Volt egyszer egy cseh cigánylegény, aki hatalmasat álmodott: ő akart lenni az ország királya. Amikor számtalan megpróbáltatás után végül megkoronázták, úgy döntött, még ennél is nagyobb fába vágja fejszéjét. Összehívta birodalma legjobb, messze földön híres mesterembereit, és megparancsolta nekik, hogy építsenek új fővárost a királyságnak. Pénz nem számít, tette hozzá gyorsan, nehogy a művészi szellem szárnyalását megzavarhassák olyan undok szavak, mint például "költségvetés". Három és fél év alatt el is készült a nagy mű, és amikor a világ végre megtekinthette, mindenki csak annyit tudott mondani: baszki, ilyet még tényleg nem láttunk. A közmegegyezés azóta sem változott.

Brasília, amit magyarul, felesleges karakterszaporítással Brazíliavárosnak is lehet hívni, különleges hely, de nem teljesen páratlan a világban. Ott van például az indiai Chandigarh, amit Brasília építőinek mestere, a francia Le Corbusier tervezett. És ha úgy vesszük, Latin-Amerika tele van a Brasíliához hasonló történelmű, a semmiből emelt, teljesen tájidegen városokkal. Tulajdonképpen az összes, spanyolok és portugálok által épített várost ide lehet sorolni, Arequipától Cartagenáig. Azok viszont egy Európában már létező modellt követtek, szemben Brasíliával, ahol a politikai cél szintén a hódítás volt, az építészeti viszont valami egészen új létrehozása.

Valójában nem is Juscelino Kubitschek, Brazília 1956-61 közt hatalmon lévő,  részben cseh és cigány származású elnöke találta ki, hogy az országnak új fővárosra van szüksége. Már a XIX. század végén elfogadott brazil alkotmány is leszögezte, hogy a tengerparti, periférikus Rio de Janeiro helyett új központ kell, de tényleg bent a központban. Kubitschek csupán a parancsot adta ki hatalomra jutása után, hogy most már tessék nekiállni. Brasília 41 hónappal az első kapavágás után kulcsrakész állapotban volt, és bár a Riót zokogva elhagyó kormánytisztviselők és külföldi diplomaták több kivitelezési hibát találtak, mint egy átlagos magyar lakásfelújítás után, nem volt visszaút.

Az irtózatos léptékű várostervezés általában diktatúrák kedvelt játékszere. Nürnbergtől a Havanna-lakótelepig néhány zseni, mint Albert Speer, de többnyire huszadrangú senkik ezrei építetettek olyat, amilyet a megrendelő ideológiája megkívánt. A ma Kína-szerte hónapok alatt a semmiből kinövő metropoliszok jól illeszkednek ebbe a sorba. Brasília azonban speciális eset, mivel Kubitschek demokratikusan megválasztott vezető volt, és a tervezéssel megbízott szakemberek is ideológiai nyomás nélkül dolgozhattak. És anyagi nélkül is, ezt el kell ismételni, mivel Brasília borzasztó sok pénzbe került, és ez a féktelen költekezés is oka volt előbb az infláció elszabadulásának, majd a hamarosan hatalomra jutó, rendet és anyagi biztonságot ígérő brazil katonai diktatúrának.

Brasília építői azonban hiába dolgozhattak demokráciában, mégis elkötelezettek voltak ideológiailag. A várostervezésért felelős Lucio Costa, a Karllal távoli rokonságban álló Roberto Burle Marx tájépítész, és az építész Oscar Niemeyer egyaránt balra hajlottak. Az elhajlás különösen a ma, 104 évesen is alkotó Niemeyer esetében volt jelentős, róla mondta kebelbarátja, Fidel Castro, hogy ők ketten a világ utolsó igazi kommunistái. Valószínűleg még a phenjani Rjugjong hotel tervezői is kevésbé hittek a proletárdiktatúra kívánatosságában, mint Brasília tervezői.

Marx, Costa és Niemeyer azonban nemcsak kommunisták voltak, hanem egyben zsenik is. Ezt korábban is tudtam, és ezért akartam mindenképpen megnézni magamnak Brasíliát, bármennyire távol esik az ország bejáratott turista-útvonalaitól. Azon lehet vitatkozni, hogy a város mennyire élhető hely – mindjárt fogunk is –, de hogy a tervezők nem gondoltak arra, hogy ide valaha turisták, ráadásul saját autóval nem rendelkező, a kijelölt hotelszektor ötcsillagos tornyait kifizetni képtelen turisták is ellátogathatnak, az egészen biztos. Ezt is tudtam előre, de amikor Brasília legolcsóbb szálláshelyén, egy hostelnek hazudott, leginkább Pripjatyba illő kamionosmotelben üldögéltem, körülbelül egy óra gyaloglásra a legközelebbi bolttól, azért nem volt jó kedvem.

