PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Le La Pazból

2012.02.12. 23:32 |  Bede Márton

La Paz nem az a hely, ahol jó lenni. A világ legmagasabban fekvő fővárosa valószínűleg az egyetlen hely a világon, ahol a gazdagok nem a dombon, hanem a völgyben élnek. Nem mintha itt, 3000 méter körül olyan szép lenne az élet, de kétségtelenül nem olyan nyomasztó, mint a 4000 feletti szegénynegyedkben, ahol szinte egyetlen épület sincs befejezve. La Paz népe az általam ismert városok közül messze a legcsúnyább, és az általános rossz hangulatot csak fokozza, hogy ide mintha a latin-amerikai kedvességből is jóval kevesebb jutott volna. Szerencsére a főváros körüli hegyeken és völgyekben bőven van mit csinálni. Lefelé pedig lényegesen könnyebb út vezet, mint a 6000 méter feletti csúcsokra.

Lebiciklizni a "Világ Legveszélyesebb Útján" gyakorlatilag kötelező program Dél-Amerikában. Amióta néhány éve megépült az újabb, La Pazt Bolívia északi, alföldi részével összekötő út, alig néhány autó használja a régi legveszélyesebb utat, ami spanyolul egyszerűen csak Carretera de la Muerte, Halálút néven ismert. Így nem hetente egy gépjárműnyi helyi, hanem csak évente átlagosan egy mountain bike-kal száguldó turista hal meg itt. A 3500 méteres szintkülönbséget 60 kilométer alatt letudó út szinte teljes hosszában az egyik oldalon függőleges sziklafal, a másikon több száz méteres szakadék van, és csak nagyon kevés ponton van olyan hely, ahol két autó is elférhet egymás mellett. A legfelső kanyarokat leszámítva aszfalt természetesen sehol nincs, helyenként pedig hegyomlások teszik még instabilabbá a köves utat.

Ebből a sok veszélyből egyetlen egy sem érdekelt, amikor a szállásomról a gyülekezőhely felé elindulva, tíz perc alatt úgy szétáztam, hogy még a cipőmben is tocsogott a víz. La Pazból a starthoz, felfelé pöfögve csak tovább romlott a helyzet, a 4700 méteres legmagasabb pontnál szakadt a hó, fújt a szél, és olyan hideg volt, hogy senkinek nem volt kedve felszállni a biciklijére. Így egy kicsit lejjebb ereszkedtünk, és azon a ponton álltunk csak meg, ahol a havaseső esőbe váltott.

Mivel a veszélyes úton naponta akár több százan is le akarnak tekerni, La Pazban több tucatnyi utazási iroda árulja ugyanezt a programot. Semmiképpen sem akartam meghalni, így az egyik legdrágább, ugyanakkor legnagyobb múltú és legbiztonságosabbnak tartott céggel mentem. Olyan biciklit raktam alám, amilyenen még soha nem ültem, és jó eséllyel nem is fogok. A hidraulikus fékekkel és a vajpuha felfüggesztéssel az volt az egyetlen baj, hogy egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ezzel tényleg szinte bármin át lehet hajtani, ráadásul jó gyorsan, és így nem engedtem el magam annyira, amennyire talán még biztonságosan lehetett volna.

Eleve megázva ültem fel a bringára, és öt perc lejtmenet után már tényleg mindenem vizes volt, hiába pakoltam magamra minden saját és a szervezők által biztosított ruhadarabot. A célig nem is száradtam meg, mert ereszkedve ugyan egyre melegebb lett, de az eső csak nem állt el. Ráadásul hol tengelyig érő patakokon kellett áthajtani, hol a szakadó esőtől duzzadt vízesések alatt.

Az esős évszak időjárása, a kényelmetlenségek ellenére, mégis sokat adott hozzá az élményhez. Láttam már képeket erről az útról, a valóság viszont még ezeket is simán verte. Sokáig semmit nem lehetett látni a ködön és a néha előbukkanó, méregzöld faldarabokon kívül. Aztán ahogy lejjebb minimálisan tisztult az idő, már ki lehetett venni a helyenként száz méternél jóval magasabb vízeséseket, amelyek alatt persze át is kellett tekerni. És meg lehetett állni azokon a kiugrókon is, ahonnét a sziklafalak tényleg a semmibe szakadtak le, és a völgy mélye sem látszott a lent gomolygó felhőktől. Klaus Barbie, aki a Gestapóban szerzett tapasztalatait itt, Bolíviában is kamatoztatta, jó ízléssel vásárolt magának telket ez az út mellett.

A lenyűgöző környezet ellenére az egész tekerésben az volt a legmeglepőbb, hogy hiába töltöttem gyakorlatilag nulla downhill-tapasztalattal hat órát, szakadó esőben a világ elméletileg legveszélyesebb útján, egy pillanatig sem féltem. És nem csak én, a csoport teljes egésze, még a végig tök utolsó angol-indiai lányok is egyetértettek abban, hogy nincs itt semmi rémisztő. Meg lehet halni, persze, de tényleg valami kapitális baromságot kell csinálni hozzá. Én csak megfogadtam a legjobb tanácsot, amit a túravezető adott downhill bringázás kapcsán: oda kell nézni, ahova az ember gurulni akar, a test, majd a bicikli úgyis követi a tekintetet.

Hogy milyen veszélyes is lehetett ez az út, akkor derült csak ki, amikor La Pazba visszafelé ugyanitt jöttünk fel a kisbusszal. Ami bicikliről kényelmes, helyenként kifejezetten széles útnak tűnt, ahol még egymást előzgetni is viszonylag nyugodtan lehetett, az négy kerékről nézve életveszélyes kecskecsapásnak látszott. Itt a sofőr bármilyen kis hibája szinte automatikusan tömegkatasztrófával járt. Ha előbb látom így az utat, nem biztos, hogy olyan nagyon le akartam volna rajta biciklizni.

Találkoztam én már rossz úttal máshol is, de tényleg elképesztő volt belegondolni, hogy néhány éve itt még forgalom járt, kamionokkal és turistabuszokkal. Az útnak saját szabályai voltak, a forgalom mindig szigorúan a bal oldalon haladt, hogy a lefelé ereszkedő sofőrök jobban ki tudják centizni a távolságot a végig a bal oldalon lévő szakadék széléhez. Ennek ellenére persze mindennaposak volta a balesetek, a rekordot az a kamion tartja, amely még a nyolcvanas években, száz utassal megpakolva zuhant a mélybe. A holttesteket több mint két hét alatt tudták csak kiemelni.

Szerencsére a két vezetőnk közül a bolíviai, aki nyolc év alatt több ezerszer száguldott itt le, csak a visszafelé buszozás alatt mesélt a legbrutálisabb biciklis balesetekről. A japán lányról, aki menet közben fotózni próbált, aztán több száz métert zuhant, illetve hogy amikor először látott több helyen eltört combcsontot, attól még ő is egy kicsit rosszul lett. Ennek ellenére mégsem a rémtörténetek maradtak meg nekem legélesebben erről a napról. Hanem a gondtalan sportolás elképesztő díszletek közt. Sokat vártam a Világ Legveszélyesebb útjától, de még annál is többet kaptam.

(A fenti képek közül csak egyet készítettem én, alig mertem elővenni a masinát, annyira szakadt.)

Címkék: közlekedés bolívia úton

süti beállítások módosítása