(Az előző rész tartalmából: Főhősünk Dél-Guyana szavannáin megtalálja a világ egyik legjobb helyét, egy hatalmas ranchet. Főhösünk ebben a részben nem fogja még egyszer leírni ki kicsoda és mi micsoda, így mindenképpen érdemes visszaolvasni.)

Nem értem, miért írták azt rólunk, hogy itt lehet guyanai cowboyokkal berúgni - mondta Justin, Dadanawa megbízott főnöke. Vasárnap este volt, szinte minden jelenlévő eléggé be volt rúgva, így csak annyival tudtam vigasztalni vendéglátómat, hogy vasárnap este van, ilyenkor inni teljesen normális dolog. A másnapi munkanapot a ranch dolgozói sörökkel indították, délre pedig néhány dzsointon, valamint fejenként több liter erjesztett erjesztett maniókaleven is túl voltak, amiből nekem két pohár elég volt ahhoz, hogy majdnem elájuljak a napon.

Dadanawa teljes területe ugyan több ezer négyzetkilométer, a ranch magját mégis könnyű egy óra alatt bejárni. Itt áll a főhadiszállásként funkcionáló ház, amelyben számomra átláthatatlan rendetlenség, jaguárbőrök, horgászfelszerelések, fegyverek, konyha, több hálószoba, egy vak kutya, két macska, egy nem vak kutya, a Dél-Amerikáról az utóbbi ötszáz évben írt összes jelentős könyvet tartalmazó könyvtár, több függőágy, valamint a kifogyhatatlan rumkészlet található.

Nem találom, hogy pontosan hol, de valamikor ennek a blognak az elején, alig néhány hét utazás után azt írtam, hogy ennyi idő alatt nem lehet megtalálni semmiféle eldugott csodát és tökéletes paradicsomot. 13 hónap után viszont már illik. Dadanawában az első tíz perc után világos volt, hogy kifogtam Dél-Amerika egyik főnyereményét. Vasárnap este volt egy elsősorban jaguárdarabokkal díszített, recsegő-ropogó faházban, és a jelen lévő rendkívül színes társaság szórakoztatásáról egy megdöbbentően bolond és részeg indiai ember gondoskodott, aki családi összeköttetéseinek és a guyanai törvényeknek köszönhetően jelenleg az ország ornitológiai társaságának elnöki tisztét tölti be.

Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, nagy szerencsére volt szükség ahhoz, hogy a főnyeremény közelébe kerüljek. Legutóbb ott hagytuk abba, hogy sikerült elérnem a guyanai-brazil határt, ám itt egy ideig úgy tűnt, hogy kifutottam az elérhető úticélokból, és kénytelen leszek Brazíliában foytatni az utat. A határváros Lethemben nagyon sok poron és a brazil bevásárlóturistáknak épített, Budapesten is hatalmasnak számító közérteken kívül semmi nincs, így egy esténél többet semmiképpen nem akartam itt eltölteni. Utolsó próbálkozásként még elmentem Don és Shirley boltjába, ahol a kétfős vállalkozás hölgytagja egyben a regionális turistaelosztó szerepét is betölti, de ő sem tudott segíteni. Viszont a bolt előtti porban ott heverészett két nagyon fiatal és hihetetlenül koszos angol, akik végül a megmentőimnek bizonyultak.

A karib kiruccanás után ott folytattam Dél-Amerikában, ahol abbahagytam: Guyanában. A súlyos szellemi kihívásokkal küszködő határőr először vízumot követelt tőlem, és az sem hatotta meg, hogy néhány héttel korábban egyszer már vízum nélkül beléptem az országába. Végül cseppet sem értelmesebb felettesével sikerült tisztázni, hogy Magyarország az Európai Unió része, az Európai Unió pedig Európában van, így végül beengedtek Guyanába, én pedig eltaxizhattam a főváros Georgetownig.

