PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Biztonságos utazás II: Egészség

2013.05.19. 20:38 |  Bede Márton

Egzotikus helyen két dologtól szokás félni: meghalunk, mert valami haramia megöl, vagy meghalunk, mert összeszedünk valami borzasztó betegséget. A mindenféle bűnügyekről legutóbb már írtam, most vegyük át a betegségeket, pontosabban ezek lehetséges elkerülését. Két és fél évet utaztam Ázsiában és Latin-Amerikában, és nagy bajom nem volt. Egyszer Kirgíziában szenvedtem néhány napot mandulagyulladással és magas lázzal, most pedig egyszer Argentínában, egyszer Peruban szedtem össze valami nagyon hasonló kórt, amitől két napig lázasan feküdtem az ágyban. Mármint azokban a ritka pillanatokban, amikor nem a vécén ültem. Mások rémtörténeteit hallgatva arra jutottam, hogy egyrészt szerencsém volt, másrészt tudok is vigyázni magamra, így talán van néhány hasznos ötletem a témában.

A személyes biztonságról szóló postban azt írtam, hogy a legfontosabb szabály mindig figyelni a környezetünkre. Az egészség megőrzéséhez is van egy hasonló: soha ne hagyjuk magunkat lerobbanni. A kényelmes otthoni létben nem kell ilyesmire figyelni, utazás közben viszont a test sokkal keményebb dolgokat kénytelen elviselni. A feltört láb, a cserepes ajak, a leégett homlok, az elkapart hangyacsípés mind potenciális szörnyűségforrás, ha nem figyelünk rájuk oda. Egyrészt mert trópusi környezetben minden lassabban gyógyul, másrészt pedig mert a feltört lábra másnap is fel kell húzni ugyanazt a rohadt cipőt.

A folyamatos gondoskodásnak pedig igenis része az utazási biztosítás. Van egy iskola, amely azt mondja, hogy nem éri meg ezért fizetni, és egyébként is, ha az emberrel valami igazán kies helyen történik valami, akkor vagy nem lesz aki segítsen, vagy úgysem fogjuk a kis etióp település orvosát papírmunkával felidegesíteni, inkább fizetünk készpénzben – azonban ez szerintem marhaság. Én egyébként tényleg nem vacakoltam az utazási biztosításom érvényesítsével, hanem kifizettem készpénzben, amikor Északkelet-Etiópiában kaptam a portól mandulagyulladást, de összességében most már én is azt mondom, hogy nagy marha, aki utazási biztosítás nélkül vág neki a világnak.

Én a Worldwideinsure nevű céggel kötöttem szerződést, mivel ők pont a hozzám hasonló, hosszútávú utazókra specializálódnak. Egyszer igénybe is kellett vennem a szolgáltatásaikat, amikor azt hittem, megint előjött egy régi betegségem, és Rio de Janeiróban úgy döntöttem, addig nem megyek tovább, amíg nem járok a baj végére. Először is felkerestem az angol és amerikai követségek honlapját, és a részletes tájékoztatójukból kinéztem az általuk ajánlott specialistákat. Elmentem ahhoz, aki nekem kellett, a város egyik legjobb környékén besétáltam a váróterembe, ahonnét szép kilátás nyílt a Corcovado Krisztusára, majd egy idős, angolul tökéletesen beszélő úriember megnyugtatott, hogy nincs semmi bajom. Sajnos nem lehetett kártyával fizetni, és nem volt nálam 240 amerikai dollárnyi brazil real, amibe a tíz perces konzultáció került. Lementem a bankautomatához, levettem egy rakás pénzt, fizettem, elküldtem a papírokat a biztosítónak, akik néhány hét múlva gond nélkül meg is térítették minden költségemet, és meg sem említették, hogy egy hipochonder idióta vagyok. Ezek után másnak is csak ezt a módszert tudom javasolni: biztosítást kell kötni, ha gond van, elmenni a város legjobb orvosához, kifizetni, aztán visszakérni a pénzt.

Az egzotikus betegségektől rettegők alapvetően két csoportra oszthatók: akik a rovarcsípésektől félnek, illetve akik a gyomorbajoktól. Én valamiért az utóbbitól szoktam jobban, és ezért annak kivédésére is figyelek fokozottan. Utazáskor egyébként a gyomorrontás elkerülhetetlen, mivel a világon mindenhol más baktériumok vannak az élelmiszerekben, és ezekkel először találkozni szükségszerűen gyakori vécézéshez vezet. Nekem egyszer még Izlandon is gyomorrontásom volt, pedig ha van ország, ami nem a koszról ismert, az mindenképpen az. Ezen az úton viszont az említett két, lázzal is járó eseten kívül nem volt komoly bajom. Hasmenése időnként van az embernek, de hát ilyesmi Magyarországon is előfordul.

