Mit lehet megtudni egy 12 milliós nagyvárosról öt nap alatt? Az ég világon semmit. Ítéletet mondani róla pedig még nehezebb, mégiscsak egy Magyarországnál népesebb és változatosabb helyről van szó. Buenos Aires viszont Budapestről érkezve egészen speciális eset. Ez minden bizonnyal a világ egyetlen metropolisza, amely ugyanakkor, ugyanazok a Nyugat-Európából importált eszmék és művészeti irányzatok mentén alakult ki, mint Budapest, és azóta is hasonlóan alakult a fejlődése – nevezetesen sehogy. És így valamennyit igenis meg lehet belőle érteni.
A tízmillió feletti nagyvárosok alapvetően két típusra oszthatók. Vannak az emberi fejlődés csúcsát jelentő, mindenben élen járó futurisztikus gigapoliszok Sanghajtól New Yorkig, és van a másik véglet, az urbanizált földi pokol, ahogy Lagostól Kalkuttáig megvalósul. Vannak olyan nagyvárosok is, mint például a joggal Dél-Amerika fővárosának tartott Sao Paulo, ahol akár egyetlen háztömbön belül ott van mind a két véglet. A felhőkarcoló a a gazdasági elitnek, a globálisan is meghatározó progresszív kultúra, és az utcán kolduló-élő-haldokló szerencsétlenek. Buenos Aires viszont egészen más.
Bostontól Bombayig a világ összes igazi nagyvárosa mintaként a 19. századi Nyugat-Európa grandiózus urbanisztikai fejleményeit követte - Londont, Párizst, Rómát, Bécset, kinek mi tetszett, illetve kit ki gyarmatosított. Aztán a következő 100-150 évben az örökösök vagy lehagyták a szülőket, vagy szétrohadtak, és persze az európai nagyvárosok is változtak, fejlődtek, újra kitalálták magukat. Buenos Aires viszont nem sokat változott azóta, hogy a 19-20. század fordulóján gyorsan felépült, leszámítva persze hogy az eltelt idő alatt sokszorosára duzzadt. Ezért különbözik a világ összes igazi nagyvárosról, és ezért olyan ismerős Budapestről érkezve.
Az évszázados hanyatlás Buenos Airesben sokkal szembetűnőbb, mint Magyarországon - első sorban azért, mert magasabbról is tudtak lebucskázni. Ma már egészen hihetetlen, de a 19. század végén még nem volt egyértelmű, hogy az USA vagy Argentína lesz az amerikai kontinens meghatározó gazdasági szuperhatalma, Buenos Airesnek pedig New York előtt sem volt miért szégyenkeznie. Aztán kicsit szétestek a dolgok, korruptt politikusok jöttek, rossz gazdasági döntések mentek, és az ország fővárosa soha nem tudta többé megközelíteni azokat a magasságokat, ahova a könnyed jómód évtizedeiben jutott.
Buenos Airesben pénzből valamivel több, ízlésből valamivel kevesebb lehetett, mint a kortárs Budapesten. A klasszikus argentin bérház így nem három-négy, hanem inkább öt-hat-hét emeletes, a leggazdagabb polgári családok által emelt paloták közt viszont sok a nevetségesen giccses. De ezek mégiscsak apró különbségek, a meghatározó érzés az, hogy Közép-Európából nézve Buenos Aires nem különösebben egzotikus. Ami persze nemcsak a közös hatásoknak köszönhető, hanem természetesen annak is, hogy az egykor dúsgazdag város ugyanúgy vonzotta magához a szegény európaiakat, mint Amerika. A régi spanyol családok mellé jöttek olaszok milliói, és mindenféle elszegényedett vagy kalandvágyó közép európaiak: lengyelek, németek, horvátok, zsidók, ukránok, és magyarok is bőven.
Így nem meglepő, hogy a Buenos Aires-i kávéházi kultúra simán veri a bécsit és a párizsit, hogy minden sarkon van egy pizzeria, és hogy minden focicsapatban van legalább egy olyan szláv nevű játékos, akinek a drukkerek inkább kitalálnak valami becenevet, csak ne kelljen nekifutniuk annak a sok mássalhangzónak. Éppen ez teszi a várost igazi kozmopolita metropolisszá, nem csupán egy olyan Budapesté, ahol véletlenül hatszor annyian laknak.
