2011 karácsonya és szilvesztere kisebb részben Dél-Chile természeti szépségeiről, nagyobban pedig Valparaisóról, Latin-Amerika legbulisabb városának kiélvezéséről szólt. Az én esetemben az év végét még érdekesebbé szokta tenni, hogy december 29-én volt a születésnapom, de idén arra semmi extra nem jutott, csak hosszas buszozás két maja város között, majd fagyoskodás az utóbbiban. Karácsonyra és szilveszterre viszont valami különlegeset kértem magamtól, olyasmit, amiben csak nagyon-nagyon ritkán van részem mostanában: kényelmet.
Amióta elhagytam Dél-Amerikát, és átértem Közép-be, sokminden hiányzik, a legkellemesebb újdonság viszont a távolságok radikális rövidülése. Argentínában 36 óra volt a rekordom buszon egyhuzamban, és még azzal is csak az ország egy kisebb részét sikerült átszelni. A leghosszabb, országon belüli buszút, ami Közép-Amerikában létezik 24 óra, de az egészen extrém példa - Guatemala két leghíresebb nevezetessége egymástól alig egy órára fekszik. És az még hagyján, hogy egymáshoz ilyen közel vannak, az Amerikai Egyesült Államok is csak két-három órás repülőútra vannak innen.
Az USA közelsége, politikai és gazdasági hatalma döntő befolyással volt Közép-Amerika történelmére, és van is mindennapjaira, de ez most a mi szempontunkból annyira nem lényeges. Mielőtt Latin-Amerikába érkeztem, azt hittem, itt mindenhol elsöprő többségben lesznek az észak-amerikai turisták, de ennek nyomával sem találkoztam utazásom első felében. Közép-Amerikában viszont már más a helyzet, a hangsúlyos amerikai jelenlét minden áldásával és átkával együtt.
Nem mintha az amerikaiakat lehetne hibáztatni Guatemala favorizálásáért. Minden bizonnyal ez Közép-Amerika legsokszínűbb, legérdekesebb országa, és ahhoz sem fér kétség, hogy pont két kedvenc helyük, Antigua Guatemala városa és az Atitlán-tó az erős guatemalai kínálatból is kiemelkednek. Lehet a világban rejtett gyöngyszemeket találni, de tudni kell azt is elfogadni, hogy sok hely méltán lett túláradóan népszerű. Ami pedig szép, érdekes és még népszerű is egyszerre, ott van elég kereslet a kényelemre.
Az 1500 méteren található Atitlán-tó szépségéhez akkor sem férne kétség, ha partját körbe-körbe szállodakomplexumok és napágyak lepnék el. A minden útikönyvben idézett Aldous Huxley nevezte ezt ki a világ legszebb tavának, és ítéletét még akkor sem lehet kétségbe vonni, ha tudjuk, hogy az angol író Közép-Amerikában töltött idejének jelentős részét hallucinogén kábítószerek hatása alatt töltötte. Az Atitlán, partján három, tökéletes kúp formájú vulkánnal színjózanon is lenyűgöző.
Huxley sokat tett az Atitlán népszerűsítéséért, így ma már oda kell figyelni, hogy a tó partján sorakozó, többnyire a turizmusból élő kis falvak közül melyiket választja az ember. Van, amelyet az idősödő amerikai hippik foglaltak el, és ennek megfelelően fürtökben lógnak benne a jógastúdiók és organikus alapanyagokkal dolgozó vegetáriánus éttermek. És van, ahol gyermekeik nyaralnak, pénzüket Huxleyhoz hasonlóan gombákra és kaktuszokra költve. Szerencsére mindkét csoportot könnyű elkerülni, így csak időnként rándul össze az ember gyomra, amikor az étteremben a mellette lévő asztalnál egy anya Sequoia nevű gyermekét próbálja megnevelni, míg mögötte két hossző hajú férfi úgy köszön el egymástól, hogy "járj szerencsével, bármerre is visz utad".
Szerencsére a Jaibalito nevű kis településen, amely a parti falvak egyik legelszigeteltebbje, a helyi kamaszok petárdázásán kívül semmi sem zavarta a békés karácsonyi kényelmeskedést. Guatemalában a robbantgatás sokkal inkább karácsonyi, mint szilveszteri szórakozás, bár amikor egy kisbolt előtt lebzselő gyerekcsapat petárdáravalót próbált tőlem kunyerálni, támadt egy olyan érzésem, hogy ennek oka csupán az év végére teljesen elfogyó zsebpénz. Jaibalito csak 25 perces csónakútra van a tó fővárosaként működő, meglehetősen Siófok-szerű Panajacheltől, de mivel szemben szinte az összes többi faluval közúton elérhetetlen, így a turizmus fejlődése korlátozva van.
