Gabriel García Márquez műveiből elképzelni, hogy milyen lehet Kolumbia, súlyos tévedésekhez vezet. Általában sem jó ötlet kizárólag irodalmi alkotásokból tájékozódni egzotikus vidékekről, de Kolumbiának megvan az a balszerencéje, hogy a világ egyetlen egy itteni szerzőt ismer, és ez teljesen félrevezeti a közvéleményt. Mint ahogy a másik közhely is, amely szerint Kolumbia életveszélyes hely, ahol folyamatosan kokainbárók lövik egymást agyon a nyílt utcán. A mágikus realizmus keresztatyjától eleve nem várható el, hogy teljesen valós képet fessen hazájáról, de Márquez esetében tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Kolumbia egy olyan szegletéről írt leginkább, amely ma már nem nagyon létezik abban a formában, ahogy ő megismerte.

Az európaiaknál jóval nagyobb dél-amerikai országok mindegyikében teljesen különböző tájegységek és temperamentumok élnek egy zászló alatt, Kolumbia azonban még ezen belül is extrém eset. Az Andok északi nyúlványai, a Csendes-óceán partvidéke, Amazónia, a Karib-partvidék szinte mindenben különböznek egymástól, és akkor még bele sem mentünk olyan nüanszonkba, mint például a kibékíthetetlen ellentét a két legnagyobb város, Medellín és Bogotá közt.

Márquez 1928-ban Aracatacában, a Karib-partvidéken született, de elég messze a tengertől ahhoz, hogy ne a kikötők forgataga határozza meg fiatalkorát, hanem az isten háta mögött elfeledve nagyon lassan csordogáló mindennapok. Legfontosabb művei ezen a vidéken játszódnak, és a leghíresebb helyszín, Macondo sem Amazóniában vagy az Andokban található, hanem a karib hátország valamelyik közelebbről meg nem határozott pontján. Márqueznek egyébként vannak olyan művei is, amelyekből nagyon pontos képet lehet kapni Kolumbia közelmúltjáról. Ezek nem a Nobel-díjat meghozó regényei, hanem az eredetileg újságíróként működő szerző önéletrajzi és történelmi jellegű írásai, de ezek töredéke annyira sem ismertek, mint irodalmi alkotásai.

Márquez felnőtt élete jelentős részét külföldön, Európában és Mexikóban töltötte, az írók pedig egyébként is szeretnek életük első éveiből meríteni, így hiába van szó kortárs szerzőről, a Száz év magány, a Szerelem a kolera idején és a többi globális alapmű helyszínei mára nagyon megváltoztak. A Karib-tenger kolumbiai partvidékén felesleges keresni Márquez világának nyomait. Vannak itt tökéletes rendben tartott gyarmati nagyvárosok, mint Cartagena, számtalan idilli strand, modern nagyvárosok, mint Barranquilla – ahonnét egyébként Shakira, a Márquez óta világszerte legismertebb kolumbiai származik –, de Macondo-szerűségek már nincsenek. Egy-egy karakter még felbukkan, a szerző által érezhetően kedvelt, nagytestű, néger prostitáltakból például akad bőven, és vannak szikár, elegáns öregemberek, akik elmennének akár Buendíának is, de összességében Márquez világa itt már nem él.

Más a helyzet kicsit távolabb a parttól. Aracataca mára természetesen turistalátványosság lett, ahol idegenvezetők mutogatják Márquez gyermekkorának vélt vagy valós helyszíneit, a mz űveit, elsősorban a Száz év magányt inspiráló utcasarkokat. Ezt én kihagytam, és inkább egy hasonló fekvésű, de sokkal szebbnek mondott kisváros, Santa Cruz de Mompox felé vettem az irányt. Mompox is igyekszik valamennyire kihasználni Márquez vonzerejét, így az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája helyszíneként hirdeti magát. Ebből speciel egy büdös szó nem igaz, csupán arról van szó, hogy a könyv egyik filmadaptációjának egy részét itt forgatták, de egyrészt a mágikus relizmus szabályai simán megengedik a röpködést helyszínek közt, másrészt az sem rossz, ha egy kisváros úgy néz ki, hogy ott észszerű Márquez-műveket filmre venni.

