2005 januárjában az ismert erdőkerülő, újságíró és idősödő bulibútor Földes András magamra hagyott Etiópiában, hogy hazautazhasson egy nőhöz, akit két héttel közös elindulásunk előtt ismert meg. Sovány vigasz volt, hogy három héttel később már nem voltak együtt. Miközben én tüszős mandulagyulladásomat hordoztam körbe az etióp közegészségügy intézményein, azon gondolkodtam, hogy ezért a barátságtalan húzásért egyszer bosszút kell állnom. A patagóniai Fitz Roy-hegycsoport tálcán nyújtotta a lehetőséget a visszavágásra, ráadásul Földes hazai pályáján, mindenféle gonosz bércek közt. Ő tavaly hosszú cikkekben számolt be arról, hogy nem sikerült megmásznia a Fitz Royt, így nekem ezt a teljesítményt kellett felülmúlnom. Nem megmászni túl könnyű lett volna, hiszen semmi esetre sem akartam túl közel menni ezekhez a félelmetes meredélyekhez, így inkább még feljebb emeltem a lécet: nekem még megpillantani se sikerüljön a világ egyik legszebb hegyét.
Kevés látványosabb hegy van a világon a Fitz Roynál, mégsem ez a patagóniai Parque Nacional Los Glaciares legnépszerűbb nevezetessége. A részben a nemzeti parkban fekvő hatalmas jégmező a maga műfajában a legnagyobb a világon az Antarktiszon kívül, és az itt található számtalan tóig lenyúló gleccserek is sok szempontból rekordernek számítanak. Közülük is a leghíresebb a Perito Moreno-gleccser, Argentína általam látott legturistásabb pontja.
Amikor először pillantottam meg a Perito Morenót, arra gondoltam, hogy Argentína másik, szintén vízalapú nevezetessége, az Iguazú, azért sokkal nagyobb szám. Igaz, ennek az is oka lehetett, hogy én éppen – szemben a gyáva többséggel, akik lent kuksoltak – néhány, kényszeresen fotózó és fotózkodó kínaival és lengyellel együtt vacogtam egy hajó tetején. Szakadt az eső, a szél pedig úgy fújt, hogy ha a személyzet nem parancsolja le a jobb képek kedvéért a korlátra is felmászó kínaiakat, valamelyikük egészen biztosan a Lago Argentino jeges vizében végzi.
A helyenként száz méternél is magasabb, szürke jégfal így elsőre nem tűnt eget rengetően nagy számnak, még akkor sem, amikor a falról egy háztömbnyi darab leszakadt, az így keltett hullámok pedig szépen megringatták a hajót. Azzal vigasztaltam magam, hogy ilyen időjárási körülmények közt biztosan nem fogom látni a Fitz Royt. Délutánra csak egy kicsivel javult a helyzet, az eső már nem szakadt, és az is kiderült, hogy a Perito Moreno nem a sétahajókról mutatja leglátványosabb arcát, hanem a gleccser nyelvének végével szemben felhúzott pallókról és ösvényekről.
A fény és a víz játékának köszönhetően a Perito Moreno nem fehér, hanem kék. Nem mindenhol, de például a hatalmas jégbarlangok belsejébe pillantva nagyon, és furcsa módon a gleccserről leszakadt jéghegyek között is vannak egészen földöntúlian kék darabok, miközben a többség azért a várakozásoknak megfelelően fehér. A Perito Moreno a világ nagyon kevés, folyamatosan növekvő gleccsere közé tartozik, aminek, valamint a nappali viszonylagos melegnek köszönhetően, a jégfal folyamatosan borjadzik. A hangja körülbelül olyan, mint a mennydörgésnek, a látványt pedig, ahogy ezek a brutális méretű darabok a vízbe csapódnak, kiemelkednek a vízből, az így keletkezett hullámok pedig kicsit átmozgatják a már a tóban úszkáló jéghegyeket, nem lehet megunni. Én legalábbis maradtam volna tovább, ha nem kellett volna mennem tovább, nem látni a Fitz Royt.
A Perito Morenóhoz érkező turistákat kiszolgáló kisváros, El Calafate nem lopta be magát a szívembe. A néhány tucat kilométerre északra található El Chaltén viszont megmagyarázhatatlan módon tetszett, pedig erre a jóval kisebb településre arányaiban talán több turista is jut. Mégis, a mindössze 1985-ben alapított El Chalténnek van valami olyan vadnyugati hangulata, ami egyfajta bájt kölcsönöz az egészen elképesztő klímaviszonyokkal megáldott patagóniai falunak.
