Egy ország megértéséhez évek kellenek, nekem viszont nincs kedvem Paraguayba emigrálni. Átutazóként egy helyi vezető nem rossz megoldás, de velük nem mindig érti meg magát könnyen az ember, és egyébként sincsenek feltétlenül tisztában azzal, hogy a magamfajtának mire van pontosan szüksége. A hosszabb távon utazók számára ezért jelentenek igazi áldást a világ eldugott szegleteiben letelepedő csodabogár európaiak, akik egzotikus egzisztenciájukat, részben vagy egészben, a kevés arra járó idegen vendégül látásából próbálják megteremteni.

Máshol is voltak már nagyon jó tapasztalataim ezzel az üzleti modellel, ezért amikor még otthon, az út tervezési fázisában rábukkantam az El Roble családi gazdaság honlapjára, elhatároztam, hogy ha a közelben járok, benézek néhány napra. Mit ad isten, tényleg erre jártam. A tavaszi 40 fok Asunciónban elviselhetetlen volt, így a dicstelen paraguayi hadtörténet egyik emléknapján elindultam észak felé. A paraguayi mércével nagyobbacska kisvárosban, Concepciónban kellett töltenem egy éjszakát egy igen undorító hotelben – általában rossz jel, ha a drágábbik szobába is előre beront a recepciós, hogy valami szagosítót szétfújva próbálja sikertelenül leplezni a trópusiasan rohadt penész szagát –, mert Peter csak másnap tudott értem jönni a húszt kilométerre lévő El Robléból, amikor egyébként is fel kellett szednie a gyerekeit az iskolában.

Peter Paraguayban élő német, de se nem a reformáció korában ragadt, mennonita telepes, se nem koldusszegény földművesek leszármazottja, és főleg nem menekülő náci ("Magyar újságíró vagy? Akkor biztos az a médiatörvény elől menekülsz, jár ám nekem a Spiegel minden héten"). Ő még Kelet-Németországban született, majd a Berlini Fal leomlása után szinte azonnal lelépett abba a dél-amerikai országba, ahol világlátott barátai szerint egy csóró, spanyolul egy büdös szót nem beszélő fiatalembernek a legtöbb esélye volt kezdeni magával valamit.

Érkezése után az első években akasztott emberen kívül gyakorlatilag minden volt, például lovász és az egyik helyi német újság munkatársa. Közben megtanult spanyolul, megházasodott, és vett egy 30 hektáros majort, ami a szarvasmarha-tenyésztésre berendezett hatalmas nagybirtokokhoz képest itt még zsebkendőnek is kevés. Peter viszont nem marhahússal akart foglalkozni El Robléban, hanem nagyjából minden egyébbel, a kisebb halastavaktól a saját sajton át egészen az erre vetődő néhány turista vendégül látásáig.

Nagy tömeg nincs, én négy éjszakát maradtam, és ebből csak kettőn volt itt másik külföldi, a Párizsban élő, de katalán származású mérnök és rögbijátékos, az abszurd arcszőrzetet viselő Pol. A vendégkönyv sem tanúskodott túl nagy forgalomról, az első bejegyzés 2002-es volt, és még a fele sem telt be. A napok így békés semmittevéssel teltek, és a háztáji munkák csendes megfigyelésével – egészen nyilvánvaló volt, hogy bármilyen segítséggel csak zavarnám az összeszokott helyi csapatot, amit Peter Németországból frissen beszerzett munkaereje vezetett. Christian nem szószátyár típus, a Bayern München előző heti meccsének eredményén kívül tőlem mást nem kérdezett, kezdetleges tetkói és a paraguayi parasztok közül is kirívóan szakadt öltözéke pedig elég világosan jelezték, hogy otthon is kívül élt a társadalom peremén.