Georgetown hiába van földrajzilag Dél-Amerikában, kulturálisan egyértelműen a karib világ része. Sőt, tulajdonképpen ez volt a legkaribibb város, amit láttam, mivel a szigetvilágban felkeresett kis országokban eleve városok sincsenek nagyon, és szinte teljesen nélkülözik azt a szakadt forgatagot, ami az én fejemben a karibság elengedhetetlen tartozéka. A három Guyanában Georgetown az egyetlen igazi város (Cayenne csak egy francia nagyközség, Paramaribo meg egy szabadtéri múzeum köré épült falu), és bár vannak kifejezetten necces részei, az utcán folyó szennyvíz pedig kegyetlenül büdös, alapvetően mégis tetszett, hogy itt legalább van élet.

Mitchell's Guesthouse Az olcsó választás St George's-ban, egész jó helyen.

Peace Haven Guesthouse Hillsboroughban van két másik, egészen megfizethető szálláshely is, de sajnos azok tele voltak, amikor én ott jártam. Harmadik opcióként megteszi ez is, de csak akkor.

Bay View Hotel Sajnos nem itt aludtam, de megbízható forrásom (a tulaj) szerint itt csak 15 dollár egy ágy, úgyhogy ez a jó kingstowni választás.

Rich View Hotel 60 dollárnak megfelelő szállás egy kingstowni domb tetején, de hát ki akar 60 dollárt fizetni szállásért Kingstownban?

Sajnos a cím mindjárt hazugság, mert a Karib-szigeteket nem lehet olcsón megoldani. Legalábbis akkor nem, ha olcsó utazás alatt a tízdolláros indonéz tengerparti vityillókat és a kétdolláros vietnami ebédeket értjük. Nem nagyon drágán viszont igenis meg lehet úszni a világnak ezt a részét is, ahol én három hét alatt érezhetően, de azért nem sokkal költöttem többet, mint Dél-Amerikában.

Írtam már eleget a Karib-tenger szigeteiről, így most csak a legfontosabb érvet emelném ki, amiért egyszer ide is el kell jönnie annak, akit érdekel a világ. Hiába viszonylag új keverék, a karib igenis ugyanolyan jellegzetes, egyedülálló és érdekes kultúra, mint mondjuk a nyugat-európai vagy a japán, amit megtapasztalni egészen különleges és egzotikus kaland. Ráadásul szemben Nyugat-Európával vagy Japánnal ezt a világot megismerni tényleg éppen így lehet a legjobban, elmerülve az olcsó szálláshelyek és piacok világában, nem pedig úgy, ahogy az ide érkező turisták kilencvenkilenc százaléka teszi, szervezett úton vagy valami böhöm óceánjáró fedélzetén. És nem is saját jachttal, ami biztos nagyon jó móka, de a szigetek életétől eléggé – elszigetel.

Hibiscus Valley Inn Roseau-n kívül nagyon kevés olcsó szálláshely van Dominikán. Az étkezések itt is drágák, de összességében még mindig megéri itt aludni egy-két estét.

Ma Bass Central Guesthouse Minden bizonnyal a legjobb választás Roseau-ban, gondoskodó karib öregasszony tulajjal és egy rakás különböző árfekvésű szobával.

Guiyave Teljesen jó és nagyon karibi étterem, a lenti részen délben olcsó ebédmenüvel.

Union Island a (Saint Vincent és a) Grenadine-szigetek legdélebbi tagja, körülbelül 3000 lakossal. Két település van itt, Ashton, ahol többen laknak, és Clifton, a főváros, ahol a miniatűr reptér, a jachtkikötő és a legtöbb szolgáltatás található. A helyieknek alapvetően három bevételi forrása van. Először is temészetesen a halászat, ami nemcsak a hálós verzióban űznek, hanem fogdosnak rákokat is, valamint lambit, egy tengeri csigaszerűséget, ami nagyjából pörköltként elkészítve a Karib-szigetek legfinomabb étele. Másodszor is a mezőgazdaság, aminek fontos részét képezi az állat-, elsősorban kecsketartás, valamint a marihuánatermesztés. St. Vincenten senki sem mulasztja el megjegyezni, hogy az ő füvük a legjobb, és hogy ezt még Jamaikán is elismerik. Harmadrészt pedig a turizmus, ami a sziget előtt himbálózó kis vitorlásokon érkezik, valamint az időnként ide beparkoló hatalmas óceánjárókon.