A minden turistának kötelező eligazítást tartó parkőr jó hírekkel szolgált: a meteorológia azt ígérte, a következő két napban nem fog látszani a Fitz Roy. Nekem több időm nem volt próbálkozni, így már csak attól kellett félnem, hogy a híresen előjelezhetetlen patagóniai időjárás meggondolja magát, és kisüt a nap. Széllel és esővel már korábban is találkoztam errefelé, azt viszont csak El Chalténben a buszról leszállva tudtam meg, hogy milyen egy kellemetlenebb tavaszi nap Patagóniában. Miközben a szállásom felé gyalogoltam, azt éreztem, hogy ha nincs hátamon a nagy hátizsákom, a szélvihar egészen biztosan elrepít. Előttem a főutcán francia nyugdíjasok kapaszkodtak kétségbeesetten a túrabotjaikba, miközben a szembeszélbe dőlve próbáltak egyenesen menetelni. Ha lenne igazság az extrémsportok világában, nem a környék sziklafalait megmászók lennének híresek, hanem az El Chalténban vidáman gördeszkázó helyi kiskamaszok.
A következő napokban az is kiderült, hogy El Chaltént valószínűleg eleve egy szélcsatornába építették, mert amikor a környező domboldalakon trikóban lehetett sétálni a napsütésben, addig lent az épületek falát is rázta a vihar. A patagóniai szél ráadásul azt a teljesen hihetetlennek tűnő trükköt is tudja, hogy egészen kis pontokra koncentrálva süvít csak. Vidáman sétáltam például a napsütötte erdőben, ahol a fák mind göcsörtösek és alig magasabbak két méternél, amikor irtózatos robajt hallottam. Megálltam gyorsan magamra kapni minden tartalék ruhámat, de csak azt láttam, hogy míg ahol én állok, a levelek sem mozdulnak, tőlem ötven méterre egy keskeny sávban a szél megpróbál gyökerestül kicsavarni néhány fát.
El Chalténból nem látni a Fitz Royt szép teljesítmény, hiszen a hegy ott magasodik a falu felett, én viszont ennél nagyobbat akartam dobni, és a lehető legközelebbről nem megpillantani a hegyet. A nemzeti park nemcsak hegymászók, hanem egyszerű kirándulók számára is ideális terep. Az ösvények tökéletesen jelöltek, van köztük könnyebb és nehezebb is, és bár nem kevés a turista, annyira azért el lehet veszni, hogy csak a szél süvítése és a harkályok kopácsolása hallatsszon. Olyan nemzeti parkban pedig én még soha nem voltam, ahol bármilyen szigorúak a szabályok, az ember ne futna bele legalább egy cigarettacsikkbe vagy csokipapírba. Itt két nap alatt egyetlen darab szemetet sem láttam.
November végén Patagóniában reggel ötkor már, este fél tízkor pedig még világos van, így nem kell tartani attól, hogy a lelkes kirándulóra valami gleccsermoréna törmelékén botorkálva esteledjen rá. Nem vagyok nagy természetjáró, de itt biztos voltam abban, hogy nyugodtan gyalogolhatok hét-nyolc órákat biztonságban, a Fitz Roy megpillantása nélkül.
Első nap a Laguna Torre nevű tengerszemet vettem célba, szemerkélő esőben. Annyira amatőr kiránduló vagyok, hogy eleve meglepett, mennyire élvezem a dolgot, sőt, egyedül mennyivel gyorsabban lehet haladni, mint társaságban. Ha csak egy ember igényeit kell figyelembe venni evéskor, pisiléskor, pihenéskor és fényképezéskor, mindjárt kevesebb a vacakolás. Nem vagyok különösebben fitt, de így két nap alatt egyetlen ember előzött csak le, még a mindenből versenyt csináló, csordákban csörtető izraeli obsitosokat is simán lehagytam.
Laguna Torrénél, és a valamivel felette található kilátónál egyaránt szürkeség, és egy gonoszan kanyargó gleccser látványa fogadott. A közvetlenül szomszédos hegyek jól látszódtak, a Fitz Royt és a környező csúcsokat viszont felhők takarták. Dél-Patagónia legmagasabb hegye vonzza a rossz időt, mikroklímája olyan, hogy ha a környéken süt a nap, a Fitz Roy maga akkor is láthatatlan marad. Pillanatokra felbukkant valami, ami akár a Cerro Torre teljesen függőlegesen fala is lehetett, de lehetetlen volt pontosan beazonosítani vagy akár lefényképezni. A jól végzett munka felett érzett elégedettséggel gyalogoltam vissza El Chalténbe.
