Egy éve és fél éve is volt itt szó a lélek rejtelmeiről, így mielőtt rátérnék Közép-Amerika legeldugottabb szárazföldi határátkelőjére, ismét erre kerül sor. Az előző két ilyen bejegyzésnek az volt a címében, hogy "egyedül", de a "másfél év egyedül" annyira lehangolóan hangzik, hogy nem volt kedvem leírni. És egyébként sem igaz: az utóbbi fél évben több magyar látogatóm is volt, de egyedül nélkülük sem éreztem magam. Utazni viszont tényleg utazom másfél éve.

Így visszaolvasva az előző két hasonló írást, az utazás második fél évében olyan sok minden nem változott. Pedig azt a szöveget nem sokkal az út egyetlen nagy krízise után írtam, amikor Északkelet-Brazília rémisztő nagyvárosaiban kicsit elment a kedvem az egésztől, és komolyan kellett azon melóznom, hogy visszatérjen a lelkesedésem. Amikor írtam, már minden a régi kerékvágásban ment, vagy legalábbis én azt hittem. Azóta viszont alapvetően megváltozott minden.

Különosebben persze nem lepett meg, hogy ennyi idő után már tényleg vasvillával kell kergetnem magam, hogy bármi turistásat csináljak. Szükségem van nekem még egy idilli tengerpartra? Még egy hangulatos kisvárosra? Még egy dzsungeltúrára, ahol úgyis csak óriási szerencsével lehet állatokat látni, és már fejből tudom, milyen gyógyhatású növényeket mutogat végig a vezető, mert teljesen ugyanazok vannak Ecuadortól Costa Ricáig? Szükségem, az semmiképpen sincs. A tengerpartra és a kisvárosba azért még elmegyek – a dzsungeleket valószínűleg egy életre meguntam, de igazából soha nem is estem tőlük hasra –, de néha tényleg mégis inkább csak bűntudatból, mint érdeklődésből. Aztán ha már ott vagyok, jól is érzem magam, mert én most már alapvetően mindenhol jól érzem magam. Nagyon hálás voltam az utóbbi hónapokban érkező magyar látogatóimnak, mert ők, nagyon helyesen, szerettek volna minél több dolgot megnézni és csinálni, és így engem is magukkal rángattak. Kifejezetten élveztem, de magamtól akkor sem vágyom már semmiféle turistáskodásra.

Erről egyébként az is tehet, hogy most már látom, ennek az útnak az igazán nagy durranásai az első kilenc hónapban koncentrálódtak. Gondolkodtam azon, hogy esetleg csak én fásultam bele a nevezetességekbe, de az a helyzet, hogy nem. A másfél év első felében zsúfolódott össze Iguazú, az Antarktisz, Patagónia, a Húsvét-sziget, a Galápagos, valamint a két kedvenc országom, Peru és Chile. Voltak az azóta eltelt kilenc hónapban is komoly élmények a brazil strandoktól kezdve Guyanán és Dominikán át a Roraimáig, de így is egyértelmű, hogy az első félidő látványosabb volt, mint a második. Nem mondom, hogy fordítva kellett volna csinálni, de ilyen hosszú távú utazások tervezésénél azt is figyelembe kellene venni, hogy a legnagyobb durranásokat ne az elején lője el az ember.

Megváltozott a hozzáállásom az emberi kapcsolatokhoz is. Az úton egy ideig csak turistákkal haverkodtam igazán, aztán elegem lett belőlük, és direkt a helyi erőkkel beszélgettem, most viszont ez megint visszájára fordult. Nem bírom naponta elmagyarázni, hogy mi az a Magyarország, és már az sem megoldás, hogy barcelonainak hazudom magam, mert amióta eljöttem Dél-Amerikából, olyan emberekkel kellene fociról beszélgetnem, akik óriási rajongónak vallják magukat, de közben azt sem tudják, ki Iniesta.

