Bahía Negránál rosszabb fekvésű helyet nehéz elképzelni. Ez a Paraguay folyó legészakibb települése még paraguayi oldalon, közvetlenül a bolíviai határ előtt. Az ország többi részével csak a folyó, egy rendszeresen víz alá kerülő, füves kifutópálya, és egy még rendszeresebben elmosott földút köti össze. Keletre tőle a világ legnagyobb mocsárvilága, az emberi életre szinte teljesen alkalmatlan Pantanal található, nyugatra pedig a Chaco, a sivatag, a szavanna és a világ összes tüskés növényének keresztezéséből létrejött síkság. A Chaco még a Pantanalnál is alkalmatlanabb az emberi életre, hiszen víz is alig van, így nem meglepő, hogy a 20. század elejéig néhány nomád indián törzsön kívül senkit sem érdekelt.

Három, folyami kalandokkal teli nap után Bahía Negra kikötőjében elbúcsúztunk az Aquidabantól, és az angol Scottal együtt nekiálltunk megszervezni a kisváros lehető leggyorsabb elhagyását. Az értelmes megoldás Tres Gigantes volt, az egyetlen hely a közelben, ahol jó lenni. Rövid alkudozás után, amelynek során először tapasztaltuk meg, hogy a mindentől elvágott Bahía Negrában milyen drága minden, el is indultunk motorcsónakkal az egyórás útra.

ROSARIO

Costanera A Paraná folyó partja Rosario legjobb helye, főleg a belváros északi részén. Rendesen karban van tartva, és tele van csupasz téglából és nagy ablaküvegekből álló menő éttermekkel. Szemben Buenos Aires hasonló próbálkozásával, a Puerto Maderóval, ennek tényleg jó hangulata van.

Monumento de la Bandera Rosarióban nincs olyan sok nevezetesség, így a városban megszületett nemzeti lobogó emlékműve megérdemli azt az öt percet, amibe a bejárása kerül. Csúnya argentin szocreál, ami egyáltalán nem illik a városba, de hát pont ezért ez a nevezetesség.

A világ leglatinamerikaibb dolga úgy néz ki, hogy az Aquidaban motorháza feletti pultnál, harmadik napja vacsorázom ugyanazt a rizses húst csípős szósszal és hideg sörrel, körülöttem mindenféle leszakadt arcok, kiskereskedők és szegényebb farmerek fogyasztják ugyanezt, a rádióban a bemondó valami rejtélyes, szélsőbaloldali terrortámadásról beszél, miközben kint, a Paraguay folyó felett már lement a nap, és csak a lila ég látszik.

Concepcióntól északra, a bolíviai határ előtti utolsó kisvárosba, Bahía Negrába a legegyszerűbben az Aquidaban fedélzetén lehet eljutni. Néha indul egy kisrepülő, amikor elég gazdag farmer akar ugyanoda menni, és elvileg valahogy megoldható lenne a dolog busszal is, ám ezek olyan ritkán járnak és annyira kiszámíthatatlanok, hogy a hajó jelenti a leggyorsabb és legegyszerűbb megoldást. Pedig az Aquidaban útja Concepcióntól Bahía Negráig pontosan 72 órán át tart, és egyszerűnek sem nevezhető.

Egy ország megértéséhez évek kellenek, nekem viszont nincs kedvem Paraguayba emigrálni. Átutazóként egy helyi vezető nem rossz megoldás, de velük nem mindig érti meg magát könnyen az ember, és egyébként sincsenek feltétlenül tisztában azzal, hogy a magamfajtának mire van pontosan szüksége. A hosszabb távon utazók számára ezért jelentenek igazi áldást a világ eldugott szegleteiben letelepedő csodabogár európaiak, akik egzotikus egzisztenciájukat, részben vagy egészben, a kevés arra járó idegen vendégül látásából próbálják megteremteni.

Máshol is voltak már nagyon jó tapasztalataim ezzel az üzleti modellel, ezért amikor még otthon, az út tervezési fázisában rábukkantam az El Roble családi gazdaság honlapjára, elhatároztam, hogy ha a közelben járok, benézek néhány napra. Mit ad isten, tényleg erre jártam. A tavaszi 40 fok Asunciónban elviselhetetlen volt, így a dicstelen paraguayi hadtörténet egyik emléknapján elindultam észak felé. A paraguayi mércével nagyobbacska kisvárosban, Concepciónban kellett töltenem egy éjszakát egy igen undorító hotelben – általában rossz jel, ha a drágábbik szobába is előre beront a recepciós, hogy valami szagosítót szétfújva próbálja sikertelenül leplezni a trópusiasan rohadt penész szagát –, mert Peter csak másnap tudott értem jönni a húszt kilométerre lévő El Robléból, amikor egyébként is fel kellett szednie a gyerekeit az iskolában.

Terrazas Estoril Teljesen korrekt hostel, nagyon központi helyen, 30 méterre a legközelebbi metrómegállótól. A sör drága, viszont reggelihez van  narancs, amiből lehet frissen facsarni. Viszonylag csendes és nem túl bulis hely, így még aludni is lehet.

Café Arenales Sarki kisvendéglő a jómódú Recoleta negyedben. Semmi extra, és a környéknek megfelelően nem is nagyon olcsó, viszont turistaként úgyis jár erre az ember, és nézni a helyi gazdagokat pont jó.

Plaza Asturias Régi vágású spanyol-argentin étterem, ahol étkezés előtt automatikusan jár egy pohár sherry, utána meg egy likőr. Borzasztóan hosszú étlap, a grillezett bárányvese nagyon rendben van, és a steakből tényleg elég a fél adag.

Két hét után nem lehet megtalálni sem a mágikus, senki által nem ismert tengerpartot, sem a turistáktól teljesen mentes, őrületesen barátságos kis falut. El lehet viszont kezdeni utazni Latin-Amerikában, ha már ezért jött az ember.

Én akkor érkeztem meg Latin-Amerikába, amikor leszálltam San Ignacio buszmegállójában, átsétáltam a 12-es úton, és nekiindultam megkeresni az El Jesuita nevű hostelt. Amit az előző napokban láttam, az papíron és térképen  Latin-Amerika, valójában viszont nem az. Buenos Aires nem Latin-Amerika, Uruguay sem nagyon, Iguazú pedig aztán végképp nem, a több nyelven beszélő patyolattiszta buszokkal és a hercig kisvonattal a nemzeti parkban.

Zuhanó vizet nézni pont ugyanolyan jó, mint lobogó tüzet, hiába vannak ezzel nagyon kevesen tisztában. Például nekem sem volt erről fogalmam, amíg nem töltöttem két napot a világ legnagyobb vízesésének bámulásával. A tűz szeretetét azzal szokták magyarázni, hogy valami mélyre eltemetett, ősi ösztönhöz szól, a barlang biztonságát idézi fel, a frissen sült mamut ízét. A zuhanó víz vonzerejét nem tudom semmilyen atavisztikus érzelemmel magyarázni, kivéve ha a zuhanylefolyó vagy a vécélehúzás iránti vonzalom már az ősemberben is megvolt. De hogy egyszerűen jó érzés órákon át bámulni a leszakadó vizet, abban már biztos vagyok.

Vízeséseket sokféleképpen lehet összehasonlítani, magasság, vízhozam, szélesség vagy különálló zuhatagok száma szerint. Az Iguazú nem minden szempontból világelső, de hogy nincs nála lenyűgözőbb vízesés a világon, abban minden szakértő forrás egyetért. Én már jártam itt egyszer 14 éves koromban, ami jó régen volt, és sok nem is maradt meg bennem azon kívül, hogy tényleg egészen lenyűgöző. Kicsit féltem, hogy másodszorra, nagyjából felnőtt fejjel, magasabban és kövérebben a nagy már nem lesz olyan nagy, de szerencsére a vízesés nem változott semmit.

COLONIA DEL SACRAMENTO

Hostal El Sur Vállalható hostel, a szokásosnál is barátságosabb személyzettel. Ha kevés füvük van, azt is megosztják, viszont nagy hiba kiállni velük célba rúgni szemetes kukára. A várost minden reggel felverik a helyi Family Frost hangszórós kocsijai, így lehetetlen sokáig aludni.

A hosszú távú utazás olyan, hogy a vége felé az ember még pénzért sem hajlandó elmozdulni, ha talál egy kellemes helyet. Az elején viszont, bármilyen csodálatos éppen minden, képtelen szabadulni a kényszertől, hogy folyamatosan mozgásban kell lennie, nehogy valahol, valamiről lemaradjon. Így az olyan helyekre, mint például Uruguay, csak napok jutnak. Pedig Uruguay tényleg csodálatos hely, ennek kiderítésére ez a néhány nap is elég volt.

Uruguayban annyira nincs semmilyen kihagyhatatlan világszám, hogy még a hajóval két órára, repülővel harminc percre található Buenos Airesben nyaralók közül is kevesen jutnak el ide. Olyan ember pedig tényleg nagyon kevés létezhet, aki kifejezetten ebbe az országba szervezte le a vakációt. Én átkeltem a Río de la Platán, egyrészt mert ráérek, másrészt mert volt egy meghívásom Montevideóba, harmadrész mert érdekelt, milyen egy ország, ahova  nem megy szinte senki, negyedrészt pedig mert átkelni a Río de la Platán egyszerűen csak jól hangzik.

Mit lehet megtudni egy 12 milliós nagyvárosról öt nap alatt? Az ég világon semmit. Ítéletet mondani róla pedig még nehezebb, mégiscsak egy Magyarországnál népesebb és változatosabb helyről van szó. Buenos Aires viszont Budapestről érkezve egészen speciális eset. Ez minden bizonnyal a világ egyetlen metropolisza, amely ugyanakkor, ugyanazok a Nyugat-Európából importált eszmék és művészeti irányzatok mentén alakult ki, mint Budapest, és azóta is hasonlóan alakult a fejlődése – nevezetesen sehogy. És így valamennyit igenis meg lehet belőle érteni.

A tízmillió feletti nagyvárosok alapvetően két típusra oszthatók. Vannak az emberi fejlődés csúcsát jelentő, mindenben élen járó futurisztikus gigapoliszok Sanghajtól New Yorkig, és van a másik véglet, az urbanizált földi pokol, ahogy Lagostól Kalkuttáig megvalósul. Vannak olyan nagyvárosok is, mint például a joggal Dél-Amerika fővárosának tartott Sao Paulo, ahol akár egyetlen háztömbön belül ott van mind a két véglet. A felhőkarcoló a a gazdasági elitnek, a globálisan is meghatározó progresszív kultúra, és az utcán kolduló-élő-haldokló szerencsétlenek. Buenos Aires viszont egészen más.