A békés semmittevést nem szó szerint kell békésnek elképzelni. Közép-Paraguayban, trópus és szubtrópus találkozásánál túl sok ezt lehetetlenné tevő élőlény él. Eleve ott volt Peter három kisiskolás gyereke – egy teljesen germán, egy indián és egy arany középút –, akik mellett a délutáni szieszta ki volt zárva. Aztán egy csomó háziállat, amelyek közül a hobbiakvarista Peter hatalmas tartályaiban úszkáló egzotikus halakkal és a ketrecben tartott anakondával nem volt baj, az időnként szabadon engedett bőgőmajom leginkább fojtogatott motorbiciklire emlékeztető hangja viszont tényleg kilométerekről is hallatszott. Kedves közép-európai emlékként pedig egy ebéd utáni ejtőzésemet még Christian lelkes fűnyírója is tönkretette. A csúcs mégis az a nyolc-tíz paraguayi testvér volt, akiket dülöngélő-rohangáló részegségük miatt nem lehetett rendesen megszámolni, és Dél-Amerika minden szegletéből hazautazva ülték meg egyszerre apjuk halotti torját és egyikük gyerekének születésnapját. Őket Peter és felesége is nehezen bírták, csak az tartotta bennük a lelket, hogy a paraguayiak folyamatosan öntötték magukba a drágábbik sört, az óhazából importált szűretlen Paulanert. És ott voltak a békák is.

Kevés pontja lehet a világnak, ahol olyan sűrűségben élnek kétéltűek, mint ezen a néhány hektáron Közép-Paraguayban. Nyilván eleve sok lenne belőlük, de El Roble halastavai, kacsaúsztatói, kútjai és fürdőszobái külön vonzzák ezeket. Így megismertem a hatalmas varangyot, aki a konyhai fridzsiderek fényére gyűlő rovarokat vadászta. A hatalmas raj apró békát, amely az egyik tó mellett Forma 1-es verseny hangját utánozta, a célegyenesben feltűnő majd a végén elhanguló autókkal, csak idegesítőbb hangfekvésben, sokkal több körön át, és nem csak kéthetente vasárnap. A méretes narancsnyi darabot, aki az ágyam feje felett egyensúlyozott, és az őt eltávolító Peter szerint már azt is megtanulta, hogy kell felemelni a vécé fedelét, és belehuppanni a vízbe. A fürdőszobámban lakó példányokat pedig név szerint köszöntöttem, amikor az éjszaka közepén kimentem megszabadulni a vacsorához megivott sörtől. Volt a két kis hülye, akik a zuhany mellett laktak a falon, egy ideggyenge nagyobb darab, aki a vécétartály tetején állt lesben, és rémülten kalimpált, amikor lehúztam, valamint kedvencem, a vízvezetéken kuksoló arasznyi, mizantróp példány, aki a negyedik napra megunta az éjszakai váratlan díszkivilágítást és dühösen elköltözött, ám búcsúzóul hatalmas békaszart hagyott a mosdóm közepén. Végül pedig volt egy kisebb darab, aki a vécécsészében bent várta, hogy a háziak utasítása szerint lehúzással ugrasszam onnét ki, ám ő ugrás helyett inkább a merülést választotta. El Roble alatt valahol ott lehet a békák mennyországa, ahol a szennyvízben tobzódó férgeken híznak hatalmasra. Ott kell lennie, különben két nappal később nem pislogott volna volna rám ugyanonnét egy háromszor akkora példány.

El Roble nemcsak a sírva vigadó paraguayiak és gazdag lelki életet élő békák tanulmányozására volt alkalmas, hanem a 20 év alatt itt mindent és mindenkit kiismerő, szórakoztatóan germán spanyol akcentusával remekül mesélő Peternek köszönhetően egyéb részletek is kiderültek. Például hogy Concepciónban melyik terepjárókat vették az errefelé szállított bolíviai kokainból – nagyjából mindegyiket, bár a Hummert azért én is megtippeltem volna. Hogy a város második leggazdagabb embere tavaly kedvesen megígérte, ha már úgyis Európában jár, szívesen elhozza Peternek öccse használt laptopját. Sajnos ez végül nem történt meg, mivel ezt a csupa szív, segítőkész férfit Németország történetének legnagyobb fogásával, 11 tonna kokainnal kapták el Hamburg kikötőjében. Ennek hírére még Concepción leggazdagabb embere is eltűnt néhány hónapra, de szerencsére azóta megkerült, és a régi lelkesedéssel ajándékoz vadonatúj autókat minden egyéjszakás kalandjának. És voltak történetek a Paraguayban már 130 éve szerencséjét kereső német közösségről, amely máig számtalan, többnyire Mengele és egyéb nácik nyomait kereső újságírót érdekel. Sokat közülük Peter kalauzol, a lyukas memóriájú aggastyánokon úgyis remekül lehet szórakozni, amikor például azon vesznek össze, hogy volt-e horogkeresztes zászló az iskolájukban, vagy sem.

