Egyszer az életben látni kell egy bálnát. Minden érdekes, ami nagy, legyen akár falról, akár Sándorról szó, a létező legnagyobb élőlények pedig külön megérdemlik a figyelmet. Nem a Valdés-félsziget a világ egyetlen pontja, ahol viszonylag közelről lehet bálnát nézni, viszont szinte sehol máshol nincs mellé ilyen gazdag körítés. Észak-Patagónia atlanti partszakaszán szinte minden van, ami a világ hűvösebb óceánjaiban érdekes.
A Valdés-félszigeten volt két és fél hónap alatt a legnagyobb szerencsém. Persze az is kellett ehhez, hogy jó előre eltervezzem, akkor akarok itt lenni, amikor a környék állatvilága a legérdekesebb arcát mutatja. Így tulajdonképpen mindent láttam, amit itt látni lehet, kivéve a két legnagyobb szám egyikét: a magukat a partra kivetve oroszlánfókákra vadászó kardszárnyú delfineket.
Ahogy az orcaként és gyilkos bálnaként is ismert állatok a hullámokkal kiszörföznek a partra, majd a préda elejtése után a következő adag vízzel visszasiklanak a tengerbe, az minden tisztességes természetfilm-csatorna főműsoridejében szokott szerepelni. A Valdés-félszigeten nem lehetetlen ezt is élőben látni, csak időben kell érkezni. Máshol felesleges is próbálkozni. Hiába élnek kardszárnyű delfinek Alaszkától Új-Zélandig szinte mindenhol, csak a Valdés-félsziget közelében portyázó példányok tanulták meg ezt az elképesztő vadászati technikát – az pedig még ennél is meglepőbb, hogy a tudást generációról generációra tovább is adják egymás közt.
A kardszárnyú delfinek az Észak-Patagóniában megtalálható két fókafajta közül csak az egyikre, az oroszlánfókára vadásznak. Ez a cirkuszokból ismert, mellső uszonyain ügető, labdát egyensúlyozó fajta, amely egy állatkertben érdekes lehet, ilyen mezőnyben viszont csak mellékszerep jut neki. Nem sikerült kideríteni, hogy a nagyobb testű hímek sörényszerű képződményei, vagy furcsán rekedtes ordításuk miatt kapták a nevüket, csak azt, hogy nagyon szeretnek akár koszos kikötőkben is kidögleni a kövek és az eldobált műanyagpalackok közé kifeküdni. És hogy közel sem olyan érdekesek, mint a déli elefántfókák.
Sajnos az elefántfókák párzási szezonjáról, amelynek nyitányaként a négy tonnát is elérő hímek megküzdenek a jóval kisebb nőstényekért, lemaradtam. Azt viszont szerencsére sikerült kideríteni, hogy ezek a zsírpacák megfigyelésére nem is maga a Valdés-félsziget a legjobb, ahol a szigorú természetvédelmi törvények miatt nem igazán lehet hozzájuk közel menni, hanem a valamivel délebbre található, Isla Escondida nevű partszakasz.
Isla Escondidához három angol társaságában érkeztem késő délután, amikor rajtunk, a bérelt kocsinkon és két tucat hatalmas, fetrengő dögön kívül nem volt ott semmi. Nehéz megsaccolni, mennyire merjen az ember közel menni egy sokmázsás vadállathoz, ráadásul az elefántfókák olyan békésen terültek el, böfögtek és vakkantgattak, hogy az csak tovább bátorított. A meggyőződés, hogy a szárazföldön semmilyen ellenségük nincs, és felnőttként a tengerben is alig, csak tovább adta alánk a lovat, hiszen nyilván nem tekinthettek ránk ellenségként. Végül olyan két méternél álltunk meg, mert bár a legtöbb példány ezt a közelséget is két álmos pislogással fogadta, néhány fiatalabb példány fura hangokat adott ki, a fejét is felemelte, sőt, ketten még rózsaszín torkukat is megmutatták.
