Sajnálatosan sokan képzelik azt, hogy a világnak azon része, amely az európai nagyvárosok forgalmas, éjszakánként jól megvilágított közontján kívül esik, életveszélyes. Szomorú, de sokan eleve ezért nem utaznak sehova, ahol más is van ezeken a forgalmas, jól bevilágított belvárosokon kívül. Én több mint másfél évet utaztam most Latin-Amerikában, korábban pedig egy évet Ázsiában, és az ég világon semmi rossz nem történt velem. Komolyan beteg sem voltam, de ezt majd a biztonságos utazást taglaló, második írásban fogom részletezni.
A világ szerencsétlenebb részeire izgalmas és romantikus úgy tekinteni, mint valami földi pokolra, ahol minden második bennszülött turistát akar ebédelni, vagy legalábbis megölni. Ezzel szemben az igazság az, hogy a legszerencsétlenebb helyeken élők is pontosan tudják, hogy turistát ölni veszélyes üzem, ami egyszerűen nem éri meg a fáradtságot. Egy helyi bankban sokkal több pénz van, mint egy fogalmatlanul bóklászó fehér ember zsebében, és a bankrablás nem is okoz nemzetközi botrányt, valamint szegénynegyedeket megszálló, ideges rendőrkommandókat. Igen, időnként megölnek egy-egy turistát mindenféle egzotikus helyszíneken, de ennek általában vagy az szokott az oka lenni, hogy a hülye turista hősködni kezdett támadóival szemben, vagy hogy az elkövető eleve nem volt beszámítható. Ilyesmi Londonban és New Yorkban is előfordulhat. Budapesten nem igazán, mert Budapestnél biztonságosabb nagyváros nem nagyon van a világon.
Bár nem vagyok nő, így a női lélek rejtelmeit és félelmeit nem élhetem át teljesen, azt hiszem, a megerőszakolástól sem kell sokkal jobban rettegni, mint a meggyilkolástól. Ugyanakkor nőként, pláne egyedülálló nőként utazgatva számtalan kellemetlen helyzettel kell együttélni. Van ciccegés, lerázhatatlan hősszerelmesek, magukat ellenállhatatlannak képzelő latin férfiak, enyhébb vagy erőszakosabb tapizás zsúfolt buszon és diszkóban. Teljesen megértem, miért idegesítenek sokakat halálra az ilyen szituációk. De bármennyire fárasztóak vagy megalázóak ezek, ha az ember lánya közben tudja, hogy ezekből komoly baj nincs, könnyebben elviselhetőek. Nyilván jó vastag bőrt kell növeszteni az ilyen jellegű molesztálás ignorálásához, de hát istenem, az sem megoldás, ha valaki Budapesten elsírja magát minden füttyögő építőmunkás után.
Utazó nőként a rázós helyzetek 99 százalékának kikerüléséhez egyetlen egy szabályt kell betartani: sokkal egyértelműbben és konzervatívabban kell meghúzni a megálljt parancsoló vonalat. Ez vonatkozik mindjárt az öltözködésre is. Természetesen mindenki azt vesz fel, amit akar, de azt azért nem árt tudni, hogy ami Európában csak néhány férfiszemöldököt ránt fel, azt a világ jelentős részén direkt szexre felhívásként értelmezik. Annyira nyilván senki sem hülye, hogy Iránban bikiniben menjen le a strandra, de attól, hogy egy adott országban rendkívül lengék a közerkölcsök, egy szabadosan felöltözött turistanő azért feltűnést kelt, a helyi férfipopulációnak pedig kihívást jelent. Aki nem akarja a szállása előtt az őt hazakísérő brazil férfi karjait ordítva lefejteni szinte meztelen testéről, annak inkább eleve ne legyen szinte meztelen a teste.