A szobáért, a fürdőszobáért és a napi három étkezésért El Robléban kevesebb mint 25 amerikai dollárt kell fizetni. Ez még az olcsó Paraguayban is nagyon olcsó, és bár a szoba nem ötcsillagos, egészen biztos vagyok benne, hogy az ötcsillagos paraguayi hotelekben is pont ugyanennyi rovar van a szobákban. Ötcsillagos hotelek egyébként Paraguayban legfeljebb Asunciónban vannak. Peter felesége pedig nagyon jól főz, az itt kitermelt halak, zöldségek, tejtermékek, felvágottak és a helyben sütött kenyér mellett jut hely a német konyha alapjainak is, a csülöknek és a gulaschsuppénak. És ehettem az első darab uborkából is, amit Peternek 20 év alatt sikerült szeretettel felnevelnie.

Négy nap ücsörgés túlzás lett volna, ezért Pollal úgy döntöttünk, hogy igénybe vesszük a környék másik külföldiének szolgálatait, és egész napos kajaktúrára indulunk. James Skóciából érkezett Concepciónba, több év latin-amerikai utazgatás után is minden nap be kell kennie napolajjal a bőrét, és azok a lúzerek népes táborát gyarapítja, akik a harmadik világban találták meg mindazt, ami otthon nem jött össze. Szerény otthont koszos medencével, barátnőt, méretes motorbiciklit, elérhető árú kokaint, és valamiféle karriert. Ami az ő esetében a nagyon kevés erre járó turistának ajánlott mindenféle kalandtúrákat jelentette. Szerencsére James a távolba szakadt lúzerek kedves, segítőkész, korrekt csoportjába tartozik, még ha nem is pontosan tudja, mit csinál. Ahogy mi is gyorsan megtapasztaltuk.

Kiszállítottuk a kajakokat az Ibané folyó partjára, gondosan bekentük magunkat napolajjal, Pollal beültünk a kétszemélyesbe, James a szinglibe, és elkezdtük a negyven kilométeres ereszkedést az olyan 40-50 méter széles folyón. Utunk második percében elkezdett esni az eső, a tizedikben pedig már mindenünk csurom vizes volt. Pollal eleinte egész jól haladtunk, bár valamiért képtelenek voltunk egyenesben tartani a hajót, és a partok közt szlalomozva többször majdnem felökleltük a menekülő Jamest. Egyre jobban szakadt az eső, a kétszemélyes kajakban suttogva azon tanakodtunk, hogy mikor nem ciki megkérdezni, hol tartunk.

Sajnos a vízesést James nem vette észre időben. Nem kell az Iguazúra gondolni, de ha abba a néhány vízlépcsőbe belehajtunk, egészen biztosan mindannyian felborulunk. Az esőnek köszönhetően a víz magasabban volt, mint bármikor korábban, és olyan hangosan szakadt, hogy a vízesés hangját sem lehetett meghallani. Mire hirtelen ott volt előttünk, már csak arra volt idő, hogy mint az őrültek kievezzünk az egyik szélére, és egy mellékágon lecipeljük a kajakokat. Amikor kicsit alábbhagyott az eső, a füstölögve párolgó folyó és a méregzöld fák pont az Apocalypse Now hangulatát hozták. Innentől kezdve viszont egész nap semmi jó nem történt.

Miután visszaültünk evezni, olyan erővel kezdett el szakadni az eső, hogy néha a szemem is nehéz volt nyitva tartani, és egyébként sem lehetett látni a következő kanyarig sem az egybefüggő, szürke vízfaltól. Hamarosan olyan szembeszél támadt, hogy a hullámok felfelé, árral szemben jöttek, és teljes erőből kellett eveznünk, hogy bármennyit haladjunk. Volt egy szakasz, amikor a folyó mindkét oldalán, nagyon közel csaptak le egymás után a villámok, és egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet most kint lenni a vízen.