A produkció csúcsa az volt, amikor az egyik, leginkább böszme májashurkára hasonlító állat, megunva az érdeklődésünket, leügetett a tengerig. Az ügetés szó persze közel sem írja le azt a mozgást, amit az elefántfókák a szárazföldön bemutatnak, ám mivel sajnos a magyar nyelvből hiányzik a precíz szó, egyszerűen nem tudom jobban megfogalmazni, ahogy egy dagadt kukac lering egy enyhe lejtőn.
Nem a déli elefántfóka az egyetlen élőlény a Valdés-félsziget környékén, amely sokkal ügyesebben mozog a vízben, mint a szárazföldön. Az errefelé fészkelő Magellán-pingvineket többször is sikerült megfigyelni, ahogy a víz felszínén alig ügyetlenebbek, mint a többi tengeri ragadozómadár. A mélybe merülni, sok száz kilométert úszni pedig bármelyik rokonuknál jobban tudnak. Nevetséges mozgásuk és külsejük – amelyhez már mindent hasonlítottak a világ összes idősödő, elegáns főpincérétől Argentína előző elnökéig, Néstor Kirchnerig – csak a szárazföldön van.
Alig néhány kilométerre délre Isla Escondidától, Punta Tombónál található az Antarktiszon kívüli legnagyobb pingvinkolónia. Itt körülbelül 50 000 pár Magellán-pingvin rak fészket minden évben, hogy aztán a tojásokból kikelt fiókákkal együtt térjenek vissza az Antarktiszra. 100 000 együtt fészkelő madár mindenképpen megdöbbentő látvány lenne, mivel azonban a pingvinek alapvetően különböznek minden madártól, és a fészkeik sem faágakból mesterien összerakott építmények, Punta Tombo különösen furcsa hely.
Eltartott egy ideig, amíg felfogtam, hogy az egyetlen kijelölt ösvényen kívül mindenhol pingvinek fészkelnek. Pingvinek fészkeltek a kis odúkban, minden mélyedésben, a bokrok gyökerei közt, és volt olyan, amelyik a kis gyaloghíd alatt érezte jól magát. A különböző fészkekből kiemelkedő fejek leginkább arra a vidámparki játékra hasonlítottak, amelyben egy gumikalapáccsal kell gyorsan eltalálni a lyukakból pillanatokra felbukkanó kis izéket. A pingvinek költéskor az a munkamegosztás, hogy míg a pár egyik tagja a tengerben halászik, a másik unatkozó, morcos fejjel pislog a tojáson dekkolva. Így hiába van egyszerre 50 000 madár a parton, ezek nagy többsége legfeljebb kacsintani hajlandó. Viszont a kevés kivétel is elég volt ahhoz, hogy nevetséges totyogásukkal, fejük billegetésével és össze-vissza dülöngélésükkel elszórakoztassanak másfél órán át.
A Valdés-félsziget környékének legnagyobb sztárjait azonban nem a szárazföldön, hanem a vízben érdemes megfigyelni. Ez itt sajnos szinte kizárólag hajós megközelítést jelent, mivel pipával úszkálni – nevetséges áron – csak az oroszlánfókákkal lehet, és állítólag van olyan cég is, amely működési engedélyét kockáztatva, fejenként több száz dollárért elvisz búvárokat a bálnákkal is merülni. Én ez utóbbi lehetőséggel természetvédelmi és anyagi okokból nem éltem.
Így maradtak a hajós kirándulások, mint például a Puerto Rawsonból induló túra a delfinekhez. Aki nem akar a Kerguelen-szigetekre utazni – márpedig oda jóval kevesebben jutnak el, mint Argentínába – itt láthatja a legegyszerűbben az egyik legkisebb létező cetfélét, a Commerson-delfineket.
Az alig másfél méteres, fekete-fehér delfinek méretüknek és színezetüknek köszönhetően a leginkább felfújható tengerparti játékszer-szerű állatok, amiket valaha láttam. Hogy milyen kicsik, akkor vált a legfeltűnöbbé, amikor a túraszervezőket is meglepve hirtelen néhány palackorrú delfin is feltűnt, majd ezek együtt kezdtek úszkálni a Commersonokkal – az ilyen keveredés állítólag tényleg elég ritka erre. A három méter alatti palackorrúak gigantikusnak tűntek a kis Commersonok mellett, amelyek azt is bemutatták, hogy csak egy dolgot szeretnek jobban, mint centikre úszkálni a csónak orrától. A kapitány által direkt keltett hullámokban ugrándzoni.
