A Suriname folyó felső folyása mentén eltöltött napk harmadik legviccesebb dolga az egészen gorillaszerű polgármester-törzsfőnök volt. Tisztában vagyok azzal, hogy civilizációnk jelenlegi állása szerint fekete bőrű embertársainkat nem illik emberszabású majmokhoz hasonlítani (a párduc és a gazella viszont valamiért rendben van), de a pókhasú, busafejű, egész testén ezüstös szőrt viselő, kicsi, sárgás, butaságot és agresszivitást sugárzó szemekkel bámuló férfit semmi máshoz nem tudom hasonlítani, mint egy kifejlett hegyigorila alfahímhez. A törzsfőnökhoz azért vittek, hogy beszélgessek vele, miután azt mondtam, hogy engem az emberek jobban érdekelnek, mint a természet, ám szerencsémre ez a kapitális férfi egyáltalán nem akart velem dumcsizni, így a csúcstalálkozó néhány perc után véget ért.
A második legviccesebb dolog Dél-Amerika e nagyon kevéssé dél-amerikaias szegletében a holland nemesfa-kereskedő volt, aki a másik fehér ember volt Botopasi faluban. Ő nálam valamivel kevésbé volt tekintettel a helyiekre, ezért a kocsmaként funkcionáló bódé erősítőjére kötötte a lapotopját, és a meleg, trópusi éjszakában üvöltette fiatalkora kedvenceit, az Aerosmitht, Chert, Madonnát és a Dire Straits. És részegen együtt is ordította Steven Tylerrel a Love in an Elevatort. Szívesen hasonlítanám őt is gorillához, de ő még valami annál is csúnyábbra hasonlított, nevezetesen egy nagydarab Rudi Völlerre, aki a német focistánál ritkásabb, de hasonlóan bongyor haját még dúsabb bajusszal igyekezett ellensúlyozni. A fakereskedőnek lett volna esélye a tréfadobogó legfelső fokára, még azon is túltettem volna magam, hogy egy hollandtól elég fura pont Völlert választani példaképnek, amikor viszont fogdosni kezdte a tinédzser, ám jól fejlett helyi kiscsajt, már éreztem, hogy egy alkalmi szexturistát nem jutalmazhatok.
A győztes így a Digicel névre hallgató fiatalember lett, akire szállásadóm bízott, hogy vezessen át a szomszéd faluba. Digicel tisztességes neve egyébként Ian, de amikor Botopasiban felépült a mobiltelefon-antenna, és végre lett az erdőben is térerő, ő folyamatosan a Suriname-i mobilcég trikójában, sapkájában és esőkabátjában mászkált, így rajta ragadt ez a szép név. Digicel előbb megtudakolta, hogy én egyszerre csak egy, vagy több barátnőt szeretek, majd biztosított arról, hogy a faluban bárkit megkaphatok, ha meghívom az áldozatot egy sörre, de lehet, hogy egy kóla is elég. Megemlítettem, hogy szerintem a húga, aki a fővárosban, Paramaribóban jár főiskolára, kifejezetten csinos, és milyen jól tud angolul, mire a vietnami papucsban, piros sortban és a Suriname-i válogatott mezében az ösvényen mellettem gyalogló fiatalember jellegzetesen afrikai angol akcentusával annyit válaszolt, hogy "You know, I don't like to study, that's why I chose the street life. Many women, this is my style." Nehéz volt nem hangosan felröhögni.
