Szórakoztató volt megismerni a Karib-tenger kolumbiai részének legfurább szegletét, viszont bűn lett volna kihagyni a képeslapoknak jobban megfelelő partszakaszokat. Éveken át hitegettem magam azzal, hogy erkölcsileg és intellektuálisan magasan felette állok olyan alantas szórakozásoknak, mint a tengerparton heverészés, mára viszont kénytelen voltam beismerni, hogy ugyan már. Bárhol, bármennyi ideig tudok henyélni, és ha a környéken van pálmafa, hullám és homok, még bűntudatom sincs.
Hogy minél jobban megismerjem a Karibot, mindkét közhelyet, a Népszerű Üdülőhelyet és a Paradicsomi Búvóhelyet is meglátogattam. Mindkettőből elég komoly a kínálat Kolumbiában, az előbbi kategóriában mégis könnyebb volt választani, mivel a Tayrona Nemzeti Park magasan kiemelkedik a mezőnyből. Minden kolumbiai minden útjába kerülő külföldit megkérdez arról, hogy járt-e már ott, ha esetleg nem, akkor melegen ajánlja, és minden útikönyv hosszasan zengi ennek a partszakasznak a dicsőségét. Igyekeztem előzetesen nem túlságosan belelkesedni, mert mindig az ilyen helyeken lehet a legnagyobbat csalódni.
És így nem is csalódtam a Tayronában. Az egészen pofátlan árakon először felidegesítettem magam, aztán gyorsan eszembe jutott, hogy ez egy Népszerű Üdülőhely, azok meg a világon mindenhol ugyanezt nyújtják. Azt pedig előre tudtam, hogy a parkban fürdeni csak a nagyon kevés, erre kijelölt strandon lehet, a többin soknyelvű táblák figyelmeztetik a látogatókat, hogy itt évente hányan halnak meg, és ugye nem akar a kedves nyaraló a statisztika részévé válni.
Tömeg viszont az állítólagos népszerűség ellenére nem volt. Egyrészt mert a kolumbiai nyaralóhelyeken a főszezon december-januárban van, másrészt pedig mert itt kezdett derengeni, hogy a "népszerű" Kolumbiában mást jelent, mint Dalmáciában. Az ország egyre felkapottabb, ma már tényleg csak az hiszi, hogy itt még mindig polgárháború van, aki tizenöt éve egy dobozban él, de a tömegben rajzó külföldi turisták egyelőre nincsenek itt. Se a népszerű üdülőhelyeken, se a még népszerűbb nagyvárosokban, se sehol.
Így a Tayronában viszonylag zavartalanul lehetett nézni, ahogy a világ legmagasabb parti hegylánca a tengerből kiemelkedve vész bele a felhőkbe. A Sierra de Santa Martában alig 42 kilométerra a parttól már 5700 méter feletti, örök hóval borított csúcsok vannak, de nehezen tudom elképzelni, hogy ezeket a Tayronából valaha is látni lehet. A strandok mögött még pálmafás, kicsit feljebb viszont már dzsungelszerű növényzetet alig néhány száz méter magasságig lehetett látni, e felett már csak a gomolygó szürkeség maradt.
Az egy héttel korábban felkeresett Guajira-félsziget kétségtelenül nagyobb hatással volt rám, de itt sem volt sok bajom, amikor egy hosszabb partszakasz végén nevetségesen üres étterem, és két, gyümölcsleveket turmixoló néger lány várt. Akiknek kedvessége még mindig sehol nem volt a három öböllel arrébb búvárszemüveget és -uszonyt kölcsönző, a felszerelés mellé rendkívül részletes használati útmutatóval is szolgáló, fogatlan öregasszonyhoz képest. Playa la Rocában pedig még őt sem alkalmazták volna, mert ahhoz még ennél is szívélyesebbnek kell lenni.