Végül pedig ott voltak a bálnák. A déli simabálnák a Valdés-félsziget mellé járnak párzani, majd a nőstények itt szülik meg borjukat, akit néhány hónapig az itteni, tápanyagban dús, viszonylag csendes vizekben szoptatnak és nevelgetnek. A produkció egyre több turistát vonz ide, így érdemes a késő délutáni, naplementés túrára befizetni, ami ugyan valamivel drágább, viszont cserébe csak néhány hajó van kint a vizen, és azokban sincs túl nagy zsúfoltság.
Amíg az ember nem látott bálnát közelről, felmerül benne, hogy a fejük felett cikázó gumihajók nem zavarják-e az állatokat. Amint megpillantja az első bálnáját, nyilvánvalóvá válik, hogy nem. Egyrészt mert a legtöbb bálnának semmilyen természetes ellensége nincs a világ tengereiben, így egészen nyugodtan tűrheti bárminek a közelségét, ami nem a Greenpeace-flotta által üldözött japán vadászhajó. Másrészt mert nincs is olyan nagy cikázás, a hajók csak megközelítik az állatokat, amelyek maguk döntik el, hogy mennyire akarnak közel jönni.
Még a közeli nagyvárosban, Puerto Madrynban mondta a hostel tulajdonosa, hogy egy néhány hónapos bálnabébi a nap végén pont úgy viselkedik, mint egy ötéves embergyerek, és ez a leírás nagyon találónak bizonyult. Eleinte ugyan mindenki azt hitte a hajóban, hogy csak kifejlett példányokkal van dolgunk, de aztán felfogtuk, hogy ezek az öt-hat méteres, minden szárazföldi állatnál testesebb tengeri emlősök csak csecsemők, a felnőttek a mellettük úszkáló, 15 méteres, a hajónkkal nagyjából megegyező méretű példányok. Később viszont már világos volt, hogy az a borjú, amelyik közelről nézeget, esetenként pedig a felszínen hisztizik.
Reméltem, hogy nem csak messziről látok majd itt bálnát, de amikor a borjak a hajótól olyan negyven centiméterre, fejük oldalán található szemüket a víz felé emelve jól megbámulták az őket bámulókat, az minden várakozást felülmúlt. Mint ahogy az is, amikor az egyik anya a mélybe merülve nyilván táplálékot keresett, borja pedig fent, melluszonyával ütemesen verve a vízfelszínt követelte, hogy vele is foglalkozzanak. Láttunk borjút és felnőttet egyaránt kiugrani a vízből, és persze az ikonikus farokúszó-mutogatás is megvolt, természetesen éppen a lenyugvó nap korongja előtt.
Nem szeretem, amikor állatokat mindenféle, emberekre használatos jelzőkkel látnak el, és ebben a hitemben a cetek sem ingattak meg. Belenéztem én több déli simabálna-borjúnak a szemébe, de nem láttam én ott sem értelmet, sem érzelmet, csak legfeljebb valamilyen gyermeki érdeklődést, ami persze, hogy minden emlős kicsinyében ott van, amíg meg nem eszi valami ragadozó. A bálnák csak azért különlegesek, mert általában nem eszi meg őket semmilyen ragadozó. A déli simabálna a ma élő harmadik legnagyobb állat, és ha a tudomány által elfogadott dinoszauruszokat is számítjuk, a minden idők legnagyobbjai listán is pont felférnek a dobogóra, a kék bálna és közeli rokonuk, a Csendes-óceáni északi simabálna mögé. Ahogy a hatalmas épületek azt bizonyítják, mire képes az ember, a bálnákat közelről nézve látszik csak, hogy cserébe mire képes a természet. Mindkettő elég komoly teljesítmény.
(A bálnákat ábrázoló fotókat nem én készítettem, hanem a hajón velünk utazó profi.)
