Nagy előnye egy utazási blognak, hogy teljesen világos, mikor kell befejezni. Amikor vége az útnak. Én három hónappal tovább nyújtottam a számvetést, de most tényleg lehúzom a rolót.

Köszönöm minden olvasónak az olvasást, minden levél írójának az írást. Továbbra is válaszolok minden Latin-Amerikával kapcsolatos kérdésre, szóval nyugodtan  lehet mailt írni. Ja, és annak is örültem eddig, ha valaki odajött az utcán vagy az éjszakában gratulálni a bloghoz, szóval hajrá.

Köszönöm mindenkinek az útközbeni vendéglátást, különös tekintettel Balázsra Ciudad Colónban, Bencére Jaboatão dos Guararapesben és Dalmára Guatemalában és Kolumbiában. És persze köszönöm mindenkinek, aki itthon tartotta a frontot helyettem.

Ha megint elindulok valahova, mindenkit értesítek.

Sziasztok.
Bede Márton
2011-2013

Pontosan emlékszem, mert leírtam magamnak, csak 2011 szeptember 7-én kezdtem el azzal kapcsolatban izgulni, hogy másnap jó sok időre lelépek Dél-Amerikába. Cserébe viszont már jóval a hazautazás előtt rágódtam azon, hogy mi az isten lesz itthon. Az út előtt nem volt min izgulni, hiszen biztos volt, hogy akárhogy is lesz, jó lesz. Másfél év csodálatos nyaralás után visszatérni a való világba már nem tűnt ennyire egyértelműen tuti húzásnak.

Aztán Budapesten egészen furcsán alakultak a dolgok. Például villámgyorsan kiderült, mi az egyik legnagyobb különbség a szóló és a társas utazás közt. Ázsia után sem lehetett senkinek elmagyarázni, hogy milyen volt ott egy évig, de akkor legalább volt kivel megosztani és újra felidézni az élményeket. Most viszont nincs, és ez egészen fura érzés.

Nem tudom másképp elmagyarázni, mint hogy van egy titkom, amit nem azért nem osztok meg senkivel, mert nem akarom elárulni, hanem mert egyszerűen lehetetlen. Amikor ismerősök megkérdezték, hogy és akkor mi is volt, sokszor válaszoltam olyasmit viccből, hogy "hát, 2011 szeptember 8-án elrepültem Argentínába, körbenéztem Latin-Amerikában, aztán 2013 április 18-án hazajöttem Mexikóból". A másik megoldás az lett volna, hogy mindent, de mindent elmesélek. Nyilván egyik sem az igazi.

Szeretném azt hinni, hogy a legtöbben ezt a blogot nem a fotókért vagy a videókért, hanem az itt publikált szövegekért olvasták. Voltak köztük jobbak, kevésbé jók és kifejezetten gyengék is, én pedig idő közben megtanultam, hogy a legjobban akkor tudok írni, ha függőágy van, wifi viszont nincs. Ez itt a szerintem legjobban sikerült 26 szöveg, amik szépen össze is foglalják az 589 napos utat.

Boca a Bombonerában
Amelyben a Dél-Amerikába frissen megérkezett szerző gyorsan belecsap a sűrűjébe, és a kemény mag társaságában kilátogat egy Buenos Aires-i meccsre.

Paraguay II: Az úszó közért
Amelyben a szerző három napot hajózik a Paraguay-folyón indián kurvák, kispályás kokaindílerek és egy szórakoztató angol társaságában. Közben pedig megtalálja Latin-Amerikát.

Península Valdés
Amelyben a szerző elalél a világ valaha volt harmadik legnagyobb állatának közelségétől, valamint lát egy csomó delfint és pingvint is.

589 nap 20 videón.

2011.09.11, Buenos Aires, Argentína. A kemény mag, a La Doce a Bombonerában.

2011.10.15, Az Aquidaban, Paraguay. Élet a hajón.

589 nap 108 fényképen.

Az előző részben már végivettük az elmosódott, bemozdult és értelmezhetetlen kaja- és természetfotókat. Most szeretnék a rossz fotóművészre magára koncentrálni. A képeknek csak a méretét változtattam, nem vágtam meg semmit és természetesen nem alkalmaztam semmilyen filtert. A valóságnál ugyanis semmi sem lehet szebb.

Szia anyu!!!!!! Csók Patagóniából!!!! Látod mögöttem az elefántfókákat és a négert?????

