Szemben az összes többi dél-amerikai országgal, Venezuelába nem azért mentem, hogy össze-vissza csatangoljak, és közben megnézzek mindenféle érdekességeket. Hanem azért, hogy megnézzek két érdekességet, aztán menjek is tovább. Az egyik nevezetesség a Roraima tepuy volt, a másik pedig a nemzetközileg inkább Angel Falls-ként ismert Salto Ángel, a világ legmagasabb vízesése. Aminek egyébként semmi köze az angyalokhoz, nevét felfedezőjéről, Jimmie Angel amerikai pilótáról kapta.
Nemcsak azért jutott kevés időm Venezuelára, mert most már tényleg nincs végtelen időm, hanem mert turistaszempontból messze ez a legkényelmetlenebb ország Latin-Amerikában. Mivel a frissen újraválasztott Hugo Chávez elnök az unortodox gazdaságpolitika egyik nagy alakja, a nemzeti valuta, a bolívar nevetséges árfolyamon van az amerikai dollárhoz kötve. Épeszű ember tehát csak a feketepiacon vált pénzt, ahol ma majdnem háromszor olyan jó az árfolyam, mint a hivatalos csatornákon. Mivel a bankautomaták természetesen Chávez árfolyamát használják, és ugyanez a helyzet minden bankkártyás fizetéssel, a Venezuelába szándékozó turista kénytelen nagy rakás készpénzt vinni magával.
Ez eleve nem túl jó ötlet a dél-amerikai léptékkel is borzalmas közbiztonságú országban, de ezen a kényelmetlenségen még simán túltettem volna magam. Az igazi gond az volt, amit én ugyan nem akartam elhinni előzetesen, hiába mondták sokan, de végül sajnálatosan igaznak bizonyult: a venezuelaiak Latin-Amerikában egészen megdöbbentő módon kevéssé barátságos emberek. Természetesen itt is vannak angyalian elbűvölő férfiak és nők, ám ettől még tény, hogy ennyi agresszivitással, morcossággal és szemétkedő egyenruhással sehol sem találkoztam, mint két hét alatt Venezuelában. Az elkeseredett politikai megosztottság és az életveszélyes "közbiztonság" gondolom egyaránt tehetnek erről, de az a helyzet, hogy nem igazán érdekelnek az indokok. Ha kényelmetlenné teszik a napi ügyintézést, és még bunkók is a buszpályaudvaron, nem sértődöm meg, csak szépen átmegyek egy másik dél-amerikai országba, aztán főjenek tovább a saját levükben.
Így hát bármennyire is nem szép dolog ez, egyszerűen csak szerettem volna minél egyszerűbben és gyorsabban letudni a Salto Ángelt, aztán húzni is el valami vidámabb vidékre. A világ legmagasabb vízesését lehet olcsóbban, drágábban, kalandosabban és sportszerűbben is megközelíteni, én viszont maradtam a legtöbbek által járt útvonalnál, és a repülős-motorcsónakos megoldást választottam. A három napos túrát a legpraktikusabb szervezett keretek közt lebonyolítani, így nekem is csak annyi dolgom volt, hogy egyben kifizessem az egészet, aztán hagyjam, hogy mindent a seggem alá toljanak.
Hiába szeret az ember egyénileg utazni, és nézi le sznob módon az összes többi turistát, aki csoportban csörtet, az a helyzet, hogy néha mindenki kénytelen másra hagyni a szervezést. Nem először kényszerülök ilyesmire, bár ez a "kényszerülök" túl erős kifejezés. Nem szoktak ezek pokoli élmények lenni, bár kétségtelen, hogy valamin azért mindig felidegesítem magam.
Mivel ilyen esetben egyetlen döntést kell meghozni – hogy melyik céggel menjen az ember –, érdemes egy kis kutatómunkát végezni. Ezt az internet és az elégedett/elégedetlen ügyfelek megjegyzései könnyűvé teszik, de a legjobb, ha sikerül összefutni valakivel, aki a közelmúltban járt a kinézett úticélnál, és tud javasolni egy jó megoldást. Nekem most szerencsém volt, mivel a tasmániai Stuart, akivel öt estén át egy sátorban aludtam a Roraimán előzőleg megjárta a Salto Ángelt, és melegen ajánlotta az ő cégét. Így én is náluk fizettem be Ciudad Bolívar városában.
Biztos másképp is jó elérni a Salto Ángelt, de hogy a Ciudad Bolívar-Canaima repülőút a világ legjobbjai közé tartozik, az egészen biztos. Pláne, ha az embernek, a másodpilóta ülése jut a kis, hatszemélyes Cessnában. Nem is maga az út az igazán nagy szám, hanem az utolsó tíz perc és a leszállás Canaima kis repterén, tepuyok és vízesések mellett. Maga Canaima viszont nem tartozik Dél-Amerika csúcspontjai közé, hiszen a kis település létét csak és kizárólag a világ legnagyobb vízesése közelségének köszönheti, és ennek megfelelően nem is csinál mást, mint sok pénzért rossz minőségű szolgáltatásokat nyújt turistáknak, akik úgysem fognak ide soha a büdös életben visszajönni.
