A világ legkevésbé latin-amerikai dolga úgy néz ki, hogy a santiagói Grey szövegírójának duplexében ülök, ami természetesen egy portaszolgálattal és minden egyébbel ellátott, hatalmas lakóházban van. A nappaliban három chilei imbolyog, a széttetovált szövegíró, egy még több tetoválást és fültágítót viselő fotós, valamint egy elképesztően homoszexuális orvos. A lakásban egy fixi biciklin, egy Macbookon, marihuánán, egy vintage stúdiólámpán, néhány poszteren és bakeliten (korai 7 Seconds, ironikus helyi borzalmak) kívül szinte semmi nincs. Később lemegyünk a menő szórakozónegyed legmenőbb szórakozóhelyére, ami pechünkre zárva van a négynapos ünnepen, úgyhogy megiszunk pár sört, aztán nem látjuk egymást soha többé.
Santiago de Chilére többek közt azért is fogok emlékezni életem végéig, mert itt alkottam meg a Big Mac Indexnél is értelmetlenebb Tetoválás-indexet. A közgazdaságtudomány jelenlegi állása szerint nincs jobb eszköz egyes országok gazdasági kilátásainak feltérképezésére, mint a Tetoválás-index, amely szerint minél több, minél egyértelműbb helyen viselt tetoválást tudnak felmutatni egy ország vagy város fiataljai, annál rózsásabb jövőre számíthat az adott hely. A tetoválás, akárcsak közeli rokonai, a fültágítók és egyéb, nagyon nehezen eltüntethető testmódosítások, szemben a közhiedelemmel, nem a lázadás jelképei. Azt jelzik csupán, hogy viselőjük egészen biztos abban, hogy soha az életben nem kell majd különösebben komoly munkát végeznie ahhoz, hogy évente meg tudja venni az éppen divatos napszemüveget, kétévente pedig az aktuális Apple-újítást. Nem tudom, mikor láttam utoljára annyi tetoválást – inkluzíve nyak- és kézfej-tetoválást –, valamint fültágítót, mint 2011 októberében Santiago de Chilében.
Nem a tetoválásokból éreztem először, hogy Santiago alapvetően más, mint az északnyugat-argentínai kisvárosok, ahol az előző napokat töltöttem. Hanem az első itteni vacsorámnál, abban a pillanatban, amikor kihozták a számlát. Tudtam, hogy Chile drágább, mint Argentína, és Santiago drágább, mint Buenos Aires, de a 35 dollár egy nem különösebben luxus vacsoráért akkor is mellbevágó volt. Másnap viszont minden világos lett, és mindent megbocsájtottam: Santiago de Chile Latin-Amerikában egészen szokatlan módon normális városnak tűnt, aminek még jövője is lehet, a jelen fejlődéséről és gondtalan életéről nem is beszélve.
Persze Santiagóban nincs mindenki olyan helyzetben, hogy élvezze a gigantikus plázákat és a minden második sarkon megtalálható szusizókat. Mégis, amikor az iparművészeti múzeum melletti japán étterem teraszán ettem, fitt nagymamák és kisgyerekes családok közt, nem Latin-Amerikában, de még csak nem is Budapesten éreztem magam, hanem a bécsi Museumsquartierben. Azzal az apró különbséggel, hogy a chileieknek jobban áll a felhőtlen élet élvezete, mint az osztrákoknak.
A chileiek egyébként a germánokat még hazai pályán is megvernék, ha a santiagói Oktoberfestből ki lehet indulni. Több száz kis főzde árulta, korsónként négy amerikai dollárért, sokszor nagyon jó sörét. A helyszínen összegyűlt ezrek számára ennyi pénz egy sörért nem tűnt soknak, vidáman és részegen vonultatták fel az európai átlagnál valamivel divatosabb ruháikat és látványos tetoválásaikat. A színpadon klasszikusan buja latin-amerikai szépségkirálynő-választás folyt, miközben egy teljesen germánnak tűnő sramlizenekar játszott pajzán, német nyelvű dalokat, szuggesztív mozdulatokkal nyomatékosítva. Két szám közt a fantasztikus szőke bajszot viselő énekes tökéletes chilei spanyol nyelven szólt a közönséghez. Mint Latin-Amerikában máshol is, a chilei söripar nagy része német bevándorlók leszármazottainak kezében van.
