése az embernek. Nem a semmit csapkodó, hatalmas hullámok vannak itt, hanem a minden kikötőből ismert hatalmas, Maersk feliratú konténerek, a főutcán hömpölygő turistaáradat, valamint minden elképzelhető anyagból készült, kisujjnyi méretűtől a derékig érőig terjedő szuvenírpingvinek hadserege. Az érkezésem előtti héten lépett fel Ushuaiában Paul Oakenfold, legalább két gördeszkás szaküzlet működik, a városban pedig még egy zsidó kulturális központ is van az itt fürtökben lógó izraeli turisták kiszolgálására. Ja, és a helyi metálosellátót úgy hívják, hogy Az Őrület Barlangja, aminél jobb név a műfajban nem képzelhető el. Ushuaia semmilyen szögből sem néz ki a világ végének, szerencsére viszont a Tűzföldnek a többi része igen.
Hogy a Tűzföld, Dél-Amerika legnagyobb szigete, mennyire a világ vége, azt az szemlélteti a legjobban, hogy a mindent elfoglalni igyekvő fehér gyarmatosítóknak csak a leges-legutoljára jutott eszükbe ide is eljönni. Vannak a világnak pontjai, mint például Új-Guinea belseje, ahova még később értek el az európaiaik, a Tűzföldet viszont Magellán földkerülő útja, a XVI. század eleje óta ismerte a világ, mégsem érezte senki Európában, hogy lenne itt keresnivalója. Hideg volt csak itt, szél és eső, ráadásul Magellán azt állította, hogy a szigeten óriások élnek, akiket nyilván nehezebb lett volna rabszolgasorba taszítani egy afrikai törzsnél.
Végül a XIX. század közepén azok az angol misszionáriusok törték meg a Tűzföld elszigeteltségét, akik ekkor a világon máshol már nem találtak senkit, akivel a kereszténységet és az európai vírusos megbetegedéseket meg lehetett volna ismertetni. A hittérítők becsületére legyen mondva, hogy lényegesen felvilágosultabbak és emberségesebbek voltak a dél-amerikai kontinenst néhány száz évvel korábban végigpusztító spanyol inkvizítoroknál, de a tűzföldi indiánok életben maradásához ez sem volt elég.
Antropólógiailag inkorrekt ilyet mondani, de szegény tűzföldi indiánok, a yamanák, több ezer év alatt sem fejlődtek sokat. Más fegyver híjján a vacsorára szánt kormoránokat úgy ejtették el, hogy a közelükbe lopóztak, majd elharapták a torkukat. Hiába éltek a tengerből, a horgot nem sikerült feltalálniuk, ezért úgy pecáztak hogy egy algamadzagon belógatott kagylódarabbal a felszínig csalogatták a halakat, amiket aztán kézzel kaptak el. Annak ellenére, hogy a világ egyik legkegyetlenebb klímájú vidékén éltek, nem hordtak ruhát a hidegben, az esőben és a szélben, csak fókazsírral kenték be a testüket, aztán vacogtak a tűz körül. A meztelenség magyarázata az, hogy mivel nomád életet éltek, kunyhóról kunyhóra vándorolva nem lett volna idejük megszárítani a ruháikat, de ez még így sem tűnik ésszerűnek. Mindennek a tetejébe pedig hiába dolgozott együtt a tengeren a férj és a feleség – az előbbi horgászott, az utóbbi evezett –, csak a nők tudtak úszni. Hogy az indián férfiaknak miért nem jutott eszükbe több ezer év alatt, hogy nem szerencsés egy lélekvesztőben dolgozni egy potenciálisan féltékeny és hisztérikus asszonnyal, aki szükség esetén partra tud úszni, az végképp rejtély.
A Tűzföldön és Dél-Patagóniában élő törzsek saját hiányosságaikat és a hittérítők által hozott betegségeket még talán túlélhették volna, a néhány évtizeddel a kereszténység után érkező kapitalizmus ellen viszont már semmi esélyük nem volt. A világ végére Európából érkező telepesek – akik közt felül voltak reprezentálva a skótok és a dalmátok – hamar rájöttek, hogy ez a vidék ideális a birkatenyésztésre. Mikor pedig a chilei és az argentin kormány megtudta, hogy a déli pusztaság mégis jó valamire, gyorsan felosztották egymás közt a hatalmas szigetet.
Szegény tűzföldi és patagóniai indiánoknak fogalmuk sem volt a magántulajdon szentségéről, és amint elkezdték lopkodni a fehér telepesek birkáit, azonnal megpecsételődött a sorsuk. A földbirtokosok szabályos hajtóvadászatokat rendeztek ellenük, az olyan híres-hírhedt kalandorok pedig, mint például a bukaresti születésű Popper Gyula, jól meg is éltek az indiánok irtásából. A Tűzföld soha nem tartott el többet néhány ezer indiánnál, a XX. századra száz is alig maradt belőlük, ma pedig egyetlen egy öregasszony beszéli anyanyelvi szinten a yamanák nyelvét
Őslakosok nélkül, elszórt birkanyájaival a Tűzföld tényleg megfelel minden közhelynek, ami az ember fejében a világ végéről él. Északi részén több száz kilométert lehet úgy buszozni, hogy a birkákon kívül semmilyen térd fölé érő élőlényt nem lát az ember. A táj szinte teljesen sík, és a dombokon sem nő semmi száraz fűcsomókon kívül. Épületek gyakorlatilag nincsenek, a szigetet a szárazföldtől elválasztó, méltán legendás Magellán-szoros két partján álló két viskó közt csak néhány komp szállítja a buszokat, kamionokat, és a pár személyautót és kalandvágyó motorost.
A Tűzföld déli részén, Ushuaia környékén viszont megváltozik a táj, és bár továbbra is drámaian világvégi, egészen máshogyan az. Itt vannak az egész Dél-Amerikán áthúzódó Andok legutolsó nyúlványai, és bár a hegycsúcsok kopárak, a völgyekben van annyi szélvédett hely, hogy ott még nem túl magas fák is meg tudnak kapaszkodni. Ezek göcsörtös, lelógó zuzmókkal benőtt törzsei elég jól egyesítik a Disney-mesék elvarázsolt erdőit a Gyűrűk ura sötétebb vidékeivel. Kivéve, ahol a bután betelepített, megfékezhetetlen hódok tarolnak le mindent. Ezeken a mocsaras, a rágcsálók hatalmas gátjaival felduzzasztott tavacskákkal és száraz fatörzsek csonkjaival teli vidékeken érzi a legjobban az ember, hogy ezen túl már tényleg nem lehet semmi a természetben, csak az Antarktisz.
(A következő részek tartalmából: Melyik a legbüdösebb kontinens? Hányni vagy kómásan üldögélni jobb a Drake-átjáróban? Hány hímmel tud lefeküdni két percen belül egy pingvintojó? Megéri egyáltalán ilyen rohadt sok pénzt kifizetni egy csomó jégért?)
