Ha van a világnak tengere, amelynek már a nevétől is pálmafák közé kötve lengedező függőágyban érzi magát az ember, kókuszdióban felszolgált koktélok és az ezeket szervírozó nők társaságában, az mindenképpen a Karib-. A Quito-Bogotá buszmaraton után pedig már csak egy rövid repülőútra volt szükség ahhoz, hogy végre ott álljak Dél-Amerika harmadik tengerének partján. Valamint egy rövidebb és egy hosszabb autóútra, négy és fél órára egy kisteherautó platóján, és még ezek után sem látszott semmi a vízből, mert már tök sötét volt.
Másnap reggel viszont világos volt, hogy a Karib partvidéknek pont ez a darabja semmiben sem felel meg a világnak erről a feléről szóló sztereotípiáknak. Amit persze előre tudtam, hiszen eleve ezért jöttem ide, de még így is meglepő volt, hogy a La Guajira félsziget mennyire furcsa és különleges szeglete a kontinensnek. A Kolumbia jobb felső sarkában található kinövés Dél-Amerika legészakibb pontja, ami kicsit úgy hangzik, mint a világ legmagasabb törpéje, ám talán éppen ezért olyan izgalmas hely.
A Guajirán függőágyak vannak, ám nem pálmák közé feszítik ki ezeket, mert az elég strapabíró fák ugyan sokfelé megélnek, de a félsziget klímája már nekik is sok. Alig száz kilométerre nyugatra a trópusokon elvárható buja és zöld hegyek emelkednek közvetlenül a tengerpartról, a Guajira viszont száraz sivatag. Kaktuszokon, és mindenféle hasonlóan tüskés bozótszerűségen kívül itt nem is nő más. A táj cseppet sem dél-amerikai, inkább Mauritániát juttatta eszembe, bár soha az életben nem jártam Mauritániában.
Nincsenek itt koktélokat felszolgáló nők sem. A Guajira bennszülöttei a wayuu indiánok, akik a sivatagi népekhez méltóan szilajak és megszelidíthetetlenek, viszont a sivatagi népekhez méltatlanul nem művelik az önzetlen vendégszeretet műfaját. Én legalábbis nem szeretem, amikor az egyik wayuuval megalkuszom a csónakútra, aztán a másik wayuu még a kikötő előtt elkéri a pénz egy részét, amit később az első wayuu nálam nehezményez. Politikailag korrektül ezt úgy mondják, hogy évszázadok hányattatása a spanyol hódítók és a bogotái kormány közt különleges túlélő technikák alkalmazására kényszerítette a büszke indiánokat, őszintén viszont úgy, hogy az anyátokat húzzátok le, köcsögök. És lesztek szívesek spanyolul beszélni, nem wayuunaikiül susmogni egymás közt.
A Guajira urai ugyan a wayuuk, a félsziget legfontosabb lakosai mégis a kecskék. Más haszonállatnak ilyen környezetben esélye sem lenne, a színes nejlonzacskókat is vígan elszopogató kecske viszont él, virul, és így ellési szezonban reszketeg lábú, videójáték-hangon nyekegő gidákkal árasztja el a sivatagot. A nejlonzacskó-evés egyébként nagyon hasznos evolúciós lépés a kecskék számára, mivel, akárcsak a világ szinte összes sivatagját, a Guajira jelentős részét is a tüskéken fennakadó, aztán a szélben lengedező szemét borítja.
A félszigeten található, nemzetgazdaságilag jelentős szénbányánának köszönhetően az előbbit teljes hosszában átszeli egy sínpár, amit, az egyetlen komolyabb földúttal együtt, kamasz kiskatonák őriznek. Szegényeket teljes menetfelszerelésben, viszont elegendő folyadék nélkül rakják ki a pusztába, így ők kénytelenek az általuk üzemeltetett ellenőrzőpontokon az autósok vegzálása helyett vizet kunyerálni. Ami különösen annak fényében szomorú, hogy a Venezuelával határos, benzint és minden egyebet csempészőkkel teli terepen még a FARC, a Kolumbia utóbbi évtizedeit pokollá tevő gerillaszervezet is elég aktív. Míg a Panamericana blog a Guajira nyugati felén nyaralt, a keletin a terroristák erődemonstrációként 12 kolumbiai kiskatonát gyilkoltak meg.
Természetesen éppen ez a világvégi hangulat, a Dél-Amerikában teljesen idegen környezet teszi a Guajirát olyan vonzóvá. És mivel a félsziget infrastruktúrája nagyon messze van a bogotái menő bevásárlóközpontoktól, az itteni nyaralás szükségszerűen kalandos is. A repülő a fővárosból Riohachába érkezett, ahonnét iránytaxival érhető el Uribia városa, ahol véget ér az aszfalt, és kezdődik az Alta Guajira, Guajira-felső. Innét két óra alatt kellett volna Cabo de la Velába, a félsziget egyetlen igazán turistákra belőtt településére érni, ám egy sajnálatos motorhibának köszönhetően végül az út több, mint kétszer ennyi ideig tartott.