Dél körül egy kis időre majdnem elállt az eső, és mi megálltunk egy nagyobb fa alatt enni egy kis hideg, olajos rántotthúst. Még soha nem láttam annyi szúnyogot ilyen kis helyre összezsúfolva. Az erőviszonyokat helyesen felmérve ekkor James úgy döntött, hogy ő és Pol cseréljenek helyet, mert egy katalán rögbijátékosnak egyedül csak több esélye van az elemekkel szemben, mint egy fáradó magyar társaságában, aki ráadásul reggel elkövette azt a hibát, hogy elmesélte, ez az egyetlen sport, amiben honfitársai olimpiai aranyakat szoktak nyerni. Ezzel a felállással tettük meg a hátralévő, viszonylag egyszerű szakaszt az Ibanén, majd egy lelkes jobbkanyarral ráfordultunk a hatalmas Paraguay folyóra, hogy a hátralévő tíz kilométeren vízfolyással szemben evezzünk fel Concepciónig.

Először azt hittük, könnyű lesz, mert a hátszél és a folyón felfelé haladó hullámok most minket segítettek. Még a hatalmas országúti híd alatti erős áramlaton is mindannyian átküzdöttük magunkat. Ez az erőfeszítés viszont már sok volt az addig kőkemény Polnak, aki már képtelen volt egyenesbe állítani a kajakját, haladás nélkül cikkcakkozott jobbra-balra, majd amikor mi, a felmentő sereg végre mellé értünk, teljesen erőtlenül egyszerűen beborult a Paraguayba. A mienkhez kötöttük a kajakját, ő belekapaszkodott abba, mi ketten pedig elkezdtünk egy kis sziget felé evezni. A sodrás itt olyan erős volt, hogy az utánfutóval együtt alig haladtunk. Mindketten teljes erőből eveztünk, és még így is csak centiket mozdultunk előre. Sokkal több értelme lett volna lejjebb ereszkedni, de James ezt nem gondolta végig, én meg ekkor már csak arra figyeltem, hogy a karjaim ne szakadjanak le vállból.

Végül sikerült kievickélni a szigetre, ahol csak azért nem feküdtünk ki fél órára a földre, mert mindenhol állt a sár és a víz által idehordott szemét. Itt egyébként már a panoráma sem volt szép, nem fák mellett eveztünk, hanem Paraguay egyik legnagyobb mészárszéke és húsfagyasztó-üzeme mellett. Még szerencse, hogy az országot sújtó száj- és körömfájás miatt éppen nem zakatolt. A maradék néhány kilométer Concepciónig az újra feltámadó esőben egyre fájdalmasabb vesszőfutás volt. Az össze-vissza fújó szélnek köszönhetően össze-vissza forgó hullámok közt folyamatos volt a felborulás veszélye. James tapasztalatának köszönhetően mi még úgy-ahogy tartottuk magunkat, az artikulálatlanul ordibáló Pol viszont egyre jobban emlékeztetett Werner Herzog Aguirréjére, akinek innét alig néhány folyónyira, egy tutajon bomlott meg az elméje.

Hat óra folyamatos kínszenvedés után végül megérkeztünk Concepciónba, ahol már annyi erőnk nem volt, hogy a reggel még vígan dobált kajakokat felvigyük a töltésre. Szerencsére néhány kisgyerek segített. Az egész felsőtestem fájt, a kezemmel nem tudtam fogni, a lábaim remegtek, és már fáztam is. A nap megkoronázása volt fél órát fagyoskodni James motorjának hátsó ülésén, az El Robléba vezető úton pedig még egy adag jégesőt is kaptunk. Kétszer majdnem fel is borultunk a sárban úszó úton. Hét csuromvizes óra után tudtam csak az ismerős békák közt meleg vízben lezuhanyozni és végre száraz ruhát felvenni.

Ez a túra után muszáj volt két napig békésen henyélni (plusz békák, gyerekek, bőgőmajom, részeg paraguayiak, ja, és voltak hihetetlenül hangosan röfögő disznók is). El Roble kis medencéjénél nem voltam hajlandó messzebb menni, paralízishez hasonló izomlázam nem is tette volna lehetővé. Így legalább semmi nem vonta el a figyelmem a gondolatról, hogy remélem még nagyon sok ilyen remek kalandom lesz Latin-Amerikában.