Pontosan fél éve érkeztem meg Buenos Airesbe. Hat hónapja, egy tíznapos rokoni látogatást leszámítva, magányosan utazom Dél-Amerikában. Nem először utazom ilyen sok ideig egy távoli kontinensen, egyedül viszont igen, így az élmény teljesen új. És alapvetően más, mint amire számítottam.
Ez a bejegyzés olyan szempontból mindenképpen felesleges, hogy aki nagy utazást tervez, úgysem fogja kidobni élete párját, csak mert inkább egyedül szeretne nekivágni a világnak. És fordítva, az sem fog magának társat beszerezni, aki egyedül van, viszont inkább párosban fedezné fel az ismeretlent. Sőt, úgyis olyan kevés magyar utazik, hogy ennek a bejegyzésnek eleve nincs értelme, de ebbe már végképp ne menjünk bele. Inkább maradjunk abban, hogy mivel abban a viszonylag különleges pozícióban vagyok, hogy az egzotikus utazás szóló és és vegyespáros módját is próbáltam már, van elég tapasztalatom ahhoz, hogy összehasonlítsak, elemezzek és ítéletet mondjak.
Most visszaolvasva a még indulás előtt írt, az egyedül utazással kapcsolatos félelmeket taglaló blogpostot, röhögnöm kell a saját fogalmatlanságomon. Abban leginkább a biztonságon, a magányosságon, valamint azon paráztam, hogy ki fog vigyázni a hátizsákomra, míg én a vécén ülök valami vidéki buszpályaudvaron. A végükről kezdve a félelmek eloszlatását mindenkit megnyugtatnék, hogy még egyszer sem voltam bajban mosdóproblémák miatt. Vagy bevittem magammal a nagy hátizsákomat, vagy megkértem valami ott dekkoló turistát, hogy vigyázzon a csomagomra, végső esetben pedig megvártam az általában elfogadható vécével rendelkező busz elindulását.
Ami a biztonságot illeti, így utólag nem gondolom, hogy bármikor nyugodtabb lettem volna, ha nem egyedül mászkálok valahol. Azt pláne nem tudom, mit segít volna, ha egy nő is sétál velem valami sikátorban. A hat hónap alatt egyetlen rázós helyzetbe sem kerültem, és csak néhányszor gondoltam azt utólag, hogy na, onnét tényleg nem kellett volna vaksötétben hazagyalogolni. És ha jól emlékszem, mindössze egyszer fordultam vissza egy túlságosan neccesnek tűnő környék előtt, de itt az is szerepet játszott, hogy meredeken felfelé kellett volna gyalogolni a tűző napon, én pedig még nem hevertem ki az előző napi valparaísói bulit.
Ha gyorsan akarom elintézni a magányosság-témát, akkor azt mondom, hogy ez a hat hónap alatt soha nem voltam magányos. Valójában nem teljesen így van. Kifejezetten lelombozó tud lenni megérkezni egy tök üres hostelbe, és persze az sem jó, ha ott már mindenki országos cimborája mindenkinek. Az meg pláne nem, ha első ránézésre látszik, hogy mindenki elképesztően nagy köcsög. De az egyedül utazás pont arról is szól, hogy az ember fokozatosan megtanulja, milyen helyeken és helyzetekben érzi jól magát.
Így ma már elég jó szimattal tudom előre kiszagolni a Hostelworld kínálatából azokat a szállásokat, ahol jól érzem magam. Gondosan megválasztom, kivel vállalok be bármilyen közös programot. És előre végiggondolom, mi az, ami igazán érdekel, és csak oda megyek el. Néhány lehangoló pillanatot és napot leszámítva az egyedül utazás mégsem a magányról szól, sőt.
Nyilván mindenkinek más az igénye a 24 órára jutó emberi kapcsolatok és kommunikáció terén. Én nem tartozom a kényszeresen társaságot kereső emberek közé, Budapesten sem zavar egy kicsit sem, ha két napig a pizzafutáron kívül nem látok élő embert, és ki sem mozdulok a lakásból. És otthon is szeretek egyedül étteremben enni, így fogalmam sincs, miért aggódtam azon, hogy ha Dél-Amerikában is ezt teszem, az majd rossz lesz. Utazás közben semmi bajom sincs azzal, ha két napig a köszönésen kívül senkivel nem váltok egy szót sem. Van itt elég látni- és csinálnivaló a társasági életen kívül is.
Az viszont egyértelmű, hogy az egyedül utazásnak vannak fázisai, legalábbis nekem hat hónap alatt sokat változott a hozzáállásom a többi turistához, és persze a helyiekhez is. A legelején még gondot jelentett vadidegen emberekhez odaülni, többé, de inkább kevésbé érdekes társalgásokba bekapcsolódni. Ez a szakasz körülbelül egy hétig tartott. Utána jött a mindenkivel túlságosan nyílt és kedves korszakom, amikor elképesztő idiótákkal is hajlandó voltam időt eltölteni. De tényleg olyanokkal, akikkel otthon is csak pénzért vagyok hajlandó egy helyiségben tartózkodni. Harmadik lépésként pedig eljutottam a mostani fázisba, amely még nem ért véget, és ki tudja, talán nem is fog.