A brasíliai turistáskodásra mindig úgy fogok visszaemlékezni, mint véget nem érő gyalogtúrákra kétszer hat sávos, gyorsforgalmi utak mentén. Van tömegközlekedés, de a néhány éve átadott metrót leszámítva csak ritkán jár, és akkor is arra megy, amerre az itt dolgozók, nem amerre az itt turistáskodók szeretnék. Az eredetileg repülőgép-formájúra tervezett, mára a népességrobbanásnak köszönhetően mindenfelé elővárosokba kinyúló Brasília minden napra tartogatott nekem valamilyen kényelmetlen és kellemetlen meglepetést.

Brasília fővárosnak, az ország irányítópultjának épült, így a központot a mindenféle minisztériumok, közhivatalok és nagykövetségek foglalják el. A repülőgép utasterének eleje a város szíve, bár az ilyen költői képek Brasília esetében különösen hamisak. Egy irtózatosan széles sugárút ez, egyik végén a brazil parlament épületével, közvetlen közelében pedig az elnöki palotával, a katedrálissal, a nemzeti múzeummal, és egyéb, minden fővárosban kötelező közintézménnyel. Amely épületek szinte minden egyes, Niemeyer által tervezett darabja nemcsak a modern építészet klasszikusa, hanem laikus szemmel is felfogható, egészen bámulatos műalkotás.

Nem mindegyik épület mindegyik eleme állta ki az idő próbáját. Az egykor egészen futurisztikusnak szánt kreációk egy része ma már inkább bájosan giccses, különösen ami a belső tereket illeti. A parlamentben a felsőház ülésterme például leginkább az Enterprise űrhajó és a Studio 54 kombinációjának tűnik, ami így leírva vicces, élőben viszont tényleg a bájos a legjobb, amit mondani lehet róla. Niemeyer összetéveszthetetlen saját stílusa viszont, amit legegyszerűbben úgy lehet leírni, hogy nagy, fehér görbék és néhány egyenes, kiállta az évtizedek próbáját. A parlament, tetején a kupolával és a levesestányérral élőben nem kevésbé lenyűgöző, mint egy ógörög színház vagy egy gótikus katerdrális.

A brasíliai katedrális viszont még lenyűgözőbb, mint gótikus kollégái. Niemeyernek biztosan kínos volt a klerikális reakció számára tervezni, de ha voltak is ellenérzései a megbízóval kapcsolatban, ez a templomon nem látszik. Sajnos éppen tatarozták, így kívülről nem lehetett tökéletesen rálátni, a földbe süllyesztett bejáraton keresztül elérhető belső tér viszont ettől semmit sem vesztett hatásosságából. Nem lehet könnyű a vallás követelményeinek megfelelően emelkedett hangulatú, pátoszt sugárzó, a konzervatív híveknek nem idegen, ugyanakkor művészileg is értékes katedrálist tervezni a XX. században, mindenesetre amint beléptem, már egészen biztos voltam abban, hogy Niemeyer tényleg egészen kiemelkedő alakja a szakmának. A zseniálisan belógatott szobrokkal egészen mennyeivé tett templombelsőnél nem nagyon láttam szebbet modern épületben.

Niemeyer épületeinek esztétikai értéke vitathatatlan, praktikus hibákat viszont bőven lehet találni. A vén komcsi arra nem gondolhatott, hogy a nemzetközi helyzet fokozódása miatt egyszer majd olyan biztonsági intézkedéseket kell hozni, amelyeknek köszönhetően a nép már nem mehet fel a parlament tetejére, ahogy ő eredetileg tervezte. Arra sem, hogy a Kubitscheknek hálás brazilok olyan mauzóleumot emelnek majd a ma már csak JK-ként ismert elnöknek, hogy az Kim Ir Szennek is becsületére válna. Az viszont eszébe juthatott volna, hogy talán nem szerencsés ennyi állóvizet tervezni egy olyan vidékre, ahol gyakori a dengue-lázat terjesztő szúnyog – ezek miatt több vízesés ma nem is működik. Arra pedig végképp számíthatott, hogy a lakóházakban majd élő emberek fognak lakni, akik szeretnek az ablakba színes ruhákat teregetni, a balkonra pedig kirakni a légkondi motorját. Az összhatás így néha kicsit olyan, mintha valaki Mondrian-képekre zöld virágokat rajzolna, és ez nem az itt élők, hanem az építész hibája.

