A világ leglatinamerikaibb dolga úgy néz ki, hogy az Aquidaban motorháza feletti pultnál, harmadik napja vacsorázom ugyanazt a rizses húst csípős szósszal és hideg sörrel, körülöttem mindenféle leszakadt arcok, kiskereskedők és szegényebb farmerek fogyasztják ugyanezt, a rádióban a bemondó valami rejtélyes, szélsőbaloldali terrortámadásról beszél, miközben kint, a Paraguay folyó felett már lement a nap, és csak a lila ég látszik.
Concepcióntól északra, a bolíviai határ előtti utolsó kisvárosba, Bahía Negrába a legegyszerűbben az Aquidaban fedélzetén lehet eljutni. Néha indul egy kisrepülő, amikor elég gazdag farmer akar ugyanoda menni, és elvileg valahogy megoldható lenne a dolog busszal is, ám ezek olyan ritkán járnak és annyira kiszámíthatatlanok, hogy a hajó jelenti a leggyorsabb és legegyszerűbb megoldást. Pedig az Aquidaban útja Concepcióntól Bahía Negráig pontosan 72 órán át tart, és egyszerűnek sem nevezhető.
Nem én voltam az egyetlen turista a fedélzeten. Volt egy eszméletlenül csúnya, a smink nélküli Golda Meirnél is sokkal csúnyább spanyol lány, a feltehetően kitartott paraguayi barátjával. Ők elég fárasztóak voltak, és szerencsére ki is szálltak az út fele előtt. A másik útitársam Scott, a szemöldökén valamilyen egzotikus betegséget viselő angol mérnök volt, akinek birminghami akcentusát még a harmadik napon is csak erős odafigyeléssel értettem meg. Ha az életem hátralévő részében már egyszer sem hallom a geezer szót, akkor is bőven túlteljesítettem az egy főre jutó penzumot.
Scott hat hónapja utazik Dél-Amerikában, és éppen ennyi ideje tanul spanyolul. Ezt két nyelvkönyv és alkalmi hölgyismerősök segítségével végzi, aminek köszönhetően nyelvtudása elég egyoldalúan fejlődött. Mivel az áthidalhatatlannak tűnő nehézségek ellenére is ragaszkodott a hosszas beszélgetésekhez a hajó minden egyes utasával, ám ezekkel nyilvánvalóan más témákról kellett társalognia, mint a kiöregedett asuncióni fotómodellel, aki a Dél-Amerikában töltött fél évének csúcspontját jelentette, általában nekem kellett tolmácsolnom az ő angol-spanyolja és valami nincstelen szerencsétlen guaraní-spanyolja közt. Scott a legegyszerűbb spanyol szavakat sem ismerte. Marton, Marton, what is coche? – kérdezte például kétségbeesetten, miközben azt bezzeg tudta, hogy a melltartó-kapocs a paraguayi spanyolban gancho, valamint fel tudta sorolni az összes olyan testrész nevét, amivel egy asuncióni plasztikai sebésznek az életben dolga lehet. A második nap vége felé már erősen az volt az érzésem, hogy az egyetlen éjszaka a kiöregedett fotómodellel – akit ő negyvennek nézett, pedig csak 28 volt, sok botoxszal – kisebb élmény volt, mint nekem hosszasan mesélni a kalandról.
Scott másik hobbija a legkülönbözőbb madarak téves azonosítása volt. Ezt a különös jelenséget – akárcsak elvakult Wolverhampton Wanderers-drukkerségét – eleinte a szembajának próbáltam tulajdonítani, de egy idő után már ez is sovány magyarázat volt. A crow! – kiáltotta például lelkesen, amikor valami sasszerű, hatalmas ragadozómadár szállt a hajó felett. That must be a flamingo - mondta magabiztosan, amikor egy nagytestű, fekete gázlómadár ácsorgott a parton. Look at all the ducks – hívta fel a figyelmem néhány tényleg semmivel össze nem téveszthető kormoránra. Egyszer sem volt szívem vitatkozni, mert Scottal ezen kívül az ég világon semmi baj nem volt, és nélküle lehet, hogy a 72 órás út egy részében azért unatkoztam volna.
Maga az Aquidaban nagyjából ötven méter hosszú, kétemeletes, a gyomrában hatalmas rakteret rejtő hajó. Az alsó szint gyakorlatilag utazó piac, ahol egyrészt az utasok, de sokkal inkább a folyó menti települések lakói vásárolhatnak. Banánt, gyerekjátékokat, kólát, tojást, a folyamatosan cserélt jéggel hidegen tartott joghurtot és kolbászt, valamint minden egyebet, amit egy észak-paraguayi földműves megengedhet magának. Az árusítást különböző kofák művelik, ők gyerekestül utaznak itt, a ládák között össze-vissza kifeszített függőűgyakban. Ezen a szinten vannak a körülményekhez képest elfogadható vécék és folyóvíz-meghajtású zuhanyok is.