Az elején még arról panaszkodtam, hogy a többi utazó jelentős része egyszerűen nem olyan ember, aki engem érdekelne. Ez továbbra is így van, viszont megtanultam értékelni azt a kisebbséget, aki igenis nagyon érdekes. Az utóbbi hetekben volt egy dán rajzfilmes, egy holland szakszervezetis, valamint egy svéd arc, akinek nem bírtam pontosan felfogni a melóját, de valami kis szigeten arra vigyáz, hogy a civilek ne tévedjenek a gyakorlatozó hadsereg útjába. Szórakoztatnak a színes történetek, és amikor a mesélő még okos is mellé, ami szintén nem olyan nagy ritkaság, külön élvezem a beszélgetést.

Néhány hónappal ezelőtt viszont elkezdtek hiányozni a normális életben megszokott emberi kapcsolatok. Itt bármennyire is bírok valakit, néhány napnál a legritkább esetben töltünk együtt többet, és én már unom a saját otthoni életemet és a latin-amerikai kalandjaimat ezredszerre is elmesélni. Mivel most már annyi ideje utazom, hogy attól szinte mindenki elámul, begyakorolt válaszaim vannak a menetrendszerűen érkező kérdésekre. Melyik volt a legjobb ország? Hát nézd, szerintem talán Chile, de Peru érdekesebb hely, csak ott már voltam korábban, és ezért annyira nem ütött szíven. És a  legrosszabb? Venezuela, mert csak annak van ezen a kontinensen rossz hangulata. És másfél év alatt semmi rázós sztorid nem volt? Beteg egyetlen egyszer sem voltam komolyan, egyszer kizsebeltek Guatemalában és ellopták a laptopom egy hajón az Amazonason, de szerencsére vissza tudtam vásárolni. Ne már baszki, hogy történt?? És akkor én ezredszerre is elmondom.

Most már ezeknél mélyebb kapcsolatokra és más témájú beszélgetésekre vágyom, olyanokra, amiket otthon szoktam a barátaimmal folytatni. 14-15 hónapig az ég világon semmi nem hiányzott Magyarországról, azóta viszont elkezdtem ilyenekre vágyni. Nem a hátizsákból éléssel van bajom, és még mindig élvezem az utazás rutinját, a szálláskeresést, az alkudozást, az egzotikus dzsuva bámulását, de vágyom a normális élet velejáróira is. Dolgozni speciel nem szeretnék, de a hétvégén a családommal ebédelni, olyan emberekkel kocsmapultot támasztani, akikkel a bolhacsípéseinken kívül is van közös témánk – nagyon.

Bár e blogon szándékosan mindig tartózkodtam a poénok előre lelövésétől, gondolom azzal nem árulok el nagy titkot, hogy most már azért egy fokkal kevesebb van hátra az út végéig, mint amennyit eddig megtettem. Így már van értelme azon gondolkodni, hogy mi lesz otthon. Vannak egészen konkrét terveim (szeretnék bécsi virslit enni friss tormával), és ennél jóval homályosabbak is (kellene egy kicsit mászkálni Budapesten), valamint természetesen olyanok is, amelyek nem tartoznak a nyilvánosságra. Fél éve ilyenek még nem voltak, mert egyáltalán nem gondolkoztam azon, hogy mi lesz.

Az első ilyen bejegyzésben nyavalyogtam azon, hogy nem tudtam kikapcsolni az otthoni dolgokat, aztán a másodikra már belenyugodtam abba, hogy internet nélkül utazni ma már pont annyira lehetetlen, mint áram nélkül. Most viszont már foglalkoznom kell olyan hazai dolgokkal is, a munkától a lakástextíliák beszerzéséig, amelyek egyáltalán nem tartoznak az előző bekezdésben felsorolt kellemes álmodozások közé. Gondolom ahogy egy kéthetes nyaralás utolsó napjaiban is már azon sopánkodik az ember, hogy jaj, mindjárt vége, hétfőn megint iroda, úgy egy ilyen hosszú út vége felé is sokasodnak az ilyen jellegű problémák. Ezzel nem lehet mit csinálni azon kívül, hogy az próbálok csak akkor gondolkodni a lelombozó ügyintézésen, amikor konkrétan ott ülök a megválaszolandó email előtt.

