E blog történetének talán legnépszerűbb bejegyzése az volt, amiben az út közben Magyarországról hallott véleményeket foglaltam össze. Végül is érthető: nyilván mindenkit jobban érdekel, hogy mit gondolnak a külföldiek a magyarokról, mint hogy mit csinál egy magyar külföldön. Raádásul az egy kifejezetten vicces bejegyzés volt, azok meg könnyen eladják magukat. Ez kevésbé lesz az.

2011 szeptemberében indultam útnak, amikor nem volt valami felemelő élmény magyarként járni a világot. Számos egészen megalázó helyzetet éltem meg, amikor kínomban csak egyik lábamról a másikra álltam, hümmögtem, és próbáltam menteni a menthetőt. A haza kicsit olyan, mint a család, hogy az ember megvédi, ha idegenek gyalázzák, még akkor is, ha az idegeneknek van igazuk. De Magyarországot védeni az utóbbi időben sajnos többször is olyan érzés volt, mint egy kéjgyilkos nagybácsi bűneit elmismásolni.

A legrosszabb az elején volt. 2011 végén Magyarország még nagyon sokat szerepelt mindenféle nyugati újságokban, és ezeknek a híreknek az olvasói mind nagyon örültek, hogy végre egy hús-vér magyart faggathatnak ki arról, hogy mi valójában a helyzet. 2012 második felétől viszont már nem voltunk annyira érdekesek, még a német nyelvterületről származók számára sem, akik egyébként a legérdeklődőbbek voltak, nyilvánvalóan azért, mert eleve az ő sajtójuk foglalkozik velünk a legtöbbet.

2011 végén viszont még hír volt, hogy van ez a kelet-európai ország, egy azok közül, amelyeket Nyugat-Európa nagy kegyesen, elsősorban a történelmi bűntudattól hajtva bevett az Unióba, ami tessék, most még arra sem képes, hogy késsel-villával egyen vendégségben, és ne fingjon az asztalnál. Az engem kérdezgetők persze nem fogalmaztak ilyen cizelláltan, ők inkább arra voltak kiváncsiak, hogy az az ember, akinek nem jut eszükbe a neve, de aki az új miniszterelnökünk, az tényleg egy fasiszta geci.

Nagyon nehéz volt ezekre a kérdésekre öszintén, de mégis a menthetőt mentve válaszolni. Amikor a Magyarországról semmit nem tudó latin-amerikaiak megkérdezték, hogy ott milyen, sokkal könnyebb dolgom volt. Ilyenkor azt válaszoltam, hogy olyasmi, mint nálatok. Van, aki megengedheti magának, hogy egy másik kontinensen nyaraljon, de a többség erről nem is álmodhat, a politikusaink pedig utolsó rohadt korrupt tolvajok. Ezt megértették, és egyből érezték, hogy van bennünk valami közös.

Sokkal nehezebb volt válaszolni az olyan jellegű kérdésekre, mint amit az ausztrál nő tett fel, amikor megtudta, hogy otthon újságíró vagyok. Ő azt szerette volna tudni, hogy ha valami rosszat írnék a kormányról, akkor eltüntetnének-e. Erre még egyszerűen azt tudtam mondani, hogy nem, de amikor a következő kérdése az volt, hogy akkor Magyarországon sajtószabadság van-e, már nehezebb dolgom volt. Azt hiszem valami olyasmivel vágtam ki magam, hogy száz százalékos sajtószabadság a világon sehol sincs, és Budapesten talán valamivel nagyobb az újságokon a politika és a tulajdonos felől érkező nyomás, mint Melbourne-ben.

Az ilyen bonyolult válaszokkal egyébként csínján kell bánni. Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy milyen nehéz dolga lehet azoknak a Magyarországról tudósító újságíróknak, akiknek olyat kell írniuk, ami igaz is, viszont az olvasóikat is érdekli. Nem, nem fasiszta geci a miniszterelnökünk, válaszoltam mindig. Persze, egy szörnyű alak, de az elődjei is azok voltak, és az utódai is azok lesznek. Inkább arról van szó, hogy a magyar politikai elit mindig rossz válaszokat ad a globális problémákra, ráadásul ez a mostani nagypofájú, nacionalista brigád szimbiózisban él egy rakás maffiaszerűen működő, nagyvállalkozó tolvajjal. A mondanivalóm harmadánál már csak ásításokat és üres tekinteteket láttam.