A víz és a meredek hegyoldalak közé egyébként sem nagyon lenne mit építeni. Az utóbbiakon a maják simán termesztenek kukoricát, pedig a kis földeken még állni is csak jó egyensúlyérzékkel lehet, nemhogy keményen dolgozni. De Jaibalitóban éppen ez volt a legmeglepőbb, hogy hiába van itt legalább két, a világon bárhol megfelelő színvonalú szálloda, a falu lakosságának nagy része népviseletben tesz és vesz. A hotelek természetesen külföldi kézben vannak, de hát Guatemalában másnak nem is van nagyon pénze ilyen komoly befektetésre.
A norvég Terje például tíz éve nyitotta meg itt néhány szobás szállodáját, ahol megint elcsodálkozhattam azon, hogy a világ szegényebb részein, ha kicsit keresgél az ember, és nem ott lakik, ahova az utazási irodája bepakolja, milyen olcsón lehet luxushoz jutni. Itt nemcsak a szoba és a maja kertészek hada által rendben tartott kert volt világszínvonalú, hanem például a karácsonyi vacsora is, ami még szabályos európai sauerkrautot is tartalmazott. Az itt töltött három napban nagyon nehéz is volt a szálloda kényelméből kimozdulni, és amikor véletlenül sikerült, akkor sem vágytam messzebbre, mint a parti mólóra, ahonnét naphosszat lehetett bámulni a szemben emelkedő vulkánokat.
A vulkánok fontos szerepet játszottak és játszanak a szilveszterkor felkeresett Antigua Guatemala életében is. Ahogy nevéből kiderül, két évszázadon át ez volt a spanyol gyarmat fővárosa, amíg két 18. századi hatalmas földrengés az egészet romba nem döntötte, a spanyolok pedig átköltöztek a máig fővárosként működő, kifejezetten ronda és élhetetlen Guatemala Citybe. Antigua közvetlen környékén is három vulkán van, ezek közül a város déli határán található, 3766 méteres Volcán de Agua egészen rátelepszik a kétemeletesnél sehol sem magasabb óvárosi épületekre.
A pusztító földrengések után Antiguát ugyan még újjáépítették, ám mivel a város elvesztette jelentőségét, a következő évszázadokban természeti katasztrófák nélkül is szétrohadt. Egészen addig, amíg a külföldiek, elsősorban természetesen az amerikaiak, észre nem vették a romantikusan pálló épületeket, a gyönyörő természeti környezetet, és persze a nevetséges ingatlanárakat. Antiguát az ötvenes években kezdték el felvásárolni a gringók, a folyamat pedig mára gyakorlatilag befejeződött: aki ma Antigua nyolcszor nyolc utcás óvárosában akar ingatlant venni, annak minden bizonnyal nem guatemalai tulajdonossal kell alkudoznia.
Ma Antigua Latin-Amerika talán legturistásabb kisvárosa. Lehet, hogy Mexikóban van valami még amerikaibb, mindenesetre én még nem találkoztam a bennszülött lakossághoz képest arányaiban ilyen sok külföldivel. Hippiből itt kevesebb van, cserébe az amerikai társadalom szinte teljes keresztmetszete képviseli magát, az intenzív spanyoltanfolyamra érkező egyetemistalányoktól kezdve a lakókocsi-szökevény, zokni-szandálos, texasi akcentusú, részeg, nagyhangú tahókig.
Az amerikaiaknak köszönhetően Antigua viszont nagyon-nagyon kényelmes. A szállás- és étkezési lehetőségek végtelenek, és van olyan olasz étterem, ami Európában is megállná a helyét. Na jó, Olaszországban azért nem. Itt ettem Latin-Amerika legjobb fagylaltját is. Antigua pedig, az enyhén disneylandes beütése ellenére is szép és hangulatos hely, macskaköves utcákkal, ízlésesen felújított lakóházakkal, és minden felett persze a hatalmas vulkánnal.
Az év vége ráadásul ideális időpont Antigua felkeresésére, ha eltekintünk az ötven százalékkal megemelt szobaáraktól. Ilyenkor a kisváros megtelik itt szilveszterező, jómódú guatemalaiakkal, akiktől 31-én este lépni sem lehetett az utcán. És minden amerikanizálódás ellenére a latinság azért néha átüt a mázon. Az újév eljövetelét az egyik utcán átnyúló fotogén boltívre szerelt 2012 és 2013 feliratoknak kellett volna jelezniük. A 2012 gond nélkül világított is, ám már vagy egy perce benne jártunk 2013-ban, amikor még mindig nem történt semmi. A tömeg vidáman petárdázott, csókolózott és ölelgette egymást, amikor végül megjelent egy ember a magasban, lekapcsolta a 2012-őt, majd átszaladva az ív túloldalára működésbe léptette a 2013-at.