Olyan sokat azért nem aggódom, sőt, néhány hónapja már elkezdtem érezni, hogy most már tényleg teljesen más vagyok, mint otthon. Ahogy azt mindenki, aki személyesen is ismer bizonyíthatja, én soha nem voltam sem lelazult, sem békés, sem csendes ember, itt viszont már mindhárom újonnan beszerzett tulajdonságomra felhívták a figyelmem. Amikor a nicaraguai Big Corn Island kikötőjében vártam a Little Cornra tartó csónakra, az egyik dokkmunkás külön megjegyezte, hogy mennyire tetszik neki a totál chilled stílusom. Egy holland lány pedig képes volt azt mondani, miután már elég sok ideje beszélgettünk, hogy én milyen csendes fiú vagyok. Anyukám, látnál európai környezetben, gondoltam.

Az ázsiai út utórezgéseinek tapasztalatai alapján azt hiszem, hogy bár az embert az utazás igenis megváltoztatja, ez csak ideiglenes dolog. Most úgy érzem, ez az út tényleg nagyon mássá tett, de ennek valószínűleg csak az lesz az eredménye, hogy talán több idő lesz visszarázódni a rendes magyar énembe. Amit alapvetően a környezet és a mindennapok határoznak meg, amik meg olyanok, amilyenek. Nem a felelősséget szeretném hárítani, és engem egyébként sem zavar sem az otthoni élet, sem az otthoni énem. Mindenesetre jó lesz visszagondolni arra, hogy volt az életemnek egy olyan fázisa, amikor engem valaki csendesnek és békésnek nézett.

Ez az út előtt, és sokáig közben is, mindenkinek, aki azzal jött, hogy hú, ez milyen nagy dolog, ugyanazt válaszoltam: ne viccelj, bárki utánam tudná csinálni, akinek lenne rá elég pénze és ideje. És ezt nem szerénységből mondtam – annyit egyébként sem tudnék utazni, hogy valaki még szerénységgel is megvádoljon –, hanem mert őszintén így gondoltam. Most viszont már nem gondolom így. Kötve hiszem, hogy az emberiség nagy része tudna másfél évig utazni, bármennyi ideje és pénze is lenne. Nincs ezzel semmi gond, mindenkinek más képességei vannak az életben, és úgy látszik nekem ehhez, a hosszú távú utazáshoz van tehetségem.

Ahogy közeledik a vége, a háborúból hazatérő katonához hasonlóan érzem, hogy ezt megcsináltam. Bár lehet, még nem kellene ezt elkiabálni. Volt egy álmom, és nemhogy megvalósítottam, de az eredeti egy éves tervet még sikerült is rendesen túlteljesíteni. Pedig eleve elég nagy álom volt. Azt hiszem erre joggal lehetek büszke. És továbbra is büszke vagyok erre a blogra is, mert másfél éven át folyamatosan dokumentálni bármi érdekeset tényleg más is tudna, de mégis csak keveseknek sikerül. Minden alkalommal, amikor azért vagyok hulla fáradt egy hajnalban induló buszon, mert éjjel kettőre sikerült csak kiélesítenem így újabb bejegyzést, gyűlölöm az egészet, de aztán mégis mindig csinálom tovább.

Néhány hete egy utazás közben megismert svéd lány megosztotta azt a Paulo Coelho-i magasságú bölcsességet a Facebookon, hogy "az élet ott kezdődik, ahol a komfortzónád véget ér". Valamelyik végeláthatatlan buszúton aztán volt időm ezen is hosszasan gondolkodni, és arra jutottam, hogy marhaság. Először is mert az élet ott kezdődik, hogy tudod élvezni a mindennapi részleteit, és nem kell elmenned bungee jumpingolni Costa Ricába, ami teljesen nevetséges szórakozás. Másrészt pedig az én esetemben a komfortzónám már olyan széles, hogy nehezen megyek túl rajta. Legalábbis utazással szinte lehetetlen, bár mondom, ebben a következtetésben talán szerepet játszott, hogy már éppen hetedik órája nyeltem a port egy nicaraguai paraszt mellett. Nem szeretek a semmiért napokon át gyalogolni a párás dzsungelben, de én otthon sem voltam a fizikai fáradtság elkötelezett rajongója. Az utazás kitágítja a komfortzónád, és megtanít élvezni mindent, ami belefér. Félek, erre Paulo Coelho is büszke lenne.

(A kép Treasure Beach mellett, a Pelican Barnál készült)