A Tayronától néhány tucat kilométerre található Playa la Roca többe került, mint amit én ezen az úton meg szoktam engedni magamnak, de hát istenem, akárcsak a Népszerű Üdülőhelyeket, a Paradicsomi Búvóhelyet sem adják ingyen. Legalábbis nem Dél-Amerikában. A szálláshellyel már szemeztem egy ideje az interneten fellelhető, egyöntetűen áradozó vélemények hatására, aztán amikor a Guajirán megismert francia pár mondta, hogy ők is ott voltak, és tényleg jó, nem latolgattam tovább. Elkértem a franciák mobiltelefonját, és felhívtam a tulajdonos Mariót, aki a négy éjszakás tartózkodásra tekintettel engedett is egy kicsit az áraikból.
A Playa la Roca családi vállalkozás, a bogotái Mariónak és a Santa Marta-hegységben élő, kogi törzsből származó feleségének, Saminak a tulajdona. Ennek megfelelően a szolgáltatások személyesebbek, és persze egyben szétszórtabbak is, mint amit egy hasonló színvonalú, de nagyüzemi keretek közt üzemeltetett nyaralóhelytől vár el az ember. Bár nekem van egy olyan érzésem, hogy a nagyobb kolumbiai luxusszállodákban is elfogy néha a sör, az étkezések rendszeresen késnek egy órácskát, és ha túl sok vendég érkezik egyszerre, akkor senki sem tud igazán jóllakni.
De Playa la Rocában egyszerűen lehetetlen ilyen hibákért haragudni, annyira kedves mindenki. Hogy mennyire, azt leginkább Mario sztorijával tudnám leírni, aminél semmi nem szemlélteti jobban, hogy mi a különbség Latin-Amerika és Kelet-Európa között. "1995-ben megnyertem egy pályázatot, és 10 napra elutazhattam Trondheimba. Volt egy kis spórolt pénzem, így inkább lekéstem a repülőm, és maradtam még 11 hónapot. Hamisított Interrail-jeggyel utazgattam Európában, voltam Budapesten is, nagyon tetszett, annál jobban már csak a Magas-Tátra. Csak az volt a fura, hogy ott voltam egy kis szlovák faluban, aminek sajnos nem emlékszem a nevére, és gondoltam lemegyek a kocsmába beszélgetni. De senki nem akart beszélgetni velem, sőt, egymással sem beszélgettek, csak ilyen öreg emberek ittak magukban."
Playa la Rocában a beszélgetéssel nem volt gond, engem inkább zavart néha, hogy a közösen elfogyasztott étkezések alatt a többi vendég nem bírja abbahagyni a teljesen felesleges csicsergést. De hát én csak egy mogorva, barátságtalan kelet-európai vagyok. Így sokkal jobban élveztem a klasszikus tengerparti szórakozásokat, mint például színvonaltalan magazinok lapozgatása, valamint az ugrálás a hullámokba. Itt nem volt életveszélyes a tenger, de a fodrozódó hullámoknak olyan visszahúzó ereje volt, hogy ezután a Tayronában már tényleg nem volt kedvem kipróbálni, hogy milyen, amikor gyilkos lehet a víz.
Trópusi tengerpartokon a naplemente bámulása minden este kötelező program, ez alól Kolumbia sem kivétel, ha pedig nyugati fekvésű a strand, akkor pláne nem. Azt már korábban megtapasztaltam, hogy a legszebb naplementék mindig viharos délutánok után következnek, amikor az égen még ott vannak a felhők, amiket a lemenő nap hülye színekben tud megvilágítani, de Playa la Rocában minden szürrealitási rekord megdőlt. Egy felhőszakadás után, amikor a nap már lebukott a horizont mögé, a pont felettem lévő felhő mögött valaki felkapcsolt egy erős, sárga fényű lámpát. Az egész környéket teljesen túlvilági, narancssárga fény világította be, a színek még a háziakat is tátott szájjal csalogatták le a tengerpartra. Aminek eredményeként nem volt, aki a pincérlányoknak szóljon, hogy ideje lenne a vendégeknek a vacsora előtti tüskés annóna-levüket felszolgálni.