Komoly gyomorbajokat csak úgy lehet kivédeni, ha odafigyelünk arra, mit vagyunk hajlandóak lenyelni. Viszont sajnos itt sincs tökéletes védekezés. Nekem az argentin gyomorrontásom egy teljesen ártatlannak tűnő pizzaszelettől lett, a perui pedig valószínűleg egy olyan teától, amihez csak megmelegítették a vizet, de nem forralták fel rendesen. Az utóbbi eset azt hiszem teljesen kivédhetetlen, azonban vannak alapvető óvintézkedések.

Ami gyanúsan vagy gusztustalanul néz ki, azt nem szabad megenni. Mindig van más megoldás. Amikor egy tízórás nicaraguai buszút közben megálltunk valami olyan helyen ebédelni, ahol a disznókkal együtt mosták az edényeket, én mindig maradtam inkább a kólánál és a keksznél. Aki megeszi a bolíviai porban sütött, ismeretlen eredetű darált húsból készített hamburgert, az utána ne csodálkozzon semmin. Ugyanakkor azt is fontos tudni, hogy a drága éttermek sem jelentenek semmiféle életbiztosítást. Az aranyszabály inkább az, hogy olyan helyen kell enni, ahol nagy a forgalom, és az ételeknek egyszerűen nincs idejük megromlani. Én Peruban vagy harmincszor ettem cevichét, aminek a legfontosabb összetevője a nyers hal vagy tengeri herkentyű, és soha, semmi bajom nem lett, mivel mindig direkt a nagyon népszerű helyeken rendeltem csak ki.

Különböző iskolák léteznek a csapvíz fogyasztásával kapcsolatban, van, aki Indiában is gond nélkül megissza, én trópusi helyen nem nagyon szoktam. Kivéve, ha annyira civilizált, mint Costa Rica, ahol gond nélkül meg lehetett inni. Érdemes megkérdezni a helyieket, és azt azért jó tudni, hogy a világ legtöbb nagyvárosában annyira telenyomják a vízellátást mindenféle vegyszerekkel, hogy annak már csak az íze rossz, de semmi bajt nem tud okozni. Olcsóbb így a városnak, mintha mindenki mindent telefosna. Kivétel ez alól a bolíviai La Paz, ahol a rossz minőségű víz- és szennyvíz-vezetékeket állítólag olyan közel fektették le egymáshoz, hogy ma már elég nagy köztük az átjárás. Szemben a közhiedelemmel a jégkocka az esetek 99,9 százalékában teljesen biztonságos, mivel azt nem helyben csinálják, hanem jéggyáraktól veszik. Nyugodtan rakassunk tehát jeget belsőnk fertőtlenítése céljából fogyasztott koktélunkba.

A gyomorrontásoknál valamivel nehezebb a rovarok ellen védekezni, például mindjárt azért is, mert egy szúnyogot sokkal nehezebb észrevenni, mint egy hatalmas, zöldülő húsdarabot. Én sem vettem észre azt a skorpiót Guyanában, amibe éjszaka mezítláb beleléptem, ám a háziak nagy meglepetésére nem csípett meg. Szúnyogok és rovarok ellen riasztóval, mindenféle spraykkel és hosszú ruházattal lehet védekezni, ám minél tovább utazik az ember, annál kevésbé tudja magát rávenni ezek bármelyikének alkalmazására. Én egy idő után már csak éjszakai dzsungeltúrákon fújtam be magam, de akkor is csak ha éppen nem szedtem malária elleni gyógyszert.

Az ázsiai utazás után már volt szó a malária elleni védekezés előnyeiről és hátrányairól. Én most valamifle arany középutat próbáltam választani, és csak akkor szedtem, amikor tényleg nagyon fertőzött vidéken jártam. Az olcsó helyi megoldás a doxiciklin, amit Latin-Amerikában mindenhol fillérekért lehet kapni, esetenként recept nélkül is. Én egyetlen kellemetlen mellékhatásával találkoztam, a gyomor természetes védőbaktériumainak legyengítésével, aminek köszönhetően egyszer kétszer negyed órát kellett töltenem a nicaaguai Juigalpa buszpályaudvarának pokoli vécéjében. Ez után inkább már egyáltalán nem szedtem doxiciklint.