A Suriname felső folyásához Paramaribón keresztül vezetett az út. Az egykori Holland Guyana fővárosa sokmindenben hasonlított a szomszédos Francia Guyanáéra, elsősorban az itt is észbontó multikulturalizmus tekintetében. Itt vietnamiak nincsenek, cserébe viszont a szintén holland gyarmatokról érkezett indonézek alkotnak még politikailag is erős kisebbséget. Suriname-ban sokkal erősebb az indiai befolyás is, mint a keleti szomszédban, bár annyira azért nem, hogy ki tudják ütni a közérteket a kínaiak kezéből. A kedvencem az a kínai étterem volt, ahol a teljes személyzet indiaiakból állt. Paramaribo komplett belvárosa rajta van az UNESCO Világörökség-listáján, ami a tökéletes állapotban lévő, fehérre festett, gyarmati faépületeket látva nem is meglepő. A helyiek viszont büszkébbek arra, hogy állítólag Jeruzsálemen kívül a világon csak itt van egymás mellett zsinagóga és mecset, ráadásul mindkettő hatalmas, igaz, az előbbit már nincs nagyon, aki használja. Nekem az tetszett igazán, hogy majdnem közvetlenül a zsinagóga mellett van egy McDonald's is.
Suriname-ban mindenképpen szerettem volna kijutni a természetbe is, ez azonban komoly problémákba ütközött. Az országban nem olyan meredekek az árak, mint Francia Guyanában, viszont mivel gyakorlatilag nincsenek magányos utazók, nem is létezik rájuk célzott infrastruktúra. Suriname-ba szinte csak holland turisták érkeznek, és ők is inkább a megszervezett, csoportos utakat preferálják. A kézenfekvő megoldás a hozzájuk csatlakozás lett volna, de nekem ehhez nem volt kedvem, mert egyrészt drága, másrészt hat holland nyugdíjas társaságában zavarba jövök. Tovább nehezítette a dolgot, hogy a Suriname-mal foglalkozó internetes források is szinte mind hollandul vannak, ém végül az utolsó pillanatban sikerült találni egy angol nyelvű fórumbejegyzést, amelynek szerzője sikeresen és egyénileg látogatta meg a Suriname felső folyásának falvait.
Ez végül egészen egyszerű vállalkozásnak bizonyult. Először is el kellett autózni Paramaribótól délre az Atjoni nevű faluig, ami nem is annyira falu, mint inkább csak az út vége, ahonnét már a folyón kell tovább haladni felfelé. Ennél valószínűleg a három Guyanában sehol sincs simább és rendezettebb út, mivel a mindig önzetlen és nagyvonalú kínai kormány finanszírozta és építette. Suriname-ban két éve az a Dési Bouterse nyerte meg a választásokat, aki korábban az ország diktátoraként működött, szerény fizetését tonnányi kokain csempészésével egészítette ki, valamint bárkit eltett láb alól, aki szólni mert ellene. Miután Bouterse ismételt hatalomra jutása után amnesztiát adott a nyolcvanas években elkövetett politikai gyilkosságokkal vádoltaknak – nagyvonalúan saját magának is –, a holland kormány és a világ demokratikus fele kiakadt, így Suriname-nak nagyon jól jön a kínai segítség.
Atjonitól dél felé már csak a Suriname-folyón lehet tovább menni. Bár ez földrajzilag, biológiailag és éghajlatilag Amazónia, a folyó nem az Amazonas vízgyűjtőrendszeréhez tartozik, hanem észak felé haladva a Karib-tengerbe ömlik. Nem is kilométer széles, lassan hömpölygő óriás, hanem számtalan zúgón is átvágó, kifejezetten sebes folyam. Az egykor egyetlen hatalmas fatörzsből kivájt kenukat ma már szinte senki sem használja, ezek modern változata a hasonlóan keskeny és hosszú, de már deszkákból készülő, Yamaha-motorral felszerelt csónak, a korjaal. Ezek egész gyorsan haladnak, és a kormányosnak már most, a száraz évszak elején is folyamatosan figyelnie kell, hogy ne csapja neki a hajót a felszín alatt néhány centivel megbúvó köveknek. Ami nem mindig sikerül, még úgy sem, hogy a zúgóknál tényleg elképesztő, vadvízi evezéshez hasonlatos mutatványokat tudnak előadni egy motorcsónakkal, De nem panaszkodhatok, ha néhány héttel később jövök, többször is ki kellett volna szálni és teljesen kipakolni a hajót, hogy át tudjon jutni a rázósabb szakaszokon.