Senkinek sem kell elsütnie azt a poént, hogy nekem minden fényképem rossz, mert tisztában vagyok a szomorú ténnyel. Nincs tehetségem a fotózáshoz, sok értelmét sem látom, és az út 97 százalékában egy iPhone volt csak nálam. A jobban sikerült felvételeket lehet látni itt a blogon, de ezek csak a jéghegy csúcsát jelentik. Az igazán szörnyű, vagy valamiért különösen vicces darabokat megtartottam magamnak. Eddig.

Egy igazi klasszikus útifotó nyitásként. Ezt a Chachani alaptáborában kattintottam el Peruban. A hegyet nem sikerült megmászni, de a szép emlékek így örökre megmaradnak.

E blog történetének talán legnépszerűbb bejegyzése az volt, amiben az út közben Magyarországról hallott véleményeket foglaltam össze. Végül is érthető: nyilván mindenkit jobban érdekel, hogy mit gondolnak a külföldiek a magyarokról, mint hogy mit csinál egy magyar külföldön. Raádásul az egy kifejezetten vicces bejegyzés volt, azok meg könnyen eladják magukat. Ez kevésbé lesz az.

2011 szeptemberében indultam útnak, amikor nem volt valami felemelő élmény magyarként járni a világot. Számos egészen megalázó helyzetet éltem meg, amikor kínomban csak egyik lábamról a másikra álltam, hümmögtem, és próbáltam menteni a menthetőt. A haza kicsit olyan, mint a család, hogy az ember megvédi, ha idegenek gyalázzák, még akkor is, ha az idegeneknek van igazuk. De Magyarországot védeni az utóbbi időben sajnos többször is olyan érzés volt, mint egy kéjgyilkos nagybácsi bűneit elmismásolni.

A legrosszabb az elején volt. 2011 végén Magyarország még nagyon sokat szerepelt mindenféle nyugati újságokban, és ezeknek a híreknek az olvasói mind nagyon örültek, hogy végre egy hús-vér magyart faggathatnak ki arról, hogy mi valójában a helyzet. 2012 második felétől viszont már nem voltunk annyira érdekesek, még a német nyelvterületről származók számára sem, akik egyébként a legérdeklődőbbek voltak, nyilvánvalóan azért, mert eleve az ő sajtójuk foglalkozik velünk a legtöbbet.

Tizenkilenc hónap alatt nemcsak a felkeresett országokról egyenként, hanem a világról úgy általában is tanultam néhány roppant érdekes dolgot.  Néhányat ezek közül már Ázsiában sikerült feltárni, de most itt az újabb csomag:

- Hogy a világ mennyire szerencsés pontjára érkeztünk, egyszerűen meg lehet állapítani, amint kilépünk a repülőtérről. Amennyiben a kinti taxisor álló motorral várakozik, és csak akkor gördül előrébb, ha utas érkezik, az első világban vagyunk. Amennyiben a taxisorban minden kocsinak folyamatosan jár  a motorja, a második világban vagyunk. A harmadik világ pedig arról ismerhető fel, hogy ott áll a kocsisor, ha pedig jön egy vendég, csak az őt felvevő autó sofőrje indítja be a motort, a többiek kézzel eggyel előrébb tolják járművüket a sorban.
- Nem csak a magyarok szeretnek hétvégén kora reggel flexelni.

Aki utazik, számtalan szuperképességgel gazdagszik. Megtanul bárhol, bármilyen testhelyzetben elaludni. Fejben egy másodperc alatt kiszámítja, hogy milyen napszakban, milyen irányban fog utazni, és melyik lesz a busz árnyékos oldala. És a világ legjobb felszerelés-tesztelőjévé válik.

Fogalmam sincs, hogy tesztelnek a profik és a szaklapok túracipőket és széldzsekiket, de az egészen biztos, hogy nem tudják szimulálni a hosszú táv megterhelését. Az IKEA konyharészlegén van az a gép, ami egy szekrény fiókjainak minőségét úgy ellenőrzi, hogy egész álló nap ki-be húzogatja, ami nagyon szép, csak semmi köze nincs ahhoz, ami valójában egy konyhában történik. Ahhoz egy gyerekzsúrt kellene modellezni, ahol négy kis pszichopata csimpaszkodik a teljesen kihúzott fiókra, vagy a részeg családapát, aki a sötétben botorkálva teljes erőből nyit ki minden szekrényt, hogy megtalála a sörnyitót.