Először is be kellett ismernem magamnak a szomorú tényt, hogy sajnos a nagyvilágban utazó emberek jelentős része egyszerűen nem az a típusú ember, akivel én barátkozni szeretek. Sőt, még beszélgetni sem nagyon. Ráadásul mivel én az utazásból a legjobban a teljes szabadságot élvezem, hogy semmiféle kompromisszumot nem kell kötni, és azt csinálok, amit akarok, szándékosan nem vagyok hajlandó senkihez hozzákötni magam. Sokan vannak, akik út közben megismert emberekkel utaznak hónapokon át – és itt egyáltalán nem csak szerelmi kapcsolatokról van szó –, én viszont aktívan kerülöm az ilyen helyzeteket.
Viszont egyre inkább sodródom a helyiek felé. Ez talán triviálisnak tűnik, de amikor Ázsiában utaztam, ott tényleg csak nagyon kevés bennszülöttel tudtuk áthágni az egymást közti civilizációs különbségeket. Azt hiszem két Kínában töltött hónap alatt egyetlen helyivel sem beszélgettem hosszabban, és nem azért, mert ott eleve volt kivel magyarul beszélnem.
Vegyük például a tegnapi limai napomat. Először a belvárosi dugóban a taxisofőr magyarázta el a perui foci helyzetét, szegény Cholo Sotillal bezárólag, aki a hetvenes években Cruyff Barcelonájában játszott, mára viszont mélyebbre csúszott, mint Törőcsik. Utána egy étteremtulajdonos mesélt a Gstaadban butikosként töltött éveiről, majd elővette fehérneműmodell lánya képeit, amire én nem egészen tudtam, hogy reagáljak, végül annyit mondtam, hogy hát, csinos. Végül pedig a hostelben a recepciós csaj mesélt hosszasan a családja történetéről, amiből nekem az a részlet tetszett a legjobban, amikor a Callao kikötőjébe Kínából megérkező dédpapa a hatóságoknak a Perezt adta meg vezetéknévként, úgyhogy azóta is úgy hívják a családot. Ezek után nyilván nincs sok kedve az embernek a hatvanadik kanadai egyetemistalánnyal is végigbeszélni ugyanazokat a témákat: ki mennyi ideig utazik, honnét jön, hova megy, mit csinál otthon, és nem megyünk-e ki még sörért.
Az ítéletem egyértelmű: bár vannak lehangoló pillanatok, összességében jobb egyedül utazni, mint társsal. Így sokkal nyitottabbnak kell lenni a külvilágra, aminek köszönhetően lényegesen több és intenzívebb élmény éri az embert. Ismétlem, amit az elején írtam: nyilván senki sem fogja kidobni élete párját, csak hogy egyedül utazhasson. Aki viszont egyedül van, az menjen is egyedül. Még nők esetében megértem a félelmet az egyedül utazástól, de általános tapasztalatom, hogy a legsúlyosabb idióták mindig a párban, ne adj' isten kisebb csordában utazó fiatal férfiak. Részegen ordibálni és tahónak lenni tényleg otthon is lehet.
És nem hiányzik Magyarországról semmi. Tényleg semmi. Persze, időnként jó lenne a szerettekkel találkozni, de az internetnek, különösen a Skype-nak köszönhetően néhány tízezer kilométer már nem távolság. Amikor Ázsiában voltam, anyám egyszer meg is jegyezte, hogy tulajdonképpen sokkal jobban tudja követni, hol vagyok és mit csinálok, mint egy városban élve. A múltkor találkoztam egy idősebb amerikai nővel, aki mesélte, hogy a hetvenes években Bangkokban egy őt végre utolérő faxból tudta meg, hogy az apja két hónappal korábban meghalt. Ilyen ma már elképzelhetetlen.
Egyébként ha van kudarcom ebben a hat hónapban az éppen ez, hogy nem tudtam elszakadni az otthoni dolgoktól. Már négy éve is szinte lehetetlen volt, most viszont elég a Facebookot megnyitni ahhoz, hogy a megosztásoknak és lájkoknak köszönhetően elém ömöljenek a siralmas magyarországi hírek. Bár tulajdonképpen ezeknek köszönhetően még jobban tudom értékelni a szerencsémet, hogy ezt az évet jó messze töltöm. Ennek ellenére a következő hónapokra az egyetlen komoly elhatározásom valamennyire tényleg leválni mindenről, ami otthon van.
(Most nem írtam nagyon az ázsiai és latin-amerikai utazás közti alapvető különbségekről, ezekről majd nyilván külön kell.)
