Zuhanó vizet nézni pont ugyanolyan jó, mint lobogó tüzet, hiába vannak ezzel nagyon kevesen tisztában. Például nekem sem volt erről fogalmam, amíg nem töltöttem két napot a világ legnagyobb vízesésének bámulásával. A tűz szeretetét azzal szokták magyarázni, hogy valami mélyre eltemetett, ősi ösztönhöz szól, a barlang biztonságát idézi fel, a frissen sült mamut ízét. A zuhanó víz vonzerejét nem tudom semmilyen atavisztikus érzelemmel magyarázni, kivéve ha a zuhanylefolyó vagy a vécélehúzás iránti vonzalom már az ősemberben is megvolt. De hogy egyszerűen jó érzés órákon át bámulni a leszakadó vizet, abban már biztos vagyok.
Vízeséseket sokféleképpen lehet összehasonlítani, magasság, vízhozam, szélesség vagy különálló zuhatagok száma szerint. Az Iguazú nem minden szempontból világelső, de hogy nincs nála lenyűgözőbb vízesés a világon, abban minden szakértő forrás egyetért. Én már jártam itt egyszer 14 éves koromban, ami jó régen volt, és sok nem is maradt meg bennem azon kívül, hogy tényleg egészen lenyűgöző. Kicsit féltem, hogy másodszorra, nagyjából felnőtt fejjel, magasabban és kövérebben a nagy már nem lesz olyan nagy, de szerencsére a vízesés nem változott semmit.
Sőt, kifejezetten szerencsém volt. Egyfelől mert így szeptember közepén nagyon sok a víz az Iguazú folyóban, amitől a vízesés még látványosabb oldalát mutatja. Másrészt mert az ilyen nagy vízesések a világ legsérülékenyebb természeti kincsei közé tartoznak. Nem véletlen, hogy a XX. század három legbővízűbb vízesése ma már nem létezik, mindegyiket elnyelték a hatalmas víztömeget és a természetes szintkülönbséget az emberi fejlődés javára fordító vízierőművek. Az Iguazútól néhány kilométerre található Sete Quedas vízesés például hiába volt sokak szerint az előbbinél is lebilincselőbb látvány, áldozatául esett a rajta osztozó két ország, Paraguay és Brazília haladásának. A helyén emelt Itaipú gát a műfaj legnagyobbja a világon, Paraguay energiaigényének 90 százalékát látja el, Brazíliáénak pedig egyötödét. És a Sete Quedast nem a távoli múltban áraszották ám el, hanem 1982-ben. Szerencsére az eltelt harminc évben az Iguazú Argentína és Brazília egyik legnépszerűbb látványossága lett, így minden bizonnyal végérvényesen megmenekült a vízierőművé válástól.
Iguazút egyébként csak spanyolul hívják így, portugálul Iguaçu a helyes. Mivel én az argentin oldali kisvárost, Puerto Iguazút használtam bázisként, valamint Z betű van a billentyűzetemen, maradjunk az előbbinél. Ez a kétfelé osztottság egyébként külön szórakoztatóvá teszi a vízesés alapos bejárását, viszont cserébe jóval drágábbá is, hiszen természetesen mindkét országban ki kell fizetni a 25-25 dolláros belépőjegyet. Tiszta szerencse, hogy az alig néhány kilométerre található Paraguayba nem jutott az Iguazúból, nekik így meg kell elégedniük azzal, hogy az ő határvárosuk, Ciudad del Este Dél-Amerika legjelentősebb csempész- és dutyfree-központja. Oda most nem mentem el, bár amikor az argentin hostelben a recepciós megmutatta a noname kínai mobilját, amit ott vett, és majdnem ugyanazt tudta, mint az iPhone-om, csak pont az ötvenedébe került, kicsit azért meginogtam.
Az argentin és a brazil oldal ráadásul a vízesés teljesen más arcát mutatja meg. Az előbbin sokkal közelebbről látszanak a külön-külön is hatalmas zuhatagok, az utóbbiról viszont sokkal jobban rálátni a nagy egészre. Hogy még erősebb legyen a kontraszt, nekem az argentin oldalra szikrázó napsütés, a brazilra pedig szemerkélő eső és erős szél jutott, nem mintha ezek nélkül nem ázna el az ember a visszacsapódó vízpermettől az ösvények és kilátók számtalan pontján. Így oszzozhattam az élményen egy rakás, a hidegtől visítozó brazil tinédzserrel, és végre két hét után láttam egy tisztességes szexturistát is, hatalmas hassal és ocsmány fejjel, karján egy hatalmas szilikonmelleket és nem sok egyebet viselő brazil lánnyal.
Az is jót tesz az Iguazúnak, hogy a buja, zöld, szubtrópusi környezetben a vízesés eleve jól néz ki, és jó is sétálni az ösvényeken. Már ha olyan korán megy az ember, hogy legalább egy részét elkerülje az irtózatos méretű, és még kínai mércével is zajosan trappoló argentin turistacsoportokat. Így nemcsak madarakat és a sáskaként mindent ellepő, ételt kunyeráló koátikat lehet látni, hanem még majmokat is. Iguazú viszont ezek nélkül is a világ egyik legnagyobb természeti látványossága lenne.
Nézzük a lenti videót, amibe az ujjam sajnálatosan belelóg egy ideig, de hát elég nehéz a világ legnagyobb vízesése felett küzdeni a vízpárával és a mindent legázoló argentin csoportokkal, miközben arra is figyelni kell, hogy a víztől sikamlós készülék ne csússzon ki az ember kezéből. A 0:14-0:15-nél lévő részre gondolok, ott is arra a darabjára a vízfüggönynek, ahol leszakad az egész a mélybe:
Ahogy az ősembert a barlangban pislákoló tűz, úgy ragadja magával modern leszármazottját minden animgif-szerű, ismétlődő jelenség. Hosszú-hosszú percekig lehet egy ilyen folyamatosan mozgó, mégis egyforma, mégis mindig más pontra meredni, és ahogy láttam a magam körül állókat, nem csak én éreztem így. A videó az Iguazu legközepében, a Garganta del Diablo (Ördögtorok) nevű katlannál készült, ahol tényleg szó szerint leszakad az ég és elszabadul a pokol, de a környező néhány kilométeren több száz kisebb zuhatag van, ami pont ennyire hipnotikus hatású.
Aztán ott van a lezúduló víz hangja is, ami messziről még csak mély moraj, közelről viszont bármilyen körúti versenymotorost megszégyenít, és csak ordítva lehet mellette beszélgetni. Végül pedig a mindenhol megjelenő szivárványok, amikből az argentin, most napos oldalon tényleg annyit láttam, hogy simán meglennék nélkülük a következő néhány évben. Ahogy egyébként vízesés nélkül is.
