A hosszú távú utazás olyan, hogy a vége felé az ember még pénzért sem hajlandó elmozdulni, ha talál egy kellemes helyet. Az elején viszont, bármilyen csodálatos éppen minden, képtelen szabadulni a kényszertől, hogy folyamatosan mozgásban kell lennie, nehogy valahol, valamiről lemaradjon. Így az olyan helyekre, mint például Uruguay, csak napok jutnak. Pedig Uruguay tényleg csodálatos hely, ennek kiderítésére ez a néhány nap is elég volt.
Uruguayban annyira nincs semmilyen kihagyhatatlan világszám, hogy még a hajóval két órára, repülővel harminc percre található Buenos Airesben nyaralók közül is kevesen jutnak el ide. Olyan ember pedig tényleg nagyon kevés létezhet, aki kifejezetten ebbe az országba szervezte le a vakációt. Én átkeltem a Río de la Platán, egyrészt mert ráérek, másrészt mert volt egy meghívásom Montevideóba, harmadrész mert érdekelt, milyen egy ország, ahova nem megy szinte senki, negyedrészt pedig mert átkelni a Río de la Platán egyszerűen csak jól hangzik.
Mivel izgágaságom miatt nem bírtam tovább az országban maradni, csak Colonia del Sacramentóra és Montevideóra jutott idő. Montevideo gyakorlatilag maga Uruguay, az ország 3 és fél millió lakosának több mint fele lakik a fővárosban, vidéken csak marhacsordák, farmok és néhány nagyközség van. Valamint Colonia del Sacramento, Uruguay egyetlen igazi nevezetessége, és Punta del Este, Dél-Amerika Monacója az Atlanti óceán partján, amihez nekem így szezonon kívül semmi kedvem nem volt, de valószínűleg a januári nyárban sem lett volna nagyon.
Szeptemberben Uruguayban nemhogy meleg nincs, hanem volt egy pillanat a montevideói Centenario stadion lelátóján, amikor már nem esett vízszintesen az eső, de még mindig olyan hideg volt, hogy arra gondoltam, bárcsak felvettem volna divatos North Face nadrágom alá a patagóniai éjszakákra beszerzett szexi leggingsem is. Colonia del Sacramentóban viszont ha meleg nem is, de bágyadt kora tavaszi napsütés azért volt, ami határozottan jót tett a kisvárosnak.
Coloniát a 17. században portugálok alapították a Río de la Plata északi partján, hogy a gyarmataik közti szabad kereskedelmet tiltó spanyolokat kijátszva lássák el csempészáruval a szemközti parton található Buenos Airest. Ez egyébként valamivel bonyolultabb feladat volt, mintha a Clark Ádám tér-Gresham palota vonalon kellett volna kijátszani a fináncokat, lévén a Río de la Plata torkolata a legszélesebb a világon, egyik partjáról nem is látszik a másik. Ósdi világítótornyával így Colonia leginkább tengerparti kisvárosnak tűnik a nagy víz partján.
Minden országnak szüksége van egy Szentendrére, a közös múlt macskaköves utcás, hangulatosan kivilágított, teraszos éttermekkel teli őrzőjére, és Uruguayban ez a szerep Coloniának jutott. Vannak a világon érdekes és kevésbé érdekes Szentendrék, Colonia és maga Szentendre is az utóbbi csoportba tartoznak. Az óváros szó szerint háromszor három utca, és a kevés megmaradt évszázados épület közt még itt is vannak hullámpala-tetős modern semmik.
Coloniának kifejezetten jót tett, hogy teljesen szezonon kívül láttam. Üresen kongtak a kontinens krőzusainak számító brazil turistákat váró éttermek, és majdnem üresen kongtak az egynapos kirándulásra átugró argentinokat váró hatalmas kaszinók. Cserébe viszont zavartalanul lehetett bámulni a naplementét, és ha sötétedés után, kicsit hunyorítva nézett szét az ember azon a három régies utcán, tényleg volt egy kis hangulata az egésznek.
Éjszaka, tök egyedül mászkálni latin-amerikai városok elhagyott sikátoraiban egyébként nem jó ötlet, de Colonia, és tulajdonképpen Uruguay egésze azonban speciális eset. Még Montevideóban is teljesen simán haza lehetett kettesben sétálni a szállásra hajnali kettőkor, pedig ilyesmi a kontinens más, hasonló méretű városaiban nem nagyon fog eszembe jutni (tényleg, anyu, megígérem). Ráadásul van még valami, ami különösen valószínűtlenné teszi, hogy pont itt essen bűncselekmény áldozatául a turista: a matéivás nemzeti hobbija.