A második, Fitz Royra szánt napom reggelére sem változott semmi, egészen biztos voltam abban, hogy küldetésem sikerrel jár. Aztán a Laguna de Los Tres felé mászva már az első kilátónál meglepő látvány fogadott – majdnem látszott a Fitz Roy. Alacsonyabb szomszédjait innét már szabad szemmel is ki lehetett venni, a mindenféle francia hegymászókról és a transzandoki légiposta olyan pionírjairól, mint például Saint-Exuperyről elnevezett csúcsok nekem kellően meredeknek tűntek. Azt csak találgattam, hogy a középen, egy direkt odarakott felhőcsomó alatt rejtőző Fitz Roy milyen lehet.
Vicces volt nézni, ahogy a kilátónál egyre többen gyűlnek össze, csőre töltött fényképezőgéppel, várva a jelenést. A francia nyuggereken és az éppen leszerelt izraeli katonákon kívül itt volt a világ teljes outdoor-mezőnye. Lengyelek, akikből mindig sok van, ha hegy van a közelben. Szlovákok, akikből alig kevesebb. Hetvenes angol nénik sétabottal. Argentin lányok bokacsizmában. Japánok, tökéletes túrafelszereléssel, csak mindig a világ leghülyébb színeiben. Félelmetes holland és német óriásasszonyok, akkora hátizsákokkal, hogy egymást is belerakhatták volna.
Ez volt az egyetlen hely két nap alatt, ahol kicsit azért zavaró volt a tömeg, így inkább gyorsan továbbmentem. Az út jó részén látszottak a Fitz Royt övező csúcsok, de a lényeg továbbra is takarva maradt. Amikor nekiindultam az utolsó, és egyben természetesen legmeredekebb szakasznak, elég jó esélyét láttam a teljes kudarcnak. Felérve viszont elégedetten láttam, hogy nem a tengerszem kék vizében tükröződő hegycsúcsokat látok, hanem egy befagyott, hóval borított lapály feletti ködöt. Az viszont szíven ütött, hogy a kenyeret valamelyik kilátónál felejtettem, és így sonkát voltam kénytelen krémsajtba tunkolni. Negyed óra múlva már az is világos volt, hogy legalább az egyik romlott is volt, viszont a Fitz Royt még mindig nem láttam.
Lefelé gyorsítottam a tempón, mert mindenképpen el akartam érni az Ushuaiába induló buszt. Amikor egyre több szembejövőt láttam tátott szájjal fotózni valamit a hátam mögött, néhány percre azért megálltam szemrevételezni a látványt. Majdnem az egész hegycsoport tisztán látszott, csak a Fitz Roy csúcsa körül gomolygott néhány felhőpamacs. Még mindig nem láttam teljesen a hegyet, viszont már értettem, miért olyan nagy szám, és cseppet sem sajnáltam, hogy két napot áldoztam a körbebóklászására.
A mindössze 3375 méteres Fitz Roy megmászása a világ legkomolyabb hegymászóteljesítményei közé tartzozik, a szomszédos, valamivel alacsonyabb Cerro Torrére pedig még nehezebb feljutni. Nem nagy hegyek ezek, de egyfelől a környék időjárása borzalmas – a legkevésbé hideg hónapokban a legerősebb a szél –, másfelől az messziről is látszott, hogy ezek a falak milyen lehetetlenek. A Mount Everest, vagy akár a sokkal nagyobb teljesítménynek számító K2 fényképét látva laikus fejjel lehet azt gondolni, hogy csak fel kell ezekre menni. Lassan, megfontoltan, életveszélyben, nagyon meredeken, de csak gyalogolni kell felfelé. Itt Patagóniában viszont ez nyilvánvalóan nem elég, a Fitz Roy és társai nem embernek valók. Ez a vidék már az Andok déli vége, a környéken inkább csak lankás kis hegyecskék vannak, a Fitz Roy, a Cerro Torre és a többi szörny ebbe a szeles pusztába van belevágva, mint egy rakás teleshopos kés a tartójába.
Lerohantam a szállásomig, a hátizsákommal utoljára végigimbolyogtam El Chaltén főutcáján, a busz indulása előtt pedig pont annyi időm volt a pályaudvaron, hogy megnézzem, mit fotóz olyan lelkesen a többi utas. A késő délutáni napfényben először látszott teljesen a falu fölé magasodó Fitz Roy, és az ég olyan tiszta volt, hogy még a Cerro Torréból is látszódott egy darab. Messziről, csak pillanatokra, de végül láttam a hegyet. Így nyilván nem számít, tehát nyertem.