A felső szinten nincs árusítás, csak egy konyha, ahol a szakács minden este ugyanazt a rizses húst főzi, ebédre pedig, a változatosság kedvéért, pont ugyanolyan húst tésztával. Mivel a sör folyamatosan hidegen volt tartva, nem nyavalyogtunk. Itt van a néhány kabin is, amelyekben a magát társadalmilag a függőágyak felett állónak képzelő közönség alszik. Nekem egy 180x180x180 centis cella jutott, benne egy emeletes ággyal. Én voltam itt az egyetlen utas, Scottnak viszont nem volt ilyen szerencséje, neki egy négyszemélyesen kellett osztoznia folyamatosan cserélődő mosdatlan figurákkal. Akinek nem volt pénze kabinra, és függőűgyat sem hozott magával, annak maradt a folyosó, mindenféle fantasztikusan göcsörtös pozícióban.
Soha az életben nem töltöttem egyhuzamban 72 órát tömegközlekedési eszközön, talán még a harmadát sem. Előzetesen féltem, hogy borzalmasan unalmas lesz, ezért még Asunciónban, nem törődve a helyi idegen nyelvű könyvesbolt nevetséges áraival, beszereztem egy jó vaskos angol regényt. Amit végül elő sem vettem, mert a második napon Scott egyik, a harmadikon pedig a másik könyvét olvastam inkább ki. Unatkozni végül nem unatkoztam, de egy nappal rövidebb úttal is megelégedtem volna, még 24 óra pedig már sok lett volna a jóból.
Szemben azzal, amit a sovány szakirodalom állított, az Aquidabanon töltött idő egy pillanatig sem volt pokoli. Ez részben a szerencsének is köszönhető, mivel szokatlanul kevesen voltak a fedélzeten, így mindig volt egy árnyékos sarok, ahol üldögélve nyugodtan lehetett megfigyelni a hajó mindennapjait.
Bár az Aquidabannak vannak utasai, alapvetően mégis egy teherhajóról van szó, aminek elsődleges feladata a közúton egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen elérhető, folyóparti települések szükségleteinek szállítása hetente egyszer. Ennek megfelelően minden ezek a kikötők, és az ezekben zajló ki- és berakodás körül forgott. Voltak olyan megállók is, amikor a hajó ki sem kötött, csak egy kis motorcsónakkal dobtak ki valakit a partra, valami isten háta mögötti farmra vagy kis indián faluba. A rendes kikötéseknél viszont sokszor órák teltek el a heti fuvar átvételével.
A hajón utazó kofák csak apróságokkal foglalkoztak, az Aquidaban raktere viszont tele volt a legváltozatosabb, a Paraguay mentén szükséges tárgyakkal. Volt a hajón motorbicikli, sok zsák cement, rizs és liszt, fridzsiderek, deszkák és hullámpala-tetők, komplett szekrények és ágyak, sokezer doboz sör, valamint két pettyes kismalac is. Ezeket folyamatosan pakolták le a hajóról megrendelőik, illetve a megrendelőknek dolgozó rakodómunkások, így a harmadik nap végén néhány ezer sörön kívül már alig valami volt a hajón.
A kikötőkben a legjobb szórakozás az itt élő, egészen különböző emberek megfigyelése volt, ami viszonylag könnyű feladat, hiszen a település jelentős része mindig kint várt a hajóra. Vagy mert tényleg várt valamit, vagy mert csak szeretett bámészkodni. Minden kikötőben volt két katona, vérmérséklettől függően rendben tartott egyenruhában és napszemüvegben. Volt néhány gazdagabb farmer, vagy a feleségük, akik tiszta pickuppal érkeztek, és nem nyúltak semmihez, csak rámutattak, mit kell nekik lepakolni. A sok indián és mesztic közt mindenhol volt egy-egy valószínűtlenül szőke, fehér arc, aki hiába szakadt ide Németországból vagy Ukrajnából, pont ugyanazt az érthetetlen guaranít beszélte, mint mindenki más. És mindenütt volt megszámolhatatlanul sok koszos kisgyerek, ahogy egy olyan országhoz illik, amely húsz év alatt majdnem megkétszerezte a lakosságát.