Néhány nappal később, a Sanhattan becenéven közismert pénzügyi és gazdasági központban sétálva még jobban összezavarodtam. Hatalmas fém és acél irodaházak vannak itt, mindegyik előtt az ilyen helyeken kötelező, semmitmondó, absztrakt szobrokkal. Itt épül Dél-Amerika legmagasabb épülete is, amelynek munkálatait ugyan a gazdasági válság egy időre megakasztotta, most viszont már nagyobb, mint bármi a szintén nagyon gyorsan fejlődő Brazíliában.
Akárcsak az Oktoberfest, a szigorú bankok irodaházai és az elképesztően tisztán tartott közterek sem hatottak idegennek Chilében. Az ázsiai nagyvárosok ilyenek, ahol szintén nem számít őshonosnak a globális biznisz kultúrája, mégis nagyon könnyen hozzáidomították a helyi viszonyokhoz. Nagyjából ekkor esett le, hogy miért más Santiago, mint amit eddig láttam Latin-Amerikában, és miért tetszik jobban Buenos Airesnél.
Santiagóban az Oktoberfest-jellegű bohóckodáson kívül semmi nyoma nincs Európának. Buenos Airesben minden utcasarkon szembe jön az európai múlt, ahol pedig nem eléggé, ott a helyiek direkt rájátszanak. Santiagónak nincs se romantikus, se álromantikus belvárosa, és hiába európai származású sok helyi, a város hangulata sokkal jobban hasonlít valamelyik észak-amerikai nagyvárosra, mint bármire Európában. Még a banknegyed dolgozóinak fenntartott kis közértek is 7-Elevenekre hasonlítanak inkább, nem sarki kisboltokra.
Santiago mégis itt van, Dél-Amerikában, ehhez elég egy kicsit feljebb nézni a Torre Gran Costanera félkész vázánál. Amikor a várost éppen nem teríti be a szmog – és nekem ilyen szempontból is szerencsém volt Santiagóval – nyugat felé látszanak az Andok 6000 méter feletti csúcsai. Ez talán a legszebb díszlet, ami a világ 6 millió lakos feletti nagyvárosainak jutott.
A fotós, a szövegíró és a homoszexuális orvos úgy kerültek képbe, hogy egyszerűen kedvesen odaültek az asztalunkhoz, és elhívtak mindannyiunkat bulizni. Helyi erőkkel barátkozáshoz egyébként nagy segítség, ha van a társaságban van egy egzotikus külsejű lány, nyári ruhácskában. Ők mutatták meg, hogy merre érdemes mozogni a Bellavista nevű bulinegyedben, ami abban különbözik a világ hasonló helyeitől, hogy itt nincsenek se menő butikok, se galériák, csak és kizárólag vendéglátó- és szórakozóhelyek faltól falig.
Nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy a santiagóiak optimizmusa a jövővel kapcsolatban teljesen megalapozott. Nem biztosak ebben az egyetemi és középiskolai oktatást baloldali, naiv, esetenként pedig értelmetlen követeléseikkel hetekre megakasztó tüntetők sem, akik még Magyarországon is bekerültek a hírekbe. Mégis, ahogy az ország legelismertebb újságja, a konzervatív El Mercurio fogalmazott, kevés dolog bizonyítja jobban Chile fejlődését és jómódját, mint hogy a diákoknak olyan tüntetésekre van idejük és energiájuk, mint spanyol vagy angol társaiknak.
Egy jó szövegíró Santiagóban 2000 amerikai dollárnyi pesót visz haza. Ebből bőven futja lakásbérlésre, a nagyon olcsó és nagyon jó borok, valamint a világ talán legjobb ár-értékarányú tengeri herkentyűinek élvezetére. Ha pedig az ember egy kicsit spórol is belőle, a leginkább szem előtt lévő tetoválásait el tudja majd tüntetni, ha Chile egyszer mégis úgy omlik össze, ahogy Argentína szokott.
