A világon nincs sok kontinens, és ezeket is többnyire óceánok választják el egymástól. A nagyon kevés pont, ahol találkoznak, mind érdekes történelmű, ma is izgalmas hely. Így van ez a Boszporusznál, a Sínai-félszigeten, és így a Dél- és Észak-Amerikát elválasztó Dariénben is. Amit magyarul valamiért, szemben a világ összes nyelvével, Panama-földhídnak hívnak, de mivel nekem személyes keresztesháborúm a magyarba hülyén átültetett földrajzi nevek irtása, maradok a Dariennél. És ha már földrajzi definiícióknál vagyunk, akkor azt is érdemes tudni, hogy a Kolumbia és Panama közötti szürke zóna valóban Dél-Amerika és Közép-Amerika között fekszik, ám az utóbbi nem kontinens, csak Észak-Amerika legdélebbi nyúlványának neve. Most térjünk át érdekesebb dolgokra.
A kontinenshatárok közül ma messze, de messze a Darién átszelése a legnehezebb. Repülni természetesen lehet, a máshol egyszerű és olcsó szárazföldi átkelés itt viszont gyakorlatilag lehetetlen. Az Alaszkától a Tűzföldig az egész kontinenst (két kontinenst) átszelő, valamint ennek a blognak is nevet adó Panamericana országútból itt hiányzik egy darab, és nem úgy tűnik, hogy valaha is megépülne. Nemcsak azért, mert a mocsaras-dzsungeles terepen eleve nehéz utat építeni, hanem mert a pénzt osztó amerikaiak nem is nagyon érdekeltek abban, hogy megkönnyítsék a kokaincsempészek és az emberkereskedők munkáját, valamint az Észak-Amerikában még ismeretlen száj- és körömfájás terjedését.
Attól, hogy út nincs, a vállalkozóbb szelleműek még nekivághatnának a Dariénnek, ám az a helyzet, hogy errefelé tényleg az áthatolhatatlan dzsungel a kisebbik baj. Különösen a Darién kolumbiai darabja életveszélyes, az egymással küzdő szabadcsapatoknak és kábítószercsempészeknek köszönhetően itt de facto polgárháború dúl, amibe nagyon nem jó ötlet csak úgy belesétálni. A Kolumbia és Panama, Dél- és Észak-Amerika közötti szárazföldi átkelésbe ma tehát csak az vágjon bele, akinek van néhány százezer dollárja speciális járművekre, valamint az itteni kiskirályok jóindulatának megvásárlására. Ezt én most kihagytam, és repülni sem akartam. Így egyetlen opció maradt, a hajó.
Kolumbia és Panama között, illetve a fordított útvonalon sokan választják a hajós megoldást, és az ő igényeik kielégítésére mára szélesen kitaposott ösvény jött létre. A Karib-tengerben. Ennek egyik vége a kolumbiai Cartagenában van, a másik valamelyik panamai kikötővárosban, és az út nagy része a San Blas-szigetek trópusi paradicsomában kacskaringózik. Én nem egészen ezt az utat választottam. Nem volt kedvem még egyszer elmenni Cartagenába, és annak sem láttam sok értelmét, hogy a San Blas előtt másfél napon át a nyílt tengeren egy kis hajón nézzem, ahogy útitársaim kihányják a belüket. És az egész élményért arcátlanul sok pénzt fizessek.
Az egyszerűbb út helyett inkább úgy döntöttem, hogy amennyire csak lehet, megközelítem a megközelíthetetlen Dariént, és csak egy kis szakaszon, a San Blas-szigetek közt szállok hajóra. Így először is Mompoxból elindulva az utolsó kolumbiai nagyvárosba, a remek nevű Turbóba kellett eljutnom. A hosszú és unalmas buszozást végül rendesen feldobta, hogy az utolsó szakaszon, 14 hónap legutolsó dél-amerikai buszútján sikerült kifognom az egyetlen komoly lerobbanásomat. A már induláskor is megbízhatatlannak kinéző jármű hirtelen kattant egyet, az oldalából ömleni kezdett a gőz, én pedig életemben először láthattam tömegpánikot közelről, amikor a kolumbiai utasok egymást taposva rohantak le a buszról, amiről azt hitték, hogy pillanatokon belül felrobban.
Üldögélhettem az út szélén, amíg a beteg csecsemőket és egyéb, elsőbbséget élvező utasokat begyömöszölték az arra járó buszokba, amikor viszont megérkeztem Turbóba, a város minden várakozást felülmúlt. Azt előre sejtettem, hogy ez nem az a hely, ahol az ember egy esténél többet akarna maradni, a levegő viszont annyira tele volt bűnözéssel, hogy azt lehetetlen volt nem élvezni. Turbo teljes lakossága nyilvánvalóan csempészetből él, a kis kikötőben egymás mellett sorakoznak a több hatalmas motorral felszerelt csónakok. Szemben Kolumbia többi részével, itt már a megszokottnál három órával korábban, reggel hétkor is az utcán söröztek a férfiak. A csúcs viszont az volt, hogy bár csak egy estét és egy reggelt töltöttem a városban, két különböző hangfalból is hallottam bömbölni a mexikói Tigres del Norte együttes Pacas de a kilo című számát, a legjobb slágert, amit valaha írtak az alacsonyan szálló kisrepülőkbe rejtett kokainról. Turbo büszkén vállalta az identitását, amit én nagyra értékeltem, de azért tovább nem akartam maradni.
A következő állomás, még a határ kolumbiai oldalán, de öt útlevélellenőrzésre Turbótól, Capurganá falu volt. Ez egy átlagos, csodálatos fekvésű, nem nyomasztóan népszerű trópusi üdülőhely lenne, ha nem pont a világnak ezen az érzékeny pontján létezne. Csak két napig voltam itt, de így is találkoztam olyan érdekességekkel, mint a kokainrajongó makákó, a hawaii lány, aki valahogy itt ragadt másfél hónapja, amíg valami ismerőse intézi Cartagenában a banki problémáit, valamint számtalan kolumbiai, akik össze-vissza beszéltek hülyeségeket a Panamába induló hajók létezéséről, és egyetlen egy szavuk sem bizonyult igaznak vagy pontosnak.
Capurganához már annyira közel van Panama, hogy át is lehet sétálni. La Miel falucska és csatornaszagú strandja a határ túloldalán van, onnét viszont nagyon, de nagyon-nagyon nem ajánlatos tovább gyalogolni. Így mindenképpen hajót kellett fognom. Megmentőm végül Matt, a kanadai erdei tűzoltó lett, aki összefutott egy használhatónak tűnő kapitánnyal, és turistához méltatlanul segítőkész módon erről cetlit is hagyott a recepciómon. Én is adtam neki cserébe valamit, a turbói szobám kulcsát, ami életemben először a zsebembe maradt, és mivel ő arra ment visszafelé is, tökéletes futárnak tűnt.
Akár Cartagenából, akár Capurganából indul az ember Panama felé hajóval, nagyon fontos megbízható kapitányt és járművet találni. Az internet tele van egészen hajmeresztő történetekkel az ezeken a vizeken megesett kalandokkal kapcsolatban. És itt nemcsak a szokásos turistahisztiről van szó, hogy levegőtlen a kabin és kevés a kaja, hanem tényleg egészen vad dolgokról, mint az út teljes ideje alatt részeg és/vagy betépett kapitányok, életveszélyes hajók, valamint a smucig turistáknál jóval jövedelmezőbb kokain fuvarozása a raktérben. A kedvenc sztorim viszont az a spanyol kapitányhoz kötődik, akiről egészen jó kritikákat írtak az elégedett ügyfelek, amíg tavaly kettős emberölésért le nem csukták.
Nekem az argentin Sebastián jutott, akin már a bemutatkozásakor látszott, hogy bensőséges viszonyt ápol a világ jelentősebb tudatmódosító szereivel. Már majdnem leráztam, amikor kiderült, hogy ő hozta le Capurganába azt az amerikait, akit az eredeti, bedöglött hajója valahol az isten háta mögött rakott ki Panamában. Vele előző este összefutottam, és mivel egy rossz szava sem volt argentin megmentőjéről, végül úgy döntöttem, belevágok a kalandba Sebastiánnal.
Az argentin mellett még egy nyomós érv szólt: az ára. Végül negyede annyit fizettem, mintha Cartagenából mentem volna, és fele annyit, mint a Capurganából megszokott ár. Sebastián négy éve járja ezeket a vizeket, és most csak az őt meglátogató családját dobta el Kolumbiáig. A visszaútra nem volt utasa, a kis kiegészítés jó jött neki, és így legalább nem kettesben a cocker spánielével, hanem velem hármasban indulhatott neki a három éjszakás útnak. Háromra beszéltük meg találkozót a Capurganá melletti Sapzurro kikötőjébe, ahol Sebastián végül fél ötkor jelent meg. "Muszáj volt sziesztáznom, nagyon fájt a fejem. Túl sok füvet szívtam tegnap" - mondta. Indulás után azonnal el is kezdett dzsointot sodorni, miközben biztosított, hogy kokainnal már két éve nem él, és alkoholt sem iszik. Ez később arra módosult, hogy alkoholt nem, kivéve rumot.
Sebastián a következő három napot teljesen beszívva töltötte – valószínűleg ez volt a helyzet az utóbbi három évben is –, de ez semmilyen hatással nem volt tengerészi képességeire. Az is igaz persze, hogy bár hajónk, a Corto vitorlás volt, az út egésze alatt be volt kapcsolva a motor, és a robotkormányos azt is lehetővé tette, hogy Sebastián, aki érezhetően nem akarta rám bízni az éjszakai őrszem szerepét, aludhasson egy kicsit az út első, a San Blas-szigetek elérése előtti szakaszán.
Soha nem voltam a hajózás nagy rajongója, és itt is örültem, hogy a nyílt vizen, egész éjszaka vadul dülöngélő kabinban csak egy éjszakát kellett töltenem, utána már kikötöttünk estére. Véleményemet még az sem változtatta meg, hogy láttam, milyen hatással van egy sziget turistapopulációjának nőtagtjaira egy felbukkanó vitorlás, aminek még saját cuki kutyája is van. Jó volt halat fogni, utána megenni pláne, és kétségtelenül van hangulata a nyílt tengeren felkelő napnak – még ha közben el is kell legyezni az ember szeme elől a hajót körbevevő marihuánafüstöt –, de a hajós élet soha nem lesz az enyém. Nagyon örültem, amikor végre elértünk a San Blas-szigetcsoporthoz.
A San Blas ott fekszik, ahol Észak- és Dél-Amerika találkozik a karib térséggel, de alapvetően különbözik mindhárom régiótól. A 3-400 sziget mindegyike lapos és kicsi, néhány a klasszikus halcsontvázas, egypálmafás kis földdarab. A valamivel nagyobbakon már jut hely egy-egy halászkunyhónak, a még nagyobbakon pedig kis falvak is elférnek. Ezekben kuna indiánok élnek, akik a kontinensen egészen példa értékű módon szinte teljes autonómiát élveznek. Csak ők birtokolhatnak a szigeteken földet, és a turizmus is az ő kezükben van. Igaz, ebből olyan sok pénzt nem tudnak beszedni, mint az amerikaik által pénzelt vízirendőrök elől menekülő motorcsónakokról a vízbe dobált kokaincsomagok viszonteladásából. Sajnos a kunák csak pénzért hajlandóak féynképezőgép elé állni, így jó képem nincs róluk, pedig Bolívia óta nem láttam bennszülötteket, akik ennyire ragaszkodtak volna a hagyományos népviseletükhöz.
A kunák több szigeten működtetnek különböző luxusfokozatú bungalókat, ahol a turisták az időt leégéssel, ivással és esténként tengerparti máglyák sikertelen emelésével töltik. A harmadik reggelen már kifejezetten untam Sebastiánt, így az utolsó napi vitorlázás helyett inkább ott maradtam egy estére a Chichime nevű szigeten, ahol hirtelen megjelenésemmel kulcsszerepem volt abban, hogy a szigeten nyaralók közül senkinek se jusson elég étel. Ennek ellenére utólag azt gondolom, hogy ha már szárazföldi expedícióra nem futja, egy alapvetően megbízható kapitánnyal kettesben áthajózni Dél- és Észak-Amerika közt az átkelés legjobb, sőt, legstílusosabb módja. Csak azt sajnáltam, hogy a túlságosan hatékony szervezésemnek köszönhetően túl korán értem Panamába. Maradhattam volna még egy hetet délen.