Voltak persze értelmesebb, érdeklődő arcok is, és kelet-európaiaknak könnyű elmagyarázni a helyzetünket. Amikor például egy litván médiaügynökségnél dolgozó lánynak kezdtem el kifejteni a magyar média- és reklámpiac legundorítóbb jelenségét, az összejátszó oligarchák által a nem talpnyaló médiától elvont hirdetéseket, ő egyből leállított. És nálatok is a bankok meg az állami olajcég a legszemetebbek? Ja, mondtam. És örültem, hogy másnak is ilyen haza jutott, és azt kell szeretnie.

És hogy ne legyen ilyen rossz hangulata ennek a bejegyzésnek, álljon itt néhány további vélemény, amit az út során Magyarországról gyűjtöttem. A múltkor arról írtam, hogy a Sziget mögött az egykor dicső magyar pornóipar és a budapesti lehúzós sztorik vannak még ott a dobogón, de valahogy az út vége felé több olyan emberrel is találkoztam, akiknek rólunk a Hungaroring jutott eszébe.

Amerikai-mexikói egyetemista (25):
2010 februárjában voltam Budapesten, nagyon hideg volt. Folyamatosan forralt bort ittam, és azt a csodálatos, henger alakú süteményszerűséget ettem. Azóta is azon gondolkodom, hogy otthon Bostonban be kellene indítani egy ilyen bizniszt, a Harvard Square-en vinnék, mint a cukrot.

Chilei fotós (27)
(Miután egy házibuliban minden jelen lévő nemzetnek meg kellett mutatni a Youtube-on hazája legsúlyosabb rapvideóját, és én ezt a klasszikust tettem be) Hát... az látszik, hogy nem éheztek.

Francia építészhallgató (23):
2005-ben voltam Budapesten néhány napot. Nagyon tetszett. A metró még mindig nem készült el, mi? A bátyámat látogattam meg, aki a metróépítkezésen vezetett egy projektet, és mondta, hogy az életében nem látott még ilyen korrupt dolgot, és hogy mennyire mindenki abban érdekelt, hogy minél tovább tartson, hogy a lehető legtöbbet lehessen lopni.

Holland nyugdíjas (65):
A fiamnak magyar barátnője van, most szőlészettel próbálkozik Zánkán. Két éve csinálja, segítenek neki a szomszédok, de nem tudom, mi lesz belőle. Sokszor voltam Budapesten, mindig elmegyek a Gellértbe. Az volt csak zavaró, hogy milyen barátságtalanok az emberek, a legtöbben még a szemedbe sem néznek, Főleg a metróban, a mozgólépcsőn volt fura, hogy mindenki mogorván mered a semmibe. Ennél még a franciák is barátságosabbak.

Holland bankár nő (32):
Ugye Budapest az a nagyváros, ahol nincsenek egerek? Volt egy magyar kolléganőm, ő mesélte.

Amerikai-izraeli nő (33):
Egy kelet-európai koncentrációstábor-túrán voltam egy nagyobb csoporttal. Borzalmas volt, eleve hülyeség az ilyen. De Budapesten még ételmérgezést is kaptam, szóval nem láttam a városból semmit.

Kanadai fesztiválszervező nő (32):
Már vagy tíz éve voltam Budapesten. Az angol barátnőmmel elmentünk az egyik fürdőbe, ő elment masszíroztatni, majd röhögve mesélte, hogy kicsit megujjazták közben. Utána viszont láttunk egy férfitt a medencében búvárszemüveggel úszkálni, először nem értettük, mi van, de aztán a barátnőm elkezdett ordibálni, hogy "THERE'S A WANKER, AND HE'S GONNA BLOW!!!"

Chilei agrármérnök (35):
Pár éve télen voltam Budapesten. Borzasztóan hideg volt, de nagyon tetszett. Egyik délután valamelyik hídnál sétáltam, amikor láttam, hogy két arc valami furát csinál a sirályokkal. Közelebb mentem, és kiderült, hogy valami ornitológusok, akik a sirályokat fogdossák össze és gyűrűzik meg. Megengedték, hogy egyet én is elkapjak. Volt náluk egy nagyon erős ital ami valami gyümölcsből készült, és az egyik mondta, hogy ezt a nagymamája csinálja valahol vidéken. Megkínált, és utána már nem fáztam.