Bár Cabo – ahogy baráti társaságban ismerik – tengerparti főutcáján a feliratok szerint minden egyes épület vagy szálláshely, vagy étterem, vagy szuvenírbolt, turistainvázióról szó sem volt. A strandon nem volt egy büdös lélek sem, és amikor sikerült valamelyik étteremben élő lelket találni, rendelés után az első lépés mindig az volt, hogy a szakácsnő elszalasztott valakit a kisboltba a hozzávalókért. Az öböl végében kitesurfök röpködtek, így ott kellett lennie valami civilizációnak, de két nap nem volt elég ahhoz, hogy közelebb sétáljak. Inkább a térdig érő vízben beleléptem valamibe, ami hasító fájdalommal járt, a parton egymást dobáló szuvenírárus kisgyerekek pedig azonnal rájaszúrásként diagnosztizáltak, és 24 órán belüli halált ígértek. A szüleik ennél valamivel bizakodóbbak voltak, így amikor két óra várakozás és két langyos sör után még mindig éreztem a lábam, arra jutottam, hogy életben fogok maradni. Valószínűleg tengeri sün, vagy esetleg valami rákocska lehetett.
Cabo de la Vela még nem a világ vége, Punta Gallinas viszont a szó legszorosabb értelmében az. Dél-Amerika itt ér észak felé véget, a megyényi területen pedig napi négy-öt turistánál nem nagyon jár több. Pedig annyira nincs is messze, Cabótól már csak három órát kell zötykölődni egy kisteherautó platóján, vagy a tenger hangulatától függően 2-4 órát rázkódni egy motorcsónakban. Mivel a csónakos ember összedolgozik az út végén működő szálláshellyel, és valószínűleg az autó sofőrje is oda szállítja az utasait, nincs választási lehetőség, aki eljut ide, mind ugyananannak a terebélyes wayuu családnak a tanyáján kénytelen megszállni.
Látva a Guajira északi csücskén elszórt, szárított kaktuszdarabokból, hullámpalából, fémlemezekből és nyilván döglött kecskéből emelt, törött műanyag- és üvegdarabokkal felszórt földeken álló viskókat, a hivatalos szállás kifejezetten jó helynek tűnt. Az ugyan nem volt világos, hogy a három méter magas kerítés tetejét miért kellett üvegszilánkokkal bevonni, ha annak a kerítésnek mindkét kapuja hiányzik, de hát a wayuuk útjai kifürkészhetetlenek. Ennél fontosabb, hogy a közeli artézi kútnak köszönhetően volt édesvizes zuhany, a generátornak köszönhetően hideg sör, a környék halászainak jóvoltából annyi és olyan olcsó homár, hogy a második napon már kelletlenül törtem fel az ollóikat, hogy onnét és kiehessem a húst.
A szellős wayuu épületekben hagyományosan chinchorrókban, hatalmas, oldalszárnyakkal is felszerelt függőágyakban kell aludni. Az utóbbiak szerepét először nem értettem, aztán amikor éjjel ezeket magamra húzva is fáztam egy kicsit, már minden világos volt. Sajnos a minden éjjel orkánszerű szél ellen nem igazán volt mit tenni, a vadul lengedezve alvást pedig két éjszaka alatt nem sikerült kielégítően elsajátítanom. Így a háziak elképesztően szakadt, ősrégi Toyota Land Cruiserének első ülésén csak kókadoztam a mindenféle elhagyatott partszakaszok felé, bár amikor a hiányzó szélvédő helyén berepülő, tízcentis kabócaszerűség fejjel az államba vágódott, kicsit azért felébredtem.
Punta Gallinason a természeti környezet sivársága méltó párja a wayuu viskóknak. A teljesen elhagyatott partszakaszokon először ugyan félre kell rugdosni a száraz kecskebogyókat, hogy legyen hova leülni, de miután rájövünk, hogy ez teljesen felesleges meló, hiszen a szél úgyis azonnal mindet visszafújja, már önfeledten lehet élvezni a magányt. A földnyelvet cikcakkosra szabdaló öblöket borító mangróve is látványos, a csúcsot mégis az a strand jelenti, amely a világ vége után körülbelül ötven kanyarral található.
Dél-Amerika legészakibb pontját egy elég egyszerű világítótorony jelzi, a rázós földút azonban itt még nem ér véget, hanem tovább kanyarog a bozótban, egészen egy méretes homokdűne aljáig. Ennek a túloldala, egy körülbelül ötven méter magas homokfal egyenesen a Karib-tengerben ér véget, a meredély alját már a hullámok mossák. Láttam már a világban hasonlóan szép partszakaszokat, de azt egyikre sem merném mondani, hogy szebb volt ennél, a Playa Taroánál. A pálmafás-függőűgyas-koktélos idill megunhatatlan, de azért egy kicsit giccses és közhelyes – ez meg egyik sem volt.
(Mivel ezen rágódtam több, internettől távol töltött napig, hátha másnak is eszébe jut a kapcsolat lehetősége, de nem, a Guantanamerában szereplő guajirának semmi köze nincs ehhez a félszigethez. Egy kubai zenei stílust is így hívnak.)