Az Aquidaban utazóközönségének összetétele is hasonlóan változatos volt, csak itt megjelentek a valamiért a világ összes hajóján összegyűlő gyanúsabb alakok is. Scottal épp a kabinomban próbáltunk egy fémbögrébe beleerőltetni minél többet a még Concepciónban beszerzett skót viszkiből és a hajón vásárolt jégből, amikor ránk törte az ajtót egy kegyetlenül beállt alak. Hiába volt pont ugyanolyan szakadt, mint a hajón bárki, egyből láttuk, hogy ő az Aquidabanon kapható sörnél keményebb anyagban utazik. Gyorsan elő is vett az alsónadrágjából egy teljes szendvicseszacskónyi kokaint, amit Brazíliában tervezett eladni. Fura volt, hogy ennyire beállva indul kábítószert csempészni, hiszen állapotának megfelelően ingyen kínálgatott a paraguayi áron is néhány ezer dollárt érő szajréból, ez pedig egészen biztosan nem tesz jót a biznisznek. Végül egy kis viszkivel sikerült leszerelni.
Az út második napjától már csak a folyó nyugati partján voltak paraguayi falvak, a keletin rendezett brazil határőrkaszárnyák és néhány éjszaka is teljes fényárban úszó település sorakozott. Szemmel látható volt, hogy ide érdemes lehet vállalni a kokaincsempészés nyűgét, sokkal inkább vannak vevők, mint a paraguayi oldalon. A száguldó brazil gazdaság hatása egyébként is érezhető volt, az Aquidabanon szállított gyümölcsök és a cement paraguayiak voltak, a motorbiciklik kínaiak, ezek közt viszont minden, a liszteszsáktól a sörig brazil. Ahogy egyre északabbra hajóztunk, úgy volt egyre kevesebb szakadt Olimpia- és Cerro Porteño-mez a rakodómunkásokon, és szaporodtak a hasonlóan mocskos Santos- és Flamengo-trikók.
Concepcióntól távolodva nemcsak a brazil hatás erősödött, hanem az indián is. Egyre kevesebb mesztic arc szállt fel az Aquidabanra egy-két-három megálló erejéig, és egyre több volt a teljesen rézbőrű, jellegzetes orrú, nem csak nyelvében guaraní utas. A harmadik nap elején egy komplett család szállt fel, amelynek nőtagjai előbb koldulni próbáltak, később fonott kosarakat eladni, majd amikor a két külföldinél mindkettővel csődöt mondtak, sötétedéskor áttértek a prostitúcióra – hála istennek nem velünk.
Soha nem fogom elfelejteni a kövér indián kurvát, aki egyik kezében sörösdobozzal, a másikban cigarettával közölte az egyik paraszttal, hogy ő a maga részéről szingli. A guaraní beszédben sok a spanyol szó, így a soltera-t nem volt nehéz megérteni. Ha jól láttam, ebből a próbálkozásból végül nem lett üzlet, viszont Scott utolsó hajón maradt szobatársa, egy különösen buta, ám kedves guaraní földműves egy másik, irtózatos lófejjel rendelkező indián kurvával bezárkózott a kabinjukba. Nem tudtam, hogy sajnáljam-e Scottot, akit végül csak utolért a végzete egy paraguayi asszony személyében, még ha nem is pont úgy, ahogy gondolta, ugyanakkor nyilván idegbajt kaptam volna, ha ezek ketten az én kabinomban állnak neki üzletet kötni. Szerencsére nem sokkal később előbukkant a még mindig vidám szobatárs, és elmesélte, hogy a lófejű 50 000 guaranit, azaz nagyjából 12 dollárt kért volna az akcióért, amit ő sajnos nem tudott kifizetni.
A guaraní földművest viszont egyáltalán nem sajnáltam, mert előző este Scottal neki is adtunk a viszkiből, ő pedig nagyon gyorsan berúgott. Ettől a nagyon szerény spanyol szókincsét ("tehén", "hajó", "dugni", "sör") is teljesen elfelejtette, ám mindenképpen beszélgetni akart az enyhén becsípett Scottal, akinek ettől szintén kiment a fejéből a néhány általa ismert spanyol szó ("hajó", "dugni", "sör"). Én pedig annyit még nem ittam, hogy tudjak guaranít angolra tolmácsolni.
Valahol Dél-Amerikában mindenképpen be akartam vállalni egy többnapos hajóutat, és utólag egyáltalán nem bánom, hogy erre nem az Amazonason vagy valamelyik mellékfolyóján, hanem a Paranába, majd a Río de la Platába torkolló Paraguayon került sor. A Paraguay a világ legnagyobb mocsárvilágának, a legnagyobb részben Brazíliában elterülő Pantanalnak a nyugati határa, ennek megfelelő környezettel. Hiába hajóztunk három napon át felfelé a folyón, az egy centivel sem lett kevésbé széles, csak néha sokfelé oszlott a szigetek, az igaziak és a csak vízinövényekből állók közt. A naplementéket nem lehetett megunni, az éjszaka a parton villódzó szentjánosbogár-szerűségeket pedig még kevésbé. Három, az Aquidabanon töltött napnál tényleg kevés dolog lehet latin-amerikaibb.