A Canaimából a Salto Ángel felé vezető csónakút szerencsére helyre billentette a dolgokat. A száraz évszakban már jócskán benne járva valószínűleg ez az október végi hét volt az utolsó, amikor még viszonylag egyszerűen meg lehetett tenni a négy órás utat, és csak egyszer kellett kiszállni, hogy az így könnyebbé tett csónak át tudjon kelni egy rakás zúgón. A maradék idő jó része azzal telt, hogy az elképesztően ügyes kormányos egy autóval is lehetetlennek tűnő manővereknek köszönhetően olyan helyeken is felerőltette a csónakot, ahol egy ívóterületére igyekvő lazac sem fért volna el.
A csónakút díszletét egy rakás tepuy szolgáltatta, elsősorban az Auyantepuy, amelynek hatalmas sziklafaláról szakad le maga a Salto Ángel is. A második este táborhelyéhez közeledve az addig viszonylag egységes és vidám csoportban kezdődött a morgolódás és a frakciósodás. Az ilyen, olcsójánosokra belőtt túráknál mindig gondot jelent, hogy szinte minden résztvevő más-más utazási irodánál vagy szálláshelynél fizet be ugyanarra a programra, aztán amikor az összeöntött csoport tagjai elkezdik összehasonlítgatni, hogy ki mennyit fizetett, és kinek milyen extra kényelmi szolgáltatásokat hazudtak be, azonnal felüti a fejét a békétlenség.
Az én taktikám az szokott lenni, hogy ha már egyszer kifizettem valamit, akkor nem idegesítem fel magam, csak ha valami tényleg égbekiáltóan pofátlan lehúzás történik. Én itt ilyet nem éreztem, ráadásul gyorsan kiderült, hogy tasmán tanácsadómnak köszönhetően az egész társaságból én fizettem a legkevesebbet ugyanazért a programért. Mások viszont nem kezelik ezt ilyen lazán, sőt, elveik vannak, ami szerintem eleve rossz ötlet, ha az ember egyénileg utazik Latin-Amerikában. Így hosszasan hallgathattam, hogy kinek mit mondtak, milyen közel lesz a szállás magához a vízeséshez, lesz-e szúnyogháló, mit adnak enni, milyen közel lehet menni magához a vízhez, és egyébként is, milyen köcsög a vezetőnk, aki nem magyaráz semmit.
Ez utóbbi speciel tényleg igaz volt, bár én azonnal megbocsájtottam a 19 éves fiatalembernek, amikor a csoport legjobb arca, egy ausztrál séf kérdésére részletesen beszámolt a venezuelai túravezető-nyugati turistanő szexkalandokról, külön kitérve az idősebb német nők figyelemre méltó teljesítményére. Azon pedig külön jót röhögtem, amikor a két főpuffogó, akik egyébként pont annyit fizettek még én, Ciudad Bolívarba visszaérve csak hálálkodtak a túraszervezőnek, pedig előtte másfél napig tervezgették, hogy mennyi pénzt és hogyan fognak visszakövetelni.
A csónaktúra végén rövid fél órás séta következett a szakadó esőben, amit még az őserdő levelei is alig enyhítettek. Aztán a kilátót elérve pont elállt az eső, és ott volt a világ legmagasabb, elvileg 979 méteres vízesése. Több mint egy éve voltam a műfaj legnagyobbjánál, az Iguazúnál, ami maradandó élményt jelentett, és szerencsére nem vártam sokat a Salto Ángeltől, ami így nem is jelentett csalódást. Tényleg csak egy felfoghatatlanul magasról lezúduló folyó, de olyan magasról, hogy a legnagyobb, első lépcsője alján már inkább csak a szélben lengedező vízpermet van, mint rendes vízesés. Nem volt rossz, pláne nem csúnya, de közel sem nyújtotta azt a hipnotikus élményt, mint az Iguazú víztömege.
Fél órát töltöttünk volna a kilátónál, ám ebből végül egy óra lett, mert megvártuk, amíg a vezetőnk utánarohant az amerikaianak, aki mindenképpen közelebb akart menni a vízhez az épp most lezárt ösvényen. Aztán lehetett végigcsinálni az egész gyaloglás-csónak-repülő programot visszafelé, és én végeztem is Venezuelával.
Már az Iguazúnál megígértem magamnak, hogy a Salto Ángel lesz az utolsó vízesés, amit megnézek ebben a műfajban, és ebben most még biztosabb vagyok. Az egyetlen gond az, hogy a szakértők szerint jó eséllyel mégsem ez a világ legmagasabb vízesése, csak a turisták dollárainak rettegő venezuelaiak direkt nem hajlandóak rendesen megmérni, és ezért máig egy pontatlan, 1949-es adat, a 979 méter forog a köztudatban. És ha ez így van, akkor mehetek el Dél-Afrikába is.