Írtam már korábban arról, hogy a kolumbiaiak barátságossága még Dél-Amerikában is kiemelkedőnek számít, Mompoxban viszont még egy szinttel fokozták ezt. A két folyóág közé szorult mocsárdarabon álló kisvárost csak legalább egy vízi jármű igénybe vételével lehet megközelíteni. Amikor kiszálltam a csónakomból, és az utolsó szakaszhoz szükséges iránytaxit kerestem, sajnos egy hordár lecsapott a pillanatnyi tanácstalanságomra, felkapta a nagy hátizsákom, és berakta a Mompoxba tartó kocsi csomagtartójába.

14 hónap alatt ez volt az első alkalom, hogy ilyen szolgáltatást voltam kénytelen igénybe venni, és kifejezetten rossz kedvvel nyúltam a zsebembe, hogy átadjak a markát tartó férfinak 500 pesót, nagyjából hatvan forintot. Erre ő méltatlankodott egy kicsit, mire még egy 100-as fémpénzt adtam neki, miközben nagyon ügyeltem, nehogy kirántsam a zsebemből a több ötvenezres bakjegyet. Ő kért volna még, de ekkor már a minket körülvevő további húsz hordár mind lelkesen mutogatott nekem, hogy nehogy többet adjak. Úgyhogy csak az öklömet tartottam emberem elé, amit ő végül kelletlenül megkoccantot a sajátjával, elfogadva a vereséget, amit a teljes nézőközönség hangos röhögéssel fogadott, és a végére még az én hordárom is elmosolyodott. Az ilyen pillanatokra szokták mondani, hogy leírhatatlanok, és ezektől igazán jó utazni, de hát valójában leírhatók, és tényleg ezektől jó utazni.

Mompoxban ökölpacsira és hasonló hirtelen mozdulatokra nem volt szükség, itt még az álmos latin-amerikai kisvárosokhoz képest is nagyon lassan történtek a dolgok. Mompox a gyarmati időkben jelentős és gazdag település volt, ahova gyakran menekültek a kalózok által rendszeresen megtámadott Cartagena lakói, aminek köszönhetően itt kifejezett jómódra valló lakóházak épültek, hatalmas, árnyas belső udvarok köré. Mompoxnak van egy rakás temploma is, amelyek ma is népszerűek, én legalábbis a kontinensen itt láttam először dugig tömött katolikus misét, amelyet a celebráló pap tökéletes ritmusérzékkel szakított meg alkalmanként, amikor a kinti téren a bizonyítványukat ünneplő kamaszok időről-időre petárdázni kezdtek. Ennél is többen voltak viszont az egyik évszázados templom mögötti telken székelő karizmatikus keresztény kisegyház istentiszteletén, ahol egy szabályosan sikítozó prédikátor szónokolt a nem kevésbé egzaltált gyülekezetnek. Pedig szemben a templommal, úgy láttam oda a hívek nem parkolhatták be a robogújukat.

Mompox nemcsak gazdag város volt egykoron, hanem történelmileg is jelentős, amely az alkirályságban elsőként kiáltotta ki függetlenségét Spanyolországtól. Maga Simón de Bolívar, Dél-Amerika felszabadítója is többször megfordult itt, emlékét nemcsak több szobor, hanem egy emléktábla is őrzi, amely precízen felsorolja, hogy melyik hó hanyadik napján érkezett Mompoxba, majd távozott innen a latinság hőse. Mompoxnak viszont a dicső történelmi szerep sem volt elég a jólét fenntartásához, mert amikor a 19. században az itt csordogáló Río Magdalena elvesztette a jelentőségét hajózási útvonalként, a településen úgy megállt száz évre az idő, hogy az még Márqueznek is túlságosan mágikus lett volna.

Láttam már Dél-Amerikában kisvárosokat a bolíviai Trinidadtól a brazíliai Soureig, ahol lassan történtek a dolgok, de Mompoxban az élet elmállását egészen művészi szintre emelték. Amíg a 20. század végén nem jöttek rá, hogy ebben itt bizony turisztikai potenciál van, Mompoxban a környező banán-, manióka-, ananász- és papajaföldek gondozásán kívül csak és kizárólag hintaszék-készítéssel, majd a kész termék folyamatos tesztelésével foglalkoztak. Mompoxban ma már van bakautomata, valamint egy nyugdíjba vonult osztrák reklámszakembernek köszönhetően Dél-Amerika minden bizonnyal legjobb pizzeriája is, a hintaszékben ringás szentsége viszont állandó.