A helyes öltözködésnél már csak a helyes viselkedés a fontosabb, és itt kell a legjobban ügyelni a vonal jó helyen meghúzására. Az alapszabály az, hogy a nyugati világon kívül nincs olyan, hogy ártatlan flörtölés. Mind a szexuálisan frusztrált Keleten, mind a szexuálisan túlfűtött Latin-Amerikában ugyanazt látja minden férfi a cicázó nőben. Aki nem akar tényleg nagyon kellemetlen helyzetekbe kerülni, az egy pillanatra se sugallja magáról, hogy kapható mindenre. Kivéve, ha az adott partnerrel tényleg kaphaptó mindenre. Az összes nagyon kellemetlen történet, amit egzotikus helyeken turistáskodó nőktől hallottam, mind arról szólt, hogy a magát partnernek képzelő férfi azt hitte, hogy szabad a pálya. Az ilyen helyzeteket pedig tényleg csak úgy lehet elkerülni, ha eleve irgalmasrendi apácaként öltözködünk és viselkedünk.
Egyetlen egy nagyon húzós sztorit hallottam csak nőtől, amelynek főszereplője, egy angol újságírónő kénytelen volt felajánlani a perui, éppen terhes vendéglátóját megerőszakolni készülő betörőknek, hogy inkább őt kapják el egy körre. Ez szerencsére elég volt a támadás lendületének leveréséhez, de így is elég komoly törést jelentett az egyébként kifejezetten talpraesett és világlátott huszonéves angol életében. Egy elhagyatott andokbeli farmra rátörő indián haramiacsapat ellen nem elég semmilyen elővigyázatosság, de odafigyeléssel és minden nem kívánt közeledés gyors és szenvtelen lepattintásával szinte minden egyéb férfitípust le lehet szerelni.
Gyilkosságtól és nemi erőszaktól tehát felesleges rettegni nyaralásunk alatt, a trükkös lopások és erőszakos rablások gyakoriságával viszont igenis jobb tisztában lenni. Rettegni ezektől sem kell, de nagy hiba azt képzelni, hogy a világban bárhol, bármikor büntetlenül lehet flangálni nyakunkba akasztott méregdrága fényképezőgéppel. Budapestben – és a legtöbb nyugati nagyvárosban – éppen az a jó, hogy igenis lehet szinte bármikor, bármilyen felszereléssel, bárhol korzózni, de hát nálunk nincsenek is olyan elkeseredett, nincstelen tömegek, akik mindenre képesek lennének egy mp3-lejátszóért és egy aranyozott ezüstláncért. És Budapesten séta közben sem kell azzal foglalkozni, hogy éppen ki jön három lépéssel mögöttünk az utcán. A világ szerencsétlen helyein, szemmel láthatóan gazdag fehér emberként ezt a luxust ritkán engedheti meg magának a turista.
Mert hiába öltözködik az ember a lehető legegyszerűbben, a turistákra specializálódó, vagy éppen csak opportunista bűnöző úgyis kiszúrja. Én ezen az úton csak Chilében és Argentínában éreztem, hogy igazán be tudok olvadni, pedig nem vagyok 190 centi magas, szőke viking. Ázsiában természetesen sehol sem sikerült helyinek tettetni magam. Egy North Face-márkájú rövidnadrág, egy tanácstalan nézelődés valamelyik sarkon úgyis elárulja az embert. Ettől persze még érdemes a beolvadással próbálkozni, hogy legalább messziről ne legyünk kiszúrhatóak. Hivalkodásmentes ruha, drága szórakoztatóelektronikai termékek jól eldugva (vagy eleve otthon hagyva, lásd mindjárt), és az isten szerelmére, az okostelefonok korában, senki ne ácsorogjon percekig utcasarkokon egy hatalmas térképet forgatva, amiről azt sem tudja eldönteni, hogy merre van a fejjel lefele.
Amit az angol szakirodalom úgy mond, hogy "be aware of your surroundings" magyarra talán leginkább úgy fordítható, hogy "mindig figyelj a környezetedre". A turistaszempontból rossz hírű Quitóban ne úgy bandukolj szürkületkor az utcán, mint Budapesten, orrot lógatva, mindkét füledben üvöltő zenével. Mielőtt határozottan befordulnál egy utcába, mérd fel, hogy nem-e világításmentes sikátor az, gyanúsan sok lebzselő fiatalemberrel. Néha nézd meg, ki megy mögötted már tíz perce, hátha nem egy gyümölcsös szatyrot cipelő indián néni. Buliba indulás előtt kérdezd meg a recepción, lehet-e gyalog menni a diszkóba, vagy érdemesebb taxit hívni. Hazafelé ne szállj be olyan taxiba, amit nagyon ajánlgat a sofőrje, hanem állíts meg te magad egy éppen arrajárót. Leírva talán egy kicsit paranoidnak hatnak ezek a szabályok, pedig dehogy. Egyszerűen csak az egzotikus vidékeken navigálásnak ugyanúgy megvannak a szabályai, mint az európai autóvezetésnek, aki pedig már megtanult vezetni, az pontosan tudja, hogy az ahhoz szükséges készségek két hét alatt rutinná válnak. Így van ez a quitói sétákkal és, cserébe kárpótlásul azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy ezeken az egzotikus vidékeken viszont az autóvezetésnek nincsenek nagyon szabályai.
A környezet figyelésénél már csak egy fontosab szabály van, sőt, én azt mondanám, hogy ez a legfontosabb biztonsági szabály utazáskor, amelynek betartásával garantálhatjuk, hogy soha ne történjen igazán nagy baj. Ez pedig valami olyasmi, hogy "soha semmi ne legyen nálad, aminek elvesztése esetén nagyon szomorú lennél". Mivel gyilkosságtól nem kell félnünk, a legrosszabb, ami egzotikus helyen történhet, hogy egy rosszarcú, fegyveres bűnöző minden értéktárgyunkat elveszi, valamint arra kényszerít, hogy bankkártyánkról mindent pénzt levegyünk, majd átadjunk neki. Ha nincs nálunk semmi, ami létfontosságú, még egy ilyen kalandot is meg lehet úszni egy kis ijedtséggel és némi készpénz elvesztésével.
A bankkártya leszívását nagyon egyszerű kivédeni, még akkor is, ha pechünkre pont nálunk van, amikor jön a fegyveres bandita. Bármennyi pénz is van a kártyához tartozó számlán, bankunknál intézzük el, hogy ennek nagy része zárolva legyen, és csak egy-két-három ezer dolláros összeg legyen elérhető. Aztán amikor ez elfogy, szabadítsunk fel egy újabb összeget. Készpénzből soha ne legyen nálunk a mindenképpen szükségesnél több, esetleg vésztartalékként egy-kétszáz dollárnyi helyi akármi egy másik zsebben.
A többi értéktárgy esetében pedig érdemes minden hosszabb-rövidebb kirándulás előtt mérlegelni, hogy mi az, amire tényleg szükség van, és mi az, aminek elvesztése esetén az öngyilkosságot fontolgatnánk. Nekem a legértékesebb tárgyam a magyar, külföldön gyakorlatilag pótolhatatlan útlevelem volt. Ezt vagy a szobám zárható szekrényében, vagy a matracom alatt, vagy a nadrágomon belül hordott övtáskámban tartottam, attól függően, hogy éppen melyiket ítéltem a legbiztonságosabbnak. A laptopomat amikor csak lehetett, a szobámban tartottam elzárva, a fényképezésre és zenehallgatásra használt iPhone-omat pedig a zsebemben. Ha jött volna a fegyveres rabló, ezt el tudta venni, de úgy voltam vele, hogy ennyi rizikót nekem megér a dolog, mert fényképeznem muszáj valamennyit, zene nélkül pedig ideges vagyok. Ha ellopják, nagyon szomorú lettem volna, de egy iPhone azért nem a világ, gondolom a fogam szívva vettem volna másikat.
Fontos ugyanakkor megemlíteni, hogy a turistákat érő atrocitások döntő többsége nem erőszakos bűncselekmény, hanem trükkös lopás, a zsebtolvajlástól a mindenféle cseles lehúzásokig. Én a zsebtolvajok ellen úgy védekeztem, hogy amint sűrűsödni kezdett a tömeg, zsebre vágtam mindkét kezem, a ballal a telefonomba, a jobbal pedig a bankkártyámat és az útlevelemet tartalmazó övtáskába kapaszkodtam. Ezeket a trükköket kitanulja az ember, és szintén rutinná válnak egy idő után.
Mint ahogy rutinná vált számomra az is, hogy az éjszakai buszokon a lábamnál tartott kis hátizsákom pántját elalvás előtt mindig a bokám köré tekertem. Így a laptopomat a felébresztésem nélkül szinte lehetetlen volt megmozdítani. A nagy hátizsákom természetesen lent volt a csomagtartóban, de hát tizenöt kiló szennyest annyira nem is lopnak el, meg nem is volt pótolhatatlan. Azt is megtanulja az ember, hogy melyik buszokban lehet megbízni, és hogy nagyon látványosan kell átadni a hórukkembernek a cuccot, mielőtt felrakná a busz tetejére, hogy érezze, innentől kezdve ha bármi elvész, ő lesz felelősségre vonva. Hallottam már a thaiföldi buszokon a lenti csomagtartóban elbújó fosztogatókról, viszont az is közismert, hogy ezek a rettegett Khao San Roadról induló turistajáratok. Tessék szépen felszállni a sokkal kényelmesebb és pontosabb tömegközlekedésre.
A trükkös lehúzások egy része sajnos kivédhetetlen. El kell fogadni, hogy gazdag fehér emberként néha túl fognak számlázni az étteremben, és a taxissal szemben sem jó az alkupozíciónk, ha hajnalban próbálunk bejutni a repülőtérről a városközpontba. Itt is van persze jó taktika, például soha ne a busz sofőrjét kérdezzük meg felszálláskor, hogy mennyi a viteldíj, hanem üljünk le nyugodtan a helyünkre, aztán tudakoljuk meg a helyzetet a mellénk préselődő kolumbiai paraszttól. Majd nyújtsuk át a pontos összeget a kalauznak. Ha beadjuk a derekunkat a ravasz taxisnak, ne puffogjunk azon, hogy átvert öt dollárral vagy esetleg csak ötven centtel. Nyaralunk, belefér, legközelebb pedig majd megpróbálunk még dörzsöltebbek lenni.
Ahány lehúzás, annyi különböző trükk is létezik, van azonban egy aranyszabály, amivel nagyon sokat ki lehet védeni. Ez pedig az, hogy soha ne vegyünk igénybe olyan szolgáltatást, amit nagyon kínálgatnak, vagy amiről öt perce még nem gondoltuk, hogy szükségünk van rá. Ne abban az étteremben együnk, amelyiknek a szórólapját osztogatják. Ne szálljunk be az agresszíven nyomuló sofőr taxijába. Ne vegyünk meg semmilyen haszontalan szirszart a tengerparti árustól. Ne annál az utazási irodánál foglaljuk le az ötnapos gyalogtúrát, amelyik a szálloda recepciósa szerint a legjobb. Illetve csak akkor, ha a mindent tudó internet és a korábbi elégedett túrázók beszámolói segítségével megbizonyosodtunk, hogy tényleg az. A példák vég nélkül sorolhatóak, de a lényeg mindig ugyanaz: azt, attól és ott vedd, amit te szeretnél, nem amit nagyon el akarnak neked adni.
A lehúzások és bűntények áldozatai hajlamosak azt hinni, hogy ők tényleg csak ártatlan áldozatok, pedig az a helyzet, hogy én az utóbbi másfél évben legalább 500 különböző, ilyen jellegű sztorit hallottam, és úgy saccolnám, hogy az esetek 99 százalékában legalább részben az áldozat volt a felelős. Azt pedig pontosan tudom, hogy amikor én kétszer áldozat voltam, mindkétszer csak magamra vethettem. Először amikor az Amazonas egyik mellékfolyóján lecsorogva ellopták a lapotopom. Az első két estén mindenemre nagyon figyeltem, mert pontosan tudtam, milyen rossz hírű ez a Kolumbia és Brazília közötti szakasz. A harmadik estén viszont kicsit felengedtem, felmentem egy angol lánnyal sörözni a felső fedélzetre, és mire egy óra múlva visszatértem a cuccomhoz, egy enyves kéz kiemelte a kis hátizsákomból a laptopomat.
A falat rugdostam dühömben, és iszonyatosan haragudtam magamra. Amikor aztán 130 dollárért még az éjjel sikerült visszavásárolnom, persze büszke voltam, hogy milyen hatékonyan elintéztem az ügyet, de ettől még pontosan tudtam, hogy a saját hülyeségemnek és figyelmetlenségemnek köszönhettem az egészet. Aztán amikor a guatemalai San Francisco El Alto piacán felmetszették a zsebeimet, szintén én voltam a hibás. Láttam, hogy van előttem egy fura, a vidéki maja forgatagba nem illő srác, és utólag azt is összeraktam, hogy vonta el a figyelmem és hogy pakolta ki a két oldalzsebemet. De hallgatnom kellett volna az ösztöneimre, és amint valami gyanúsat észlelek, belépni egy boltba néhány percre, amíg fel nem adja a próbálkozást. Sajnos másfél év minden percében nem lehet ébernek lenni, de a két héttel korábban vásárolt fülhallgatóm és húsz dollárnyi guatemalai quetzal elvesztése megtanított arra, hogy hallgatni kell az ösztönökre. A mobilomba és az övtáskámba természetesen itt is görcsösen kapaszkodtam, így nagyobb baj nem lett.
A zsebmetszésnél kevésbé éreztem magam hibásnak, mint az Amazonason, ahol tényleg egyértelműen tök hülye voltam. Az általam a többi utazótól hallott rémtörténetek nagy része még ennél is nyilvánvalóbb eset volt, egy részüket hallgatva tényleg nem a gonoszság, hanem a nevelő szándék miatt mondtam magamban, hogy ezt megérdemelted, hülyegyerek. Hát lehet azt sajnálni, aki részegen elalszik egy riói strandon, aztán reggel arra ébred, hogy az alsógatyáján kívül semmije nem maradt? Vagy azt, aki a kolumbiai Cartagenában a diszkóban megpróbálta felszedni a helyi vagány csávók csaját, amiért közepesen erős verés lett a jutalma? Azt a marhát, aki bement egy Buenos Aires-i kocsmába, meghívta a pultnál üldögélő, csinos lányokat mindenre, aztán meglepődött, amikor kijött a 2000 dolláros számla? Az amerikai lányt, aki Nápolyban azt hitte, 100 dollárért fényképezőgépet vett, és csak otthon vette észre, hogy két krumpli van a dobozban?
Ahogy az előző példákból is kiderül, az alkoholfogyasztás exponenciálisan növeli a bűntény vagy lehúzás áldozatává válás esélyét. Ez ellen megint csak úgy lehet védekezni, hogy egyrészt nem kezdünk ki helyi kokainkereskedők barátnőivel, másrészt tényleg semmilyen értéket nem viszünk magunkkal. Aki az esti szórakozáshoz szükséges pénzen kívül bármit magával visz, amikor elindul egy latin nagyváros éjszakájába, az tényleg megérdemli, hogy el is vegyék tőle. Én is megérdemeltem volna, hogy amikor a riói Lapa negyedben, ahol minden pénteken a világ legnagyobb utcai bulija alakul ki, mellém ugrott két kurva és táncot mímelve a zsebeim felé kezdett nyúlkálni, elvigyék az ott lapuló telefonomat. Akkor még csak négy-öt caipirinha volt bennem, így szerencsére valamennyire működtek a reflexeim, és elhessegettem őket. De ez tényleg szerencse volt, és addig jár a turistakorsó az egzotikus kútra, amíg el nem törik.
Nekem akkor Rióban szerencsém volt, de az, hogy most másfél, összesen pedig két és fél évig nem történt velem semmi komoly baj, egészen biztosan annak köszönhető, hogy megtanultam vigyázni magamra. Nem félni kell az egzotikus helyre utazástól, hanem nekivágni, figyelni, aztán lehetőleg más kárán megtanulni ugyanezt. Nem szabad közben paranoiásnak lenni, és főleg nem szabad azt hinni, hogy a világ tele van bűnözőkkel, akik mind fényképezőgépeket lopnak. Mielőtt nekivágtam egyedül Latin-Amerikának, az egyik félelmem az volt, hogy mit csináljak a cuccommal, ha vécére kell mennem egy buszpályaudvaron. Az út végére megtanultam a megoldást: kedvesen meg kell kérni a vécésnénit, az ő hiányában pedig valamelyik utastársunkat, hogy vigyázzanak rá, amíg húsz perc alatt elintézzük az elintézendőt. Pont ugyanannyira megbízhatunk bennük, mint amennyire ők bízhatnának meg bennünk.