Brasíliában lógó nyelvvel mászkálva az az érzésem támadt, hogy a Costa-Marx-Niemeyer hármas kicsit olyan volt, mint a fodrász, akitől kérhet bármit a kedves vendég, úgyis a saját elképzelései szerint vág frizurát, és nem törődik azzal, hogy a megrendelőnek kell majd ezzel a borzalommal emberek közé mennie. A klasszikus iparművész-hiba ez, amikor az alkotó nem hajlandó foglalkozni azzal, hogy amit ő létrehoz, az mégiscsak használati tárgy kell hogy legyen, nem pedig vitrinbe való műalkotás. Niemeyer épületei zseniálisak, Brasília viszont nem az.

Ezek az ideológiailag elkötelezett férfiak vagy azt gondolták, hogy az egyszerű emberek nem tudják, mi jó nekik, ezért meg kell nekik mutatni, vagy azt, hogy a mai emberek ugyan még nem tudják, mi nekik a jó, de hamarosan eljön egy fejlettebb embertípus, amely majd értékeli a jövőbe mutató újításokat. Mindkettő klasszikus totalitárius tévedés. Brasília alkotóinak kiindulópontja így az volt, hogy nem jó a világ városaiban korábban megszokott összevisszaság, ahol egymás mellett van bolt, templom, lakóház és kocsma, ideje már rendet vágni a káoszban.

Így Brasíliában nemcsak minisztériumszektor van, hanem vásárlószektor, lakószektor, szórakoztatószektor és irodaszektor is. A Havanna-lakótelep monstrumai nem olyan szépek, mint a brazil főváros repülőjének szárnyaiban helyet kapó lakóépületek – bár eléggé hasonlítanak –, viszont aki Budapest XVIII. kerületében lakik, könnyen le tud ugrani sörért vagy a cipészhez. Brasíliában ilyen nincs, a szolgáltató szektor a hatalmas lakótömbök közt virágozhat csak. A minisztériumszektor épületeit csodálva sehova sem tudtam beülni enni, így az itt töltött négy nap alatt volt alkalmam több bevásárlóközpont gyorsétterem-kínálatát is részletesen megismerni, mivel csak ezek voltak elérhető közelségben.

A nyilvánvaló hibák miatt évtizedeken át ment a vita azon, hogy az új főváros sikertörténet-e, megérte-e ennyi pénzt beleölni a költözésbe. Ma már egyértelműen többségben vannak azok, akik szerint gazdaságilag mindenképpen jó döntés volt. Bármennyibe is került az építkezés, bármennyit panaszkodnak Brasília lakói, az új fővárosnak köszönhetően mára sikerült meghódítani az ország közepét elfoglaló, ötven éve még haszontalan pusztaságnak tűnő fennsíkot. Az egyre izmosabb brazil gazdaság egyik nagyon fontos támasza az itt zajló mezőgazdasági termelés, azon belül is elsősorban a szójaföldek.

Azt pedig külön jó látni, hogy hiába voltak a tervezők hajlíthatatlanok, Brasília nem hajlandó szigorú szabályok szerint létezni és fejlődni. A központi buszpályaudvar egyik felére tervezett bevásárlóközpont csillog és villog, míg túloldali párja lepukkant boltok, kurvák és dílerek otthona. A minisztériumok közt éttermeket ugyan nem, de rablóhúst és hideg italokat áruló, élelmes brazilokat azért lehet találni, hiába nem tetszene Niemeyernek ez a burzsoá maszekolás.

Az is biztos, hogy egy városról 50 év után nem lehet ítéletet mondani. Az első konkvisztádorok által emelt latin-amerikai városok sem tartottak sehol ennyi időelmúltával. Lehet, hogy 500 év múlva Brasília lesz a követendő példa, és addigra nemcsak főváros lesz, hanem egyben az ország legnagyobb városa is, leelőzve a két igazi metropoliszt, Riót és Sao Paulót. A tény, hogy Niemeyerék forradalmi újításait senkinek nem jutott eszébe követni, és az emberiség továbbra is nagyon jól elvan a Jerikó óta kellemesen kuszán fejlődő városokban, mindenesetre óvatosságra int.