Én Cliftonban laktam, így volt alkalmam számtalanszor végiggyalogolni a rövid főutcán a kikötőtől a templomig, ahol minden fontos intézmény megtalálható a piactól a mobilcég irodájáig. A legtöbb üzlet kis vegyesbolt, de elég sok étterem és kocsma is van, amelyek egy része a turistáknak szól, de bőven van csak sört, rumot és grillcsirkét áruló, kellően karib vendéglátóhely is. A többnyire kézműves eszközökkel készült cégérek sokat elmondanak Union Islandről és úgy általában is ezekről a kis karibi szigetekről, így hát lefényképeztem néhányat.

Clifton kis hely, egy üzlet nem nagyon engedheti meg magának, hogy egyetlen bizniszre szakosodjon. Ezen a cégéren nagyon tetszenek a sirályok, valamint az alján a homokos strand.

A világ legegzotikusabb nevű országa egyértelműen Saint Vincent és a Grenadine-szigetek. Vanuatu és Tuvalu dallamosabbak, de 32 betűvel egyszerűen nem versenyezhetnek. Ahogy a név precízen leírja, az ország két részből áll, St. Vincentből és a tőle dél felé húzódó szigetcsoportból, a Grenadine-okból. Az utóbbiakból nagyjából harminc nagyobbacska és számtalan kisebb darab van, de a lakosság túlnyomó többsége St. Vincenten él, a szigeten, amely egymagában is többször akkora, mint az összes Grenadine együttvéve.

Karib napjaim során St. Vincent volt az első hely, ahol sehogy sem tudtam kicselezni a gazdag nyugati turistákra belőtt árakat. Ha az ember a légitársaság késéseinek köszönhetően este tizenegyre verekedi át magát a reptéri útlevél-ellenőrzésen, már nem nagyon tud cselezgetni. A fővárosban, Kingstownban elvileg léteznie kellett egy olcsó szálláshelynek, de az kívülről nem úgy nézett ki, mint ahol az utóbbi években járt bárki, így kénytelen voltam több mint egy év legdrágább szobáját kivenni aznap éjszakára. Amikor másnap a kikötőbe lefuvarozó taxis megemlítette, hogy ő pont negyede annyiért ad ki szobákat, különös fájdalmat éreztem vesémben.

Pontosan 15 percre volt szükség ahhoz, hogy annyira beleszeressek Dominikába, amennyire felnőtt férfi szigetbe beleszerethet. Ezt a 15 percet abban a kisbuszban töltöttem, amely a Melville Hall nemzetközi repülőtérről a szállásomra vitt, miközben kint éppen elállt, de egy kicsit még csöpögött a trópusi vihar. A zöld dolgok elázva még zöldebbnek tűnnek, és Dominikánál zöldebb dolgot nem nagyon láttam az életben. A sziget úgy nézett ki, mint egy kertészkedő-erdészkedő számítógépes játék teljes kimaxolása, amikor a túlburjánzó növények mindent elfoglaltak, és már nem is a talajból nőnek ki, hanem egymásból.

A Dominikai Közösség Szlovéniával és a Kongói Köztársasággal együtt azon szerencsétlen országok közé tartozik, amelyeket érdemtelenül kevernek össze egy nagyobb testvérrel. Ebben az esetben ez a Dominikai Köztársaság, az ország, amely tárgyunktól északnyugatra Haitival osztozik Hispaniola szigetén. A Dominikai Köztársaság körülbelül hetvenszer akkora, mint a Közösség, és tele van népszerű tengerparti üdülőhelyekkel, ahova Európából is naponta érkeznek a charterjáratok. Állítólag ott is vannak érdekes dolgok, de én most inkább az alig 750 négyzetkilométeres és 70 000 lakosú Dominikai Közösségbe vágytam, amit a továbbiakban nevezzünk csak egyszerűen Dominikának.