Számtalan olyan, rovarok által terjesztett betegség van, ami ellen nincs védőgyógyszer. A leghíresebb talán a dengue-láz, aminek egyetlen előnye, hogy általában járványszerűen jelentkezik, így lehet tudni, hogy épp merre gyakori. Az ágyneműben élő poloskaszerűségekről már éppen kezdtem elhinni, hogy valójában nem is léteznek, amikor a nicaraguai Ometepe szigetén úgy összecsipkedett valami, hogy egy hétig vakaróztam. Érdemes nem a legmocskosabb szállást választani.

Én ezen soha nem paráztam, de olvasói levelekből azt szűrtem le, hogy sokan tartanak az egzotikus helyeken felbukkanó egzotikus szörnyektől. Én speciel simán kockáztattam volna a fél karomat is, csak hogy lássak egy jaguárt, de sajnos nem volt szerencsém. Ugyanez a helyzet a mérges kígyókkal is. Dél-Guyanában láttam egy csörgőkígyót, ami egészen addig az ellenkező irányba menekült, amíg sofőröm nem kezdte el viccből kövekkel dobálni. Akkor azért sziszegett egyet, én meg hátrébb léptem egy kicsit. Az a helyzet, hogy a vadállatok soha nem emberevéssel tartották fenn magukat, most meg már tényleg olyan kevés van belőlük, hogy veszélyforrásként statisztikailag kimutathatatlanok. És még azt a bölcsességet is szeretném megosztani, hogy kígyótámadás ellen magasszárú bakanccsal csak nyílt terepen van értelme védekezni, dzsungelben mindig az ágak felől, nyakra jön a támadás.

A vadállatoknál sokkal több értelme van félni a háziaktól. Én itthon sem vagyok nagy rajongójuk, eszembe sem jutna kóbor macskákat dögönyözni, Kolumbiában meg pláne nem. Aki buzerálja őket, ne csodálkozzon, ha mindenféle szörnyű betegséget kap el. Én gondosan elkerültem az ilyen helyzeteket, ha elhagyott falvakon sötétben átvágva kutyák szegődtek mögém, mindig zsebre vágtam néhány követ, hogy legyen mivel dobálni, de egészen addig nem is történt baj, amíg Nicaraguában egy utcai standnál figyelmetlenül hamburgereztem. Végeztem a gusztustalan, minden egészségügyi szabályba ütközó hússal, hátraléptem egyet, és egyből azt éreztem, hogy valami megfogja a bokám. Az egyik, maradékokra vadászó kutya volt, aminek én véletlenül ráléptem a farkára, ő meg cserébe odakapott a bokámhoz. Méregettem, hogy habzik-e a szája, aztán sokáig néztem a bokámat, amin a fogak egyértelműen nem sértették fel a bőrt, és vérnek nyoma sem volt. Végül arra jutottam, hogy a kutya biztosan nem volt veszett, nem adattam be magamnak a hetekig tartó injekciókúrát, és nyaraltam tovább. Mivel még mindig élek, nekem volt igazam.

Arról már írtam egyszer, hogy külföldi vendégszereplésen nagyon ajánlott az óvszerhasználat, amivel nagyjából a végére is értünk a megelőzhető-elkerülhető bajoknak. Ott vannak viszont a balesetek, amiktől valamiért senki sem fél annyira, pedig a halálos gyomorrontás ritka még Ecuadorban is, a halálos buszbaleset viszont egészen gyakori. Én személyesen csak repülőutakon szoktam félni – illetve nem is a félelem a pontos kifejezés, egyszerűen csak minden felszálláskor tudomásul veszem, hogy biztosan nem érek célba életben -, pedig a pilóták legalább valamilyen minimális szinten képzettek, a buszsofőröknek sokszor jogsijuk sincs.

Kevés félelmetesebb érzés van, mint egy teljesen megbízhatatlan figura kezébe adni az életünket, de utazás közben az ember nagyon sokszor kényszerül erre. Aki hisz olyasmiben, az imádkozzon, miközben az ablakától harminc centire egy kétezer méteres szakadék van az Andokban. Én inkább csak azzal nyugtatgattam magam, hogy aki ilyen fantasztikus dolgot csinál, annak kizárt, hogy keresztbe tegyen egy bolíviai buszsofőr.

Címkék: szaktanácsadás utazás után

süti beállítások módosítása