Matéteát Argentínában is sokan isznak, Uruguayban viszont szinte az számít különcnek, aki nem a teát tartalmazú kis edénykét szorongatva sétál az utcán, másik hóna alatt a folyamatos újratöltéshez szükséges melegvizes termosszal. Amikor a sötét sikátorban sétáltam, az egyik sarok mögött egy csapatnyi fiatal férfi beszélgetett. Útlevelembe kapaszkodva figyeltem, hogy söröznek-e vagy egy jointot adnak körbe, ahogy az a világon mindenhol természetes lenne, de ezeknek mindkét kezét lefoglalta a matétea élvezete. Mégis, hogy támadnának meg ilyen békés emberek? Leteszik a termoszt egy pillanatra, hogy elő tudják kapni a bicskát? Kicsit arrébb volt egy söröző társaság is, ők viszont olyan kedvesen köszöntek már előre, hogy itt sem merült fel a bűnözés lehetősége.
Az általános uruguayi kedvesség egyébként is mindenhol teljesen zavarbaejtő volt. Minden egyes uruguayi mindent megtett, csak segíthessen, és egészen nyilvánvaló volt, hogy a nemzeti identitás alapja éppen ez a közös lazaság és kedvesség. Ami nem csap át lüke hülyülésbe, mint a hatalmas északi szomszéd Brazíliában, és főleg nem öntelt kevélységbe, mint a déli szomszéd Argentínában. Kevés ország van a világon, amit így harapófogóba fog két irtózatos méretű szomszéd, úgyhogy szegény uruguayiaknak mindent el kell követniük, csak nehogy összekeverjék őket valamelyikkel, elsősorban a közös múlt és nyelv, és az országnál négyszer nagyobb Buenos Aires közelsége miatt mindenre rátelepedő Argentínával.
Uruguayinak lenni gyakorlatilag annyit jelent, mint hangsúlyosan nem Buenos Aires-inek, azaz porteñónak lenni. Ahogy a klasszikus nyitással kezdő montevideói hosteles mondta: "nekem is vannak porteño barátaim, és egyénileg nincs is velük semmi baj, de amikor összejönnek öten-hatan, egyből azt hiszik, ők itt Dél-Amerika Európája, pedig ez már kurva rég nem így van". És az állítás végével nem is nagyon lehet vitatkozni. Később ez a hosteles arról is egészen komolyan beszélt, hogy nem rossz ez a Messi, de azért nem is egy Francescoli.
Egy tisztességes uruguayinak majdnem annyira kell szeretnie a romantikus vidéki létet, mint amennyire utálnia kell a Buenos Aires-ieket, és nagy szerencsémre éppen montevideói hétvégémre esett az éves nagy vidék-expo 106. felvonásának zárónapja. Egy vidámparknyi méretű területet kell elképzelni, ahol az ég világon minden a gaucho-lét (nagyjából dél-amerikai cowboy) minden elemének ünnepléséről szól. Voltak kiállítók műtrágyával, mezőgazdasági gépekkel és elektronikus billogokkal. Lehetett fényképezkedni a frissen elhódított Copa Americával. Hatalmas rodeó mindenféle lovas kaszkadőrködéssel. Ötszáz vendéglátóhely, ahol csak és kizárólag grillezett húsokat lehetett enni. Csúcspontként pedig az itt heteken tartó állat-szépségversenyek nyerteseinek bemutatói. Csak az angus marháknak egy kosárlabdacsarnoknyi terület jutott, és a merino juhoknak sem volt sokkal kisebb helye. Mindegyik állat körül ott sertepertélt büszke gaucho gazdája, a sétálgató montevideói családok kisgyerekeit pedig úgy kellett elcsalogatni a hatalmas bikák vakargatásától. Tényleg csak úgy lehetett volna még egyet csavarni az élményen, ha minden egyes szarvasmarhánál meg lehet kóstolni egy fajtársából készült steaket.
Ha nagyon muszáj valami rosszat mondani Uruguayról, akkor talán azt lehetne említeni, hogy Argentínánál érezhetően drágább. 20 amerikai dollárból viszont még itt is bőven degeszre zabálhatja magát az ember a világ legjobb húsaiból. Talán ezért nem éri meg átruccanni Európából, de aki erre jár, annak tényleg vétek kihagyni legalább néhány napot az országban.
(Még egyszer köszönet a Montevideóban élő Ádámnak, akinek a meghívása nélkül talán én is olyan hülye lettem volna, hogy kihagyom ezt a csodálatos országot. Ádám írja a mértékadó magyar nyelvű blogot az uruguayi fociról, és volt olyan kedves, hogy el is jött velem a Peñarol-Danubio meccsre a világ egyik leglegendásabb stadionjába, a montevideói Centenarióba. Szerintem nem zavarja, ha más, Montevideóba látogató magyarok is randiznak vele, érdemes keresni.)