Négy napig voltam Mompoxban, amibe egy hétvége is beleesett, de nem sok különbséget bírtam felfedezni az ünnep- és hétköznapok ritmusa közt. Hétfőn valamivel több kismotor száguldozott céltalanul fel-alá a teljesen 18. századi utcákon, és kicsit nagyobb volt a piac, vasárnap viszont valamivel tempósabban mozogtak a hintaszékekben rumozó bennszülöttek. A rácsos ablakokon bepillantva a minden nappaliban bömbölő tévék előtt vagy tucatnyi hintaszék várta, hogy valaki pont benne akarjon ejtőzni, a kapuk előtt a járdán is mindenhol hintaszékek álltak, néhány feleslegesen mozgékony mompoxi pedig még a folyópartra is leráncigálta kedvenc hintaszékét, hogy abban ücsörögjön, amikor napnyugta után már nem kellett megőrülni a melegtől.

Mompoxban lehetett látni a legtöbbet Márquez Kolumbiájából, cserébe viszont a legkevesebbet az országra vonatkozó másik közhelyből, az életveszélyes földi pokolból. Nekem itt a nagyvárosok is lényegesen békésebbnek és kevésbé veszélyesnek tűntek, mint bármelyik szomszádos országban, a kolumbiai vidéken viszont annyira biztonságos a hangulat, mint ahogy hasonló méretű osztrák településeken megszokott. Az hagyján, hogy Mompoxban nyugodtan lehet éjszaka is sétálni bármelyik hangulatos sikátorban, de az autókat is mindenki járó motorral hagjya magára az utcán, a recepción pedig nem is értették, engem miért zavar, hogy a szobám ajtajáról nemhogy a zár, de még a kilincs is hiányzik. Mondták hogy hát igen, úgy volt, hogy az múlt hétre elkészül, és ebben is maradtunk.

A közelmúlt sebei ott vannak Mompox körül is, de ez így van Márqueznél is. Ahogy nála sem emlékeznek a szereplők, hogy egészen pontosan miért háborúztak egymással, úgy itt is teljesen érthetetlen, hogy a papíron bal- illetve jobboldali gerillák és paramilitáris egységek valójában miért estek egymásnak, ahelyett, hogy közösen működtették volna a valójában mindkét felet mozgató kokainbizniszt. Mompox környékén inkább a paramamilitares volt az erősebb fél, bár néhány éve már kifüstölték őket. Azért ne menjünk a templomon túlra, mondta a mocsárvidék egy kisebb falujában a vezető, mivel ott történhetnek csúnya dolgok. A vezető magyarázat közben éppen egy dzsointot szívott, azt állította, hogy a jelenlegi kolumbiai elnöknek hét szeretője van, ebből legalább kettő férfi, majd a hazafelé vezető csónakúton a teliholdra nézve előbb megkérdezte, hogy szerintem milyen messze lehet, majd a választ hallva egészen mély megdöbbenéssel jegyezte meg, hogy a hülye gringóknak túl sok pénze van, tiszta hülyeség volt odáig menni.

Mompox volt az utolsó dél-amerikai település, ahol ezen az úton huzamosabb időt töltöttem. Így próbáltam napjaimat minél tartalmasabban eltölteni, bár a klímának és a közhangulatnak köszönhetően ez annyit jelentett, hogy reggel sétáltam egy kicsit, napnyugta után egy nagyobbat, a kettő közt pedig hintaszékben vagy függőágyban ejtőztem. Az utóbbi sem szentségtörés itt, Mompoxban egészen váratlan helyiségekben, például üzletekben is láttam kifeszített függőágyat. Ebédelni mindig ugyanarra a helyre jártam, és nemcsak azért, mert jó halat adtak olcsón, hanem mert csak abban az egy étkezdében raktak az egyébként szabadtéri asztalok mellé ventillátorokat is. Közben sokszor gondoltam a Száz év magány nyitó jelenetére, és hogy valóban mekkora szám lehetett, amikor egy ilyen helyre először érkezett meg a jég.