A Kis-Észak után logikusan a Nagy-Észak, a chilei Norte Grande következett. Így hívják a 4000 kilométernél is hosszabb ország legészakibb, körülbelül 1000 kilométeres, és Chile többi részéhez képest relatíve széles darabját, amelynek a tengerparthoz közeli részével kezdtem. Abban az Iquiquében, amely a világ egyik legextrémebb fekvésű települése.

Iqiuique ott fekszik, ahol a világ legnagyob víztömege, a Csendes-óceán találkozik a világ legszárazabb vidékével, az Atacama-sivataggal. Iquique azon a nagyon szűk parti sávon épült, ahol a sokszáz méter magas fennsík és az óceán közt van egy kis, életre többé-kevésbé alkalmas sáv. Ráadásul Iquiqét nemcsak a víz és a hegy támadja két oldalról, hanem a város fölé magasodik egy hatalmas homokdűne is, ami fentről pont úgy néz ki, mintha bármikor bekebelezhetne itt mindent.

Chiének keleti és nyugati része nincs, mivel pedig délen már elég időt töltöttem, az újévi valparaísói őrület után elindultam észak felé. Santiagotól a perui határig több mint 2000 kilométer a távolság, ami még egy ilyen keskeny országban is hatalmas területet jelent. Egyébként is nagyon hívogatott már Bolívia, így Észak-Chiléből csak két kis darabra futotta. Ezeket igazságosan osztottam el a Norte Chico (Kis-Észak) és a Norte Grande (Nagy-Észak) nevű országrészek közt.

A Norte Chico a Santiagótól közvetlenül északra fekvő, keskeny, ám jó hosszú földdarab. Ez még nem sivatag, bár a folyóvölgyektől messze nem sok zöldet látni. Viszont a Csendes-óceán itt már egy fokkal melegebb, mint a fővárostól délre, így a parton egymást követik a nyaralóhelyek, amelyek a januári iskolai szünetben tele is vannak vakációzó chileiekkel. Én az egyik legfelkapottabb és egyben legnagyobb parti várost, La Serenát néztem ki magamnak.

SANTIAGO

Santiago Backpackers Nagyjából a tökéletes hostel. Jó helyen van, a személyzet normális, bulis is meg nem is, jók a fürdőszobák, okés a reggeli, és még egy rendes belső udvara is van.

El Ají Seco A belváros sok perui étterméből azt ajánlják leginkább az útikönyvek, és ennek megfelelően elég drága, viszont egyértelműen nem a legjobb.

Mercado Central Ritka, hogy egy totálisan elturistásodott piac szórakoztató tudjon maradni, de a santiagói központi halpiac ilyen. A közepén lévő éttermek a legdrágábbak, viszont ott nagyobb a választék, és tudnak is főzni. A peremre szorultak cserébe olcsóbbak, és tele vannak helyiekkel. Evés közben lehet nézni a vicces turistacsalogatást, utána meg menni egy kört a magyarul teljesen névtelen, fura csúszómászók közt.

A két örök rivális, Argentína és Chile számtalan pályán versenyez egymással. Ezek közül is kiemelkedik az a harc, amelyet a világon a legjobb alapanyagokból, leggyengébben főző nemzetnek járó kupáért folytatnak. Az argentinoknak ott van a világ legjobb marhahúsa, amin kívül semmit nem tudnak a konyhaművészetről, míg a chileieknek hiába áll rendelkezésére a Csendes-óceán délkeleti részének minden herkentyűje, ők direkt nem hajlandóak érdekesen főzni. Hosszas, sokszor önkínzásnak is beillő kutatómunka után most kiosztom a győztesnek járó serleget: a chileinél fakezűbb nép nincs a konyhában.

A legtöbbet a chilei konyhaművészetről az mondja el, hogy a leginkább nemzeti ételnek nevezhető fogások gyorséttermi termékek. A gyorséttermi koszt a világon sehol sem az alapanyagok minőségéről vagy a kifinomult konyhai varázslatokról szól, a chilei fast foodhoz képest viszont még Ronald McDonald is maga Ferran Adriá.

PUERTO NATALES

Backpackers Kawashkar A Patagóniát ellepő izraeli hordák által csak mérsékelten fertőzött, normális hostel. Minden túrafelszerelést lehet bérelni, és kedvesen megőrzik az ember cuccát, amíg  környéken kirándul

Afrigonia Nagyon drága, és annyira azért nem is világszám, de hát hol a fenében ehetne az ember máshol chilei-zambiai fúziós konyhát? Egyébként sem utolsó élmény Patagóniában nem szimplán csak a grillre feldobott bárányt enni, hanem egy kicsit tunigolt verziót.

PUCÓN ÉS KÖRNYÉKE

Hostal El Refugio A falak lehetnének vastagabbak, viszont itt vannak Dél-Amerika legkényelmesebb matracai. A fürdőszobák nem az igaziak, viszont a közös résznek tök jó a hangulata. A holland tulaj és a helyi személyzet egyaránt nagyon jó fej, különös tekintettel Gracie-re, akinél viccesebb recepcióst még soha nem láttam.

Chef Pato Annyi hely van Chilében, ahol jellegtelen ételeket lehet enni. Miért pont ezt lenne kötelező felkeresni?