Az utolsó kínai közért Atjoniban van, innét felfelé már csak holland turisták csoportjai és bennszülöttek találhatók. Ha dél-amerikai bennszülöttekről van szó, az ember logikusan indiánokra gondol, belőlük viszont már csak néhány ezer él a mai Suriname területén, és ők is jóval délebbre, a brazil határ közelében próbálnak túlélni. A Felső-Suriname partjain viszont szénfekete négerek laknak. Ők a szaramakkák, a marúnok legnépesebb törzse. Angolul a Saramaka és a Maroon a helyes kifejezés, de ezeknek nem találtam meg a magyar megfelelőjét. Ha esetleg létezne, nagyon szívesen megtudnám, addig viszont maradok a nyelvújításnál. És mindenki örüljön, hogy nem az eredeti holland elnevezésüket fordítom, mert az bozótnigger lenne.
A marúnok azok a rabszolgák leszármazottjai, akik a 17-18. századoktól kezdve elszökdöstek a Karib partokhoz közeli ültetvényekről, és összeverődve a dzsungelben próbáltak új életet kezdeni. Ilyenre nem csak itt volt példa Latin-Amerikában, Hondurastól Brazíliáig gyakoriak voltak a szökések, ami a rabszolgák embertelen élet- és munkakörülményeit tekintve egyáltalán nem meglepő. A Suriname-i marúnok azonban speciális helyzetben voltak, mivel 1762-ben, megelőlegezve a későbbi toleráns holland állam álmát, három legfontosabb törzsük, köztük a szaramakkák békeszerződést írtak alá a gyarmatosítókkal, amely adófozetés fejében garantálta szabad életüket. Brazíliában például hiába jöttek létre több tízezres szököttrabszolga-királyságok, a quilombók, a portugálok nem nyugodtak bele a munkaerő elvesztésébe, és könyörtelenül lerohanták még a legnagyobb településeket is.
Dél-Amerika számtalan pontjáról írják mindenféle útikönyvek, hogy "olyan, mint Afrika", ám ezeken a helyeken én azon kívül, hogy a lakosság jelentős hányada volt fekete bőrű, és szerették a dobokat, nem sok afrikaias dolgot láttam. A Felső-Suriname menti falvak viszont tényleg olyanok voltak, mint Afrika, vagy legalábbis ahogy én Afrikát elképzelem. Itt nem jelentős hányad fekete bőrű, hanem mindenki szénfekete, és egyértelműen látszik, hogy egy gramm keveredés nincs senkinek a vérében. A parton lógó mellű, félmeztelen öregasszonyok mosnak és pecáznak, esténként pedig a falvak kunyhóiból dől a füst és a zene. Ami ma már természetesen hangszórókból dübürög, de olyan hangerővel, hogy a folyó túloldalán, füldugón keresztül is zavaró.
A Felső-Suriname-nak nincs sok köze Paramaribóhoz. Az ország hivatalos nyelve a holland, de a fővárosban az utcán inkább a sranan tongót, a helyi kreolt beszélik. A szaramakkáknak viszont saját nyelvük van, ami a holland, az angol, a portugál, és a mai Ghána és Nigéria területén beszélt nyelvek keveréke, de az összhatás az én fülemnek jellegzetesen afrikainak tűnt. Mint ahogy afrikaiasak a szaramakkák által készített hangszerek is, sőt, a zenéjük is annyira hasonlít a rabszolgák őshazájának zenéjére, hogy amikor antropológusok ideutaztattak afrikai zenészeket, azok gond nélkül be tudtak kapcsolódni a dalokba.
A szaramakkák történetében az a legszebb, hogy képesek voltak megvetni q lábukat egy számukra teljesen idegen kontinensen. Ehhez néha be kellett törniük az egykori ültetvényeikre, ahonnét elloptak ezt-azt, és néha lemészároltak a gyarmatosító fehéreket, de ebben az esetben elég nehéz a bosszú jogosságával vitatkozni, A dzsungelt ugyan eleinte nem ismerték, de ügyesen nagyobb csapatokba verődtek, és voltak olyan okosak, hogy az akkor még velük egy területen élő indiánoktól is eltanuljanak néhány, a túléléshez elengedhetetlen trükköt. Mint például hogy melyik növény levét kell a folyóba önteni ahhoz, hogy a teljesen lebénult halakat kézzel is össze lehessen fogdosni.
A marúnok nincsenek jóban Bouterse rezsimével, amely a nyolcvanas években le is mészárolta egy falujukat. Korábban sem volt sokkal jobb a helyzet: amikor a hatvanas években még a hollandok elárasztották a hatalmas Brokopondo víztározót, szegény szaramakkák nem hitték el, hogy ilyen megtörténhet, és sokan a figyelmeztetések ellenére sem hagyták el a falvaikat. Aztán szó szerint rohanhattak, amikor már jött a víz.
A bizalmatlanság nemcsak a politikai, hanem a vallási hatalomra is kiterjed. Van olyan falu Botopasi közelében, ahol az amerikai misszionáriusok sikeresen betiltották a szaramakka emberek két kedvenc szórakozását, a táncot és a sört, de őket a környék ki is röhögi. Botopasiban van templom, a közeli Pikinsleeben viszont csak a falun kívül, az erdő szélén engedélyezték megépítését az elöljárók. A papíron keresztény szaramakkák is nagyon tisztelik a vizek és a fák isteneit és szellemeit, és mindenféle olyan ősi szokások is élnek, mint amelyik megtiltja, hogy menstruáló, tehát tisztátlan nő a faluban sétáljon.
Ezt a fura, Dél-Amerikában egészen különleges kultúrát nem nagyon befolyásolja a néhány errefelé élő vagy dolgozó fehér holland. Akik közül különös módon csak a nők vannak észnél. Találkoztam a holland rádió egykori nemzetközi adásának főszerkesztőnőjével, aki immár nyugdíjasként, évente több hónapban itt segít egy kis múzeumot rendezgetni és szépítgetni. Jó fej volt az egyik szállásom üzemeltetője is, aki ugyan valamiért rajongott az ocelotmintás nadrágokért és miniszoknyákért, ami hatvan felé különösen furcsa hóbortnak tűnt, viszont cserébe minden kérdésemre tudott válaszolni, és még Digicellel is összehozott.
A holland férfiak viszont a jelek szerint nehezebben bírják a trópusokat. Nem is a pedofil hajlamú fakereskedő volt a legrosszabb, hanem az a teljesen szétesett, szállodatulajdonos arc, aki a Felső-Suriname-ot csak úgy tudta elviselni, hogy már délután jól berúgott, aztán a természet helyett egy kis szobában cigarettázott, és bömböltette a Stranglerst. És ilyen állapotban minden áron velem akart beszélgetni, talán azért, mert a helyszínen tartózkodó másik holland férfi ránézésre néhány évtizedes kábítószerfüggés után jött ide regenerálódni, és nálam kevésbé volt türelmes.
Különleges nép kell ahhoz, hogy kulinárisan alul tudja múlni egy kolduszegény dél-amerikai falu szakácsainak teljesítményét is, de a hollandoknak ez testhez álló feladat. Egyszer például céklával kevert krumplipüré volt ebédre, gazdagon megöntözve majonézzel. Más gond nem volt Suriname felsőn. Nem a legszokványosabb úticél, és talán éppen ezért volt az egyik legérdekesebb hely, amihez Dél-Amerikában szerencsém volt. Függetlenül attól, hogy szinte semmi köze nincs Dél-Amerikához.