Borges-szerű, reszketeg öregemberek botra támaszkodva, skatulyából kihúzott olasz öltönyben. Komplett utcák, ahol minden üzletnek örmény neve van, és mindegyik homlokzatán ott lobog az örmény zászló. Az ilyen városokban kötelező hispter-negyed, a bohém semmittevés valamennyi elmaradhatatlan kellékével a butiktól a vegan wokbáron át a bágyadt tavaszi napfényben a teraszokon kókadozó, Ray-Ban napszemüveges szabadúszókig. Kipás zsidó kiskereskedőknek árut szállító mokány, hatalmas orrú, rézbőrű indiánok. Minden sarkon húsz újgazdag brazil turista. A jellegzetesen lassú helyi spanyol kiejtéssel magyarázó kínai közértesek. Buenos Airest sokkal inkább lehet olvasztótégelynek nevezni, mint az olyan amerikai nagyvárosokat, ahol a társadalmi, etnikai választóvonalak évtizedeken át teljesen merevek.
Nem mintha itt mindenki egész nap a csodálatos helyi marhahúst és a széles cukrászati kínálatot élvezné mindenféle vendéglátóhelyeken, de a különbségek nem annyira brutálisak, mint a például említett Sao Paulóban. Vannak szegénynegyedek, vannak a belvárosban kolduló piszkos kisgyerekek, éjszaka szemetet válogató komplett családok. Vannak nagy amerikai SUV-okkal száguldozó fiatalok, jellegzetesen mediterrán, gyöngysoros, kávéházi nénikék, és a magániskola előtt egyenruhás gyerekeikre váró, szétplaszikázott anyukák Fendi táskával. Vannak sztrájkok, és a mindenféle elégedetlen csoportok által lezárt utak egészen mindennapos eseménynek számítanak. Mégsem az az érzése az embernek, hogy a társadalmi feszültség folyamatosan forráspont-közelben tartaná a várost, amelynek még az útikönyvek által bűnbarlangként lefestett negyedei is teljesen biztonságosnak látszottak - legalábbis egy szál trikóban, feltűnően drága ékszerek és fényképezőgépek nélkül.
Nem volt ez persze mindig így, a 2001-es nagy gazdasági összeomlás utáni zavargásokban például jó sok halott maradt a város utcáin. De most a hangulat inkább tűnik félénken bizakodónak, és a fejlődésnek és a jómódnak szemmel látható jelei is vannak. Vannak már felhőkarcolók, és ambícózus, komplett városnegyedeket szórakoztató-vásároltató komplexumokka alakító városfejlesztési projektek. Nemrég indult el a városi biciklibérlő rendszer, bár úgy tűnt, itt még annyi az olcsó munkaerő, hogy a teljes automatizálás helyett a dokkoló állomásokon laptoppal ücsörgő alkalmazottak végzik az adminisztrációt.
Buenos Airest tehát valamennyire meg lehet érteni, és turistaként egyébként is élvezhető város. Például azért, mert kifejezetten barátiak az árak. Már nem lehet egy amerikai dollárból jóllakni, mint közvetlenül a gazdasági összeomlás után, de még Magyarországról nézve is nevetségesen kevés pénzért lehet elfogyasztani egy kétfogásos vacsorát. Háromfogásost is lehetne, csak azt a majd külön bejegyzést érdemlő argentin adagok miatt lehetetlen vállalkozás. Az argentinokat Dél-Amerika-szerte utálni szokás nagyképűségük miatt, a Buenos Aires-ieket pedig az ország többi része különösen felfuvalkodott hólyagnak tartja, de külföldiként inkább csak kedvességgel, segítőkészséggel és szórakoztató szövegeléssel találkozik az ember, akár pincérrel, akár taxissal akad dolga.
Az emberiség nem ettől halad előre, de lehet, hogy mégis ilyennek kell lennie egy metropolisznak.