Ahogy egyszer már említettem, a blog mellettem írok naplót is. Az utóbbit inkább csak magamnak, de időnként kirakok ide belőle egy-egy részletet. Most öt nap jegyzetei következnek. Karácsony, a születésnapom és szilveszter Chile különböző pontjain. A kapcsos zárójelben szereplő magyarázatokat utólag írtam bele, a többi maga a megdöbbentő valóság. Azt hiszem ez az öt nap viszonylag jó képet ad arról, hogy milyen utazni, bár olyan őrültek házát, mint a valparaísói hostelem, én még soha, sehol nem láttam. Mindenesetre van itt turistáskodós, semmittevős, és az élet sűrejében megmerítkező naplórészlet is.

Sajnos technikai problémák miatt Valparaísóból nincsenek képeim, de az ottani eseményeket egyébként sem igazán lehetett volna fényképen megjeleníteni.

106. nap,  11.12.24, Casa Margouya, Puerto Varas

Nyolckor felébredtem, kilenckor elintéztem a karácsonyi skype-olást a családdal, aztán tízre lementem az autóbérlőhöz találkozni a franciákkal. Átvettük a kocsit, majd megálltunk buszjegyet venni, de sajnos már nem volt 26-án estére, úgyhogy 27-én reggel megyek, és csak Santiagóig, aztán reménykedhetek, hogy este még át tudjak húzni Valparaísóba. Észrevettem, hogy világít a műszerfalon valmi kis narancssárga jelzés, visszamentünk megkérdezni, de azt mondta a csávó, ez csak azért van, mert valami nem eredeti alkatrészt raktak bele. Úgyhogy mentünk.

Az Antarktisz után nem könnyű úticélt találni. Én a Holdon, a Mariana-árkon és a világ legszebb helyén gondolkodtam, és végül az utóbbinál maradtam. A Torres del Paine Nemzeti Park ott volt a közelben, Dél-Chilében, és egyébként is lényegesen olcsóbb a másik két opciónál. Ha pedig már ott jártam, össze is írtam, mit érdemes tudnia annak, aki nekivág a túrának.

Ahogy a kép is világosan mutatja, a Torres del Painét a világ legszebb helyének nevezni egyáltalán nem túlzás. Ennek megfelelően egyre népszerűbb is. Szemmel látható volt, hogy a park infrastruktúrája már csak nehezen bírja el az ide érkező tömegeket, és ha hamarosan nem vezetnek be valamilyen létszámkorlátozást, akkor sok el fog veszni a varázsból. Most viszont még, bár találkoztam olyannal, akinek a közeli Fitz Roy jobban tetszett, egyértelmű volt, hogy ez egy egészen különleges hely.

- Argentínában napi 86 amerikai dollárt költöttem, amiből világosan látszik, hogy ez nem tartozik a világ legolcsóbb úticéljai közé. A buszok drágák, bálnát sem lehet olcsón látni, és azt a sok csábító húsdarabot sem adják ingyen. Aki akarja, szerintem 40-50 dollárból ki tudja hozni az országot, de akkor el kell fogadnia, hogy sok programról lemond, és nem is eszik minden nap marhahúst jó étteremben.
- Nehéz elhinni, de a Maradona-testalkat viszonylag gyakori jelenség Argnetínában. Az ország tele van  160 centi magas, 130 centi széles, zömök, barna börű, bongyor fekete hajú férfiakkal. A legviccesebbek azok, akok ki is vannak gyúrva. Először éreztem, hogy a "könnyebb átugrani, mint körbeszaladni" sértés bizonyos emberekere nem túlzás.

- Argentínában tényleg folyamatosan téma a Falkland-, izé, a Malvinas. Óriásplakátokat szentelnek a teljesen irreleváns, néhány ezer angolnak és több millió birkának otthont adó kietlen szigeteknek, és senki nem lehet úgy politikus, hogy ne beszélne folyamatosan az argentinok területi igényeiről. Ami nemcsak a Falklandra terjed ki, hanem a Dél-Szendvics- és a Dél-Georgia-szigetekre is, valamint az Antarktisznak arra a cikkelyére, aminek keleti szélét éppen a Dél-Szendvics-szigetek, nyugati végét meg az ország legnyugatibb nyúlványa jelöli ki. Mert Argentínának tényleg nincs ennél égetőbb problémája, és ha ezeket a jég- és szikladarabokat visszakapnák, soha többé nem lenne senki szegény az országban.

Két nap a hajóút csak oda, az Antarktisz különlegessége viszont mindjárt az első partraszállásnál nyilvánvaló. Ilyen büdös kontinens nincs még egy a világon. A pingvinek szinte minden partszakaszon hatalmas kolóniákban fészkelnek, a pingvinguánó illata pedig sátorszerűen beborítja a környező négyzetkilométereket. Hajónkon, az Antarctic Dreamen nemcsak azért adnak minden utasnak egy gumicsizmát az út idejére, mert ezt követelik meg a szigorú antarktiszi turisztikai szabályok, hanem mert nem valószínű, hogy bárki fel akarná venni otthon azt a cipőjét, amivel bokáig gázolt a pingvinkakában.

A gumicsizmákat minden partraszállás előtt és után is fertőtleníteni kell, nehogy bármi megbolygassa az Antarktisz elszigetelt ökoszisztémáját. A szabályok ezen túl is nagyon szigorúak. Tilos a mohára lépni. Tilos bármilyen állathoz öt méternél közelebb menni. A tengerbe még hamuzni is tilos, aki beledobott volna valamit, azt nyilván helyben kivégzik. Tilos a totyogó pingvinek hóba taposott ösvényeire lépni, mert a mély embernyomokban szerencsétlenek